Pici illó ebben a Ráspi borban is érezhető, cassis, áfonya és szilva kíséretével. Ízre elég durva szemcséjű tanninok, szinte rombol. Nagyon fiatalnak tűnik még most is. Remélhetőleg az idő finomít rajta.

Régen írtam az öreg fertőrákosi mesterről. Az ő stílusa is megélt pár élesebb kanyart, tán hullámvölgyet is. Öt éve még a bloggerek kedvence volt, súlyosan árazott válogatás tételei közt azért volt nem egy bombanagy terroirbor, aztán arculatváltás, újragondolt árazás jött és kissé a reflektorfényből is eltűnt. Alap kékfrankosa viszont mindig biztos opció volt a középár alatti vörösök közt. Édes fűszeres, fás, barackos, főtt epres illat (Ráspis jegyek). Nagyon jól iható, sok gyümölccsel hódító korty. Csúszik. Remek.

Félszáraz gyöngyöző rosé. Miért lenne ez baj? - Ez a műfaj aztán tényleg nem a megfejtésekről szól: csajos, fiatalos, bulis, nyári, teraszozós ital. Egy kellemes szilveszteri buli felvezetéséhez ennél több se kell. Illatban egészen meglepően moderált. Ízben jóleső és integrált a cukor, lágy, légies, de hogy ne legyen unalmas, szénsavassága megtölti lendülettel, jókedvvel, nevetéssel.

Fehér gyümölcsök, cukorka, visszafogott illat összességében. Lágy, kissé savhiányos, kerek kis bor (pedig Sopron és 2013…nem egészen ezt várnám a bortól), jó inni, könnyedsége azonban inkább egyszerűvé teszi.

Fehér gyümölcsök, cukorka, visszafogott illat összességében. Lágy, kissé savhiányos, kerek kis bor (pedig Sopron és 2013…nem egészen ezt várnám), jó inni, könnyedsége azonban inkább egyszerűvé teszi.

A világ nagy borvidékein már mindenütt eljutottak oda, hogy a fajta réges régen nem meghatározó paramétere egy bornak. Mármint olyan értelemben releváns csak, mint a maradékcukor-tartalom vagy a bor színe mondjuk. Egy bordói vagy egy burgundi vörös esetében már nagyon régóta nem a fajták közti különbség a fontos üzenet, hanem az hogy a borász a fajtán, az évjáraton, az apró fogásokon keresztül mit tud megvillantani a borvidék és annak szűkebb termőhelyének jellegéből. A szobor anyaga a fajta, de amit a szobor ábrázol az a termőhely egy megnyilvánulása adott évben.

Régen írtam? Lehet. Most annyi a kihívás, teendő, hogy erre nem jutott annyi idő, mint korábbi évvégeken. Nem is mentegetőzöm. Ettől függetlenül a blog megy tovább. Ígérem, próbálok időt szakítani a tornyosuló jegyzeteim és a rendkívüli borélmények rendszerezésére is (itt is, GM-en is). Remélem, a szándék valamire elég. A kitartó olvasókat viszont semmiképp nem szerettem volna karácsony előtti poszt nélkül hagyni. A rendkívül izgalmasnak és írás szempontjából is eseménydúsnak ígérkező 2014 előtt még próbálok jelentkezni. Jöjjenek azonban most a december eleji Zwack Open borai:

Pár hónappal ezelőtt már megénekeltem a 2011-es Weningerek fényességét. Talán már akkor is elmondtam: idehaza nem nagyon tudnék mondani olyan vörösboros termelőt, aki annyi örömet, izgalmat okozott volna mostanság boraival, mint ifjabb Franz. A biodinamikus átállás végeredménye az lett, hogy a soproni tehetség 2010-re hátrahagyta a súlyos, koncentrált vörösöket, de még a sokszor felrótt penetráns istállók hangulatát is. A gyengécske évjárat tiszta és ízig-vérig sopronias tételeivel egész más szellemiség öltött testet poharainkban, s - ahogy említettem - vált idehaza egy teljesen önálló, izgalmas stílussá. Ez a stílus 2011-ben még tovább finomodott; mostanság debütál az évjárat Syrah-ja és Frettner Franc-ja is. - Mellettük a többi forgalomban lévő 10-es és 11-es borokat kóstoltam végig nem olyan rég. Akár Kékfrankosról, akár Pinot-ról, akár Cabernet-ről van szó, az egyedi és megnyerő Weninger-vonások jól kitapinthatók:

Tartozom egy vallomással. Néha szkeptikus tudok lenni a Kékfrankossal. Nem mondom, hogy kiegyensúlyozott lenne egymással a viszonyunk. Legalább annyiszor futok bele csalódásokba, ahányszor izgalmas tételekbe. Idehaza a kép igencsak vegyes, de érezhető, hogy sok termelő nagyon bízik legelterjedtebb kék fajtánkban. És jól van ez így. A tavalyi Kékfrankos napon például a lelkesedés nyomaként sok biztató borral találkoztam (Szentesi, Karner, Weninger háromszög tűnik a legmegbízhatóbbnak), és nagyon izgalmassá teszi a fajtát, hogy termőhelyenként más és más erényeket képes fölmutatni. Az alábbi körképben az volt az érdekes, hogy az északi és a déli határvonal mentén körbenézve itt is, ott is lehetett látni sajátosságokat a borokban...noha én egyértelműen inkább észak-párti vagyok (nem úgy Kadarkában). Osztrák és hazai példák következnek.

Mi van, ha Sopronban van a kulcs a legjobb magyar vörösborokhoz, csak épp pont ott nem keressük igazán? Rég nem írtam már kóstolásról, de cserébe olyan borokról fogok most, amik legalább lelkesítőnek hatnak a mai magyar vörösboros képet átböngészve. Franz Weninger új utakon jár, radikálisan szembemegy pár évjárat óta mindennel, amit idehaza nagy vörösbornak ítél meg a nép. Lássuk, csak: van itt egy több, mint magabiztos alap kékfrankos, a szortimentet pedig egy dűlős csúcskékfrankos keretezi a borvidék emblematikus fajtáját szépen helyre is téve; a kettő között pedig a „világfajtaborok” színesítik a képet: okosan, megfontoltan mintegy izgalmas és szignifikáns fejlődési, finomodási folyamat részét képezve évről-évre. A soproni tehetség egyike azon hazai partizánoknak, akik végleg tisztába rakták, hogy a(z önmagában igen fájdalmas) koncentráció egy vörösborban nem elég. Célravezetőnek, példamutatónak és a borokban elegánsnak tűnik nekem ez a fajta önmérséklet. Itt vannak az új évjárat tételei (s természetesen továbbra is biodinamikus keretek teszik még romantikusabbá a képet):