Nagy szerencsém volt, hogy a fiatal Németh Attila Gábor végül visszajelzett ottlétem során emailben, hogy mégis betérhetek hozzá Mádra egy rövid látogatásra. Köztudott, hogy gyöngyöstarjáni borászról van szó, aki a bátyjával alapította a tokaji Alana pincét, mely máig csakis Amerikában értékesíti borait. Mostanában nincs tervbe véve a hazai eladás, mivel a borász véleménye szerint a hazai piac amúgyis remekül el van látva kiváló tokajiakkal, mindenféle árszínvonalon. Ennek kapcsán többször elmondtam már, hogy ez valóságos merénylet az értők felé. A birtok egyébként nem kicsi, másfél hektárról hamar 29 hektárra nőtt a birtokméret, amikor az egyik komoly külföldi befektető-birtok kivonult Hegyaljáról és egy sor területet sikerült így megvásárolniuk. Édes boraik gyakrabban kerülnek szóba (Attila véleményem szerint a Sárga muskotály egyik legnagyobb hazai szakértője, immár két borvidéken is), de már 2005-ben is készültek náluk (közel) száraz borok, melyeket Alkonyi Lászlóval most volt szerencsénk megismerni:

Bemutatkoztak Demeter Zoltán 2011-es borai múlt héten. Ez már önmagában is izgalmas hír. Azt hiszem, minden eddigi évjáratkóstolónál nagyobb szabásúra sikerült ez a mostani. A borvidék legizgalmasabb dűlőportfóliója mellett a borász édes borai is a legfőbb hegyaljai elithez sorolandók (a borász egyike a két hazai 5 fürt birtokosának a magyar Gault&Millauban). Úgy éreztem, hogy igen kellemes és nívós szakmai közeget vonzott be a borász személye a Kempinskibe: kereskedők, borászok, szakírók, borértők hallgatták és kóstolták végig a friss tételek üzeneteit.

Demeter Zoltán borai mindig nagy hatást gyakorolnak arra, aki megkóstolja őket. Legyen szó hazai vagy épp tengerentúli borértőről, úgy tűnik, a borok sajátos energiákat szabadítanak föl. A még mindig kevesebb, mint 10 hektáros családi borászat 2011-ben is formálódott, sőt bővült is és elég sok újszerű vagy már ismert különlegességgel készül e nagyszerű évjáratból. A magas árszínvonal mellett sokszor elhangzott már az is, hogy Demeter Zoltán szortimentje az egyik legprofibban fölépített termékpiramis, melynek bázisát a birtokborok adják (2008-óta édessel kiegészülve két pillérrel). Ez volna az a belépő szint, mely elsődlegesen a fogékony hazai fogyasztókat célozza meg (a borász szándékosan nem is ad el külföldre belőle). Nekem a 2007-es évjárat óta van szerencsém figyelemmel kísérni a birtokborokat (a 2007-es pár hónapja is elvarázsolt, a 2008-as ugyanúgy félszáraz, s abból az évből az édes óriási hatást gyakorolt rám többször is, a 2009-es az eddigi legletisztultabb változat; aztán pár hónap szünet a 2010-es esztendő viszontagságai miatt szükségszerű volt). Most végre itt vannak az évjárat kincseit fölvezető 2011-es birtokborok.

A napokban idén is megrendezésre került a Kőérberki úti főhadiszálláson a Bortársaság Bortavasz nevű partnertalálkozója, ahova egyébként borszakírók is meghívást szoktak kapni. Tavaly is zsúfolt és szerintem elég nagy sikerű volt a rendezvény. Idén is nagyjából 50 hazai borász, közel 150 bora közül lehetett csemegézni, méghozzá egy elég komoly merítésből (+külföld és a pálinkák, de azokra sajnos már nem maradt energiám). Olyan mint egy szakmai borfesztivál (Gianniék mérték mellé az etyeki szalonnát és sonkát). Ezeken a rendezvényeken mindig jó az esély ígéretes hazai gyöngyszemek kifigyelésére, de még nagyobb öröm, hogy olyan borászorgánumokkal lehet személyesen szót váltani, mint Bussay László, Németh Attila Gábor vagy ifj. Franz Weninger. Fehér kör, vörös kör, édes kör (beépítve a fehérek közé). Jó hír azoknak, akik az én terjengős bevezető okfejtéseim helyett szívesebben olvasnak a 4 napos hétvégén száraz borleírásokat (pár édessel) - íme a maratoni sor:

A nyolc 8-as aszú után fölocsúdva délután, fináléként pedig kötetlenül lehetett elmerülni, elvegyülni a (tavaly 17, idén) 14 pince tételei közt, átadva magunkat az új tételek okozta meglepetéseknek. Akik rendszeres látogatói a rendezvénynek, azok bizonyára észlelték, hogy a Reneszánszos csapat formálódik. Idén komoly hiányzó Szepsy István (talán nem először lépett ki az egyesületből) és a Royal Tokaji is, akinek az ügyvezetője tavaly még elnökként mutatkozott be ezen a rendezvényen. A borvidék javának egy része jelen volt, de leginkább azok között is jellemzően a nagyobb pincészetek.

Idén is eljött a várva-várt nap: bemutatkozott újdonsült boraival az idén 10 éves, új Chartával is büszkélkedő Tokaj Reneszánsz egyesület Budapesten a nagyközönség előtt. Sokszor elmondtam, hogy a Nyitány és eleve a Tokaj Reneszánsz tömörülési formája példaértékű lehet más borvidékeink számára (van tokaji borász, aki ebben egyet ért velem, van aki kevésbé). Nem egyszerű dolog eltalálni egy borvidéki egyesület tömörülésének megfelelő módját. Pláne Tokaj nagyon ingoványos és sikamlós ilyen tekintetben, ahol az egyre szükségszerűbbé váló eredetvédelem, borminőségi kontrasztok okán rengeteg a bizonytalanság, sőt nézetkülönbség. Mégis számomra mindig nagy öröm látni, ha az egy borvidéken, szükségszerűen egy hajóban, (közel) azonos minőség zászlaja alatt evickélő borászok szögre akasztják egy(pár) pillanatra saját céljaikat és időt, energiát (kisebb pincék féltett, limitált palackjaikat) nem kímélve összefognak, s együtt fogalmaznak meg üzeneteket.

A tegnap fölvezetett, hétvégi „Ne csak írja, metssze is meg” családias borblogger összejövetelen annyi inger ért Bottéknál, hogy kis túlzással hónapokra elegendő bejegyzési témát nyújtanak, de túlzott aggodalomra semmi ok: csak egy hétig fog tartani, amíg minden megint kisebb birtokméretű hegyaljai egyéniségekről szól majd minálunk. Ahogy említettem, első nap este a már pár hónapja megízlelt 2011-es tételeket nézhettem végig újra (akkor úgysem írtam róluk így külön-külön), ezúttal több másik dűlős tétellel kiegészülve, melyek sorsa hamarosan megpecsételődik majd a palackozással: vagy önálló tételként kerülnek letöltésre, vagy házasítva jutnak szerephez. Íme a mostani ígéreteik:

No, de mi az a tokaji Muscat blanc? Van már Lunel, minek a Fehér muskotály is még? Lengyelországig kellett utaznom, s a Degenfeld kastélyszálló igazgatójától megtudni egy rendezvényen nem rég, hogy a franciák (a változatosság kedvéért) sikeresen levédték a Muscat lunel nevet is maguknak, így például a Degenfeldnél jól fölépített és igencsak sikeres márkát át kellett nevezni Blanc-ra. De a fajta egy és ugyanaz (mivel a Degenfeld elég sok bort exportál, ezért az idegen elnevezést preferálják). A stílus sem változott sokat. Behízelgő, direkt, de nagyon szép parfümösség jellemzi. Jó telt és húsos korty, nem áttetsző, nem túl légies, mint sok esetben másutt. Élénk, csupa zamatos trópusi gyümölcs lelhető föl félszáraz hízelgéseiben. Érdekes, hogy nincs sok sava (pedig én általában szomjazom rá), de így is jó a balansz. Fajtajelleges a lecsengés is, épp csak a kesernye nem mutatkozik benne, amit a többség bizonyára nem fog bánni. Nem sok magabiztosabb, teljesebb bort tudnék mutatni ebből a fajtából.

A héten ismét Lengyelországban jártam tokaji borokat a hónom alá csapva. Az értő körökben igencsak közkedvelt "három tokaji borászgrácia" egyikének, Bárdos Saroltának borait kóstoltattam (következő Magyar Konyhában egyébként épp velük közösen lesz interjú). Csupa olyan bor, amihez már volt szerencsém, de az ismétlés soha nem árt. Ezúttal három alapbort sikerült alaposabban megkóstolni a bodrogkeresztúri kézműves borászattól:

Pár hete Lengyelországban kóstoltattam tokaji borokat, értő közönség számára. Tudjuk, hogy a lengyelek nagyon fontos exportpiacot adtak száz évekkel ezelőtt Tokajnak (erről tanúskodik a szamorodni szó is…nem szükséges az idelátogató olvasónak ezeket kifejteni). Egyrészt adódott ez a kedvező földrajzi elhelyezkedésből, másrészt a tényből, hogy a lengyeleknek nincs saját boruk (a bort viszont szeretik), harmadrészt bizonyára az évszázadok sodrában kialakult kölcsönös, baráti viszonyból is. Ebből a baráti fogadtatásból én is részesülhettem most, s próbáltam Tokaj Hegyalja olyan oldalát bemutatni nekik, ami valamennyire új, nem hagyományos, de napjaink tájékozott fogyasztója számára mindenképp reprezentatív (s persze azért megfizethető is). Különösen izgalmas kontrasztot képzett ez a kóstoló az Alkonyi-féle 1993-as aszúk bemutatójával. Előtte is és utána is folyamatosan kóstolgattam otthon az alábbi borok maradékait. A múlt/a kezdetek és a jelen. Érdekes látni, hogy aszúk terén milyen minőségektől indult a történet 1993-ban, az avinálás elhagyását követően, és ma milyen trendek figyelhetők meg Hegyalján (aszúkon innen és túl).
Praktikussági okokból is hat palackot vittem, hisz egy kartonba ennyi fér. Egy része a személyes gyűjteményemből származott, másik részét előzőleg vásároltam be: