Sok újdonságot nem árulok el az olvasóknak azzal, hogy a Carpe Diem az egyik legfontosabb boros törzshelyem volt az elmúlt néhány évben. Akkor is, ha nem sokat voltam épp Pesten, akkor is, ha nem feltétlen az én pénztárcámhoz lett szabva teljesen a szortiment, akkor is, ha Tokajjal foglalkozom, s arról írok az időm nagy részében. Ez a hely fontos volt. Itt lehetett megkóstolni olyan borokat, amelyekről többnyire a hazai borkedvelő csak angol nyelven olvashat vagy az instagramon láthat fotókat, megrendelheti távoli országokból, aztán vagy megérkezik egyben, vagy nem. De legalábbis rengeteg olyan bor jutott el a FineWines.hu-n és Ferin keresztül a poharainkba, amik idehaza elérhetetlenek. A múlt idő azért indokolt, mert a Capre Diem 2o2o-tól csendesebb üzemmódra vált, s novemberben be fog zárni. Addig is (fix nyitvatartás helyett) csak akkor nyit majd ki, ha tematikus események lesznek (többek közt oktatás is). Egy korszak lezárul, s ezt december 30-án egy méltó sorral, kellemes társasággal igyekezett búcsúztatni Tar Ferenc, tulajdonos.

Vannak borsorok melyekhez nagy ívű felvezetés nem szükséges. Ha pedig riesling sorról van szó, kár elaprózni. Tar Ferinél ismét katartikus ívet sikerült húzni a műfajon belül. Ezúttal Rüdesheim egyik legnagyobb becsben tartott termőhelyéről, a Berg Schlossberg vára alóli meredek, 60 %-os lejtőjű rieslingjeiből kóstoltuk meg több évjáratból. A kvarcit és pala alapkőzetű terület mindössze másfél hektár, három borászat készít róla borokat, jellemzően jóval 50 év feletti korú tőkékről. Papírforma szerint a VDP-tag Leitz a nagyobb név (némileg behízelgőbb, femininebb, parfümösebb borokkal), Georg Breuer inkább újító titán (fickósabb, csontosabb szerkezettel). Őket kóstoltuk most össze meg vissza, egy-két igazi kuriózummal a sor végén (megéri tehát a végéig görgetni). Papírforma szerint a páros évek a hűvösebbek (közülük 2014, ami kemelkedik), míg a páratlanok melegebbek, közülük pedig 2015-öt tartják a riesling-rajongók igen nagyra. Nézzük, mi igaz mindebből, s a két nagy név közül melyik teljesített most a jobban a végére...:

Citromhéj, citrom sorbet, friss, életteli, nagyon citrusos, citromos primer jegyek. Cizellált, ugyanilyen citrusos a korty is. Döbbenetes savak, olyan virgonc és hosszú, annyira felvillanyozó vitalitás van benne, hogy lecsengésében egyáltalán nem a cukor, sokkal inkább a száraz savak érződnek percekig. Elképesztő, mit tud ez a fajta édesben is, noha egy kis kedvesség, mélység csodát tudna tenni neki (de mi tudjuk, hogy az ilyesmi melyik borvidék sajátja).

Néha kell egy kis kitérő Tokajból, főleg, ha az a Rajna-folyó környékére esik! Kedvenc saari birtokom ugyan sajnos kikopott a Carpe Diem és a finewines.hu választékából, de mivel hozzám hasonló módon van még pár rajongója a Moselhez, Pfalzhoz, Rheingauhoz képest kerekebb, bujább, érett gyümölcsösebb vonalnak, így Tar Feri barátunk esélyt adott a fanatikusoknak, hogy jelképes összeg fejében megismerjék ennek a kiváló borászatnak a 2018-as tételeit (és persze megtegyék tétjeiket, ld alul). Amiatt is érdekes lehet ez, mert 2018-ot egyelőre 5 csillagos évjáratként élik a környékbeli termelők. A saari borok amúgy is híresek szép érlelhetőségünkről (gyakori maradékcukor és a csoda szerkezet miatt), de ez az évjárat különlegesnek ígérkezik már most. Kattintás után elmesélem, milyen is egy nagyon erős Loch-sor:

Az első generációs borászok közös platformjaként indult el 1999-ben a Pannon Bormíves Céh. A szerveződést tíz komoly hazai családi pince indította, valószínűleg az egyik legrégebbi hasonló egyesület, ami minőség mentén definálja önmagát és a magyar bort. Noha az évek alatt kicsit elhalkultak, a Pannon Bormustra sem nagyon kerül napirendre. Pedig annak kérész életű megújulási törekvései egy pillanatra beengedtek némi nemzetközi levegőt kis hazánk igencsak ellaposodott borversenyeinek terébe. Hagyományos évvégi karácsonyozsára minden decemberben összeverődik a sok neves borász, hogy bevonva a szakmát, borkedvelőket, kicsit visszatekintsenek az év történéseire. Balla Géza, céhtag lett ugyebár az év borásza, Szabó Edit Bussay László emlékdíjat kapott, Mészáros Gabriella pedig megindító módon emlékezett meg az idén fájdalmas hirtelenséggel minket itthagyó Sánta Zoltánról, aki tényleg óriási űrt hagyott maga után ebben a közösségben. 

Virágos, orrbamászóan narancshúsos, sárga húsú őszi, maracuja, sárgadinnyés illat (régi golyó rágós hangulat), vakon el is vitte a figyelmem a fajtáról. Egészen bukéboros. Elegáns korty, némi plusz édességgel (címke szerint száraz). A savak adják a betont a bor alá, de átengedik a terepet a kerek gyümölcsöknek, a finom zamatoknak. Nagyon szerethetőre és populárisra hangolt, de ezzel együtt is emlékezetes magyar riesling, hazai mezőnyben kivételes szépség. 6+

Folytatjuk (számunkra biztosan) méltán nagy sikerű rajnai köreinket. Ebben a fordulóban egy kivételes nemzetközi merítésről folyik majd a szó, melyet Bernáth Józsi barátunk szervezett és többnyire állított is össze, persze segítettünk is neki ebben 1-2 palackkal (mondjuk én csak meginni/megírni). A rajnairól tudjuk, hogy sokfelé jól érzi magát a világban, ezért is hívjuk világfajtának, de arra azért nem gondoltam, hogy a szavazást követően az első háromban egy németül beszélő címke sem lesz majd…. A mi Józsink módszeres vakkóstoló szervező, ezért haladjunk csak szépen sorban (egy vak kör után vissza lehetett kérni a fejvakargatósabb darabokat újra, aztán 3 sorszámot kellett mondani mindenkinek):

Gyakran eltűnődöm, ha már ennyit írok Tokajról: vajon hányan ihattak az olvasók közül mondjuk az elmúlt hónapban édes bort...? De akárhol járunk a világ jelentős édesboros borvidékei közt, így vagy úgy a felszín alatt ott kísérti a pincéket korunk, a mai piaci trend anomáliája: nagyon magas árszínvonalon is sokféle édes bor készül, de mégsincs igazán kereslet rájuk. Elképesztő tradíciók, hihetetlen izgalmas (és drága) technológiák nyomán kerülnek a boltok polcaira, de a többség mégsem kíváncsi rá. A cukor kommersz ellenség, fehér méreg kategóriába került párszáz év leforgása alatt. Azt szoktam viszont mondani, nyilván főként Tokaj kapcsán, hogy ezek a borok tipikusan azok, melyeket meg kell érteni, melyekhez kicsit meg kell érni. Egyszerűen más tudatállapotot követel tőlünk és ebben nem demokratikusak. Ám ha egyszer becsípődik egy tokajinak az íze vagy egy téli estén van szerencsénk egy igazán komoly portóihoz, akkor biztosan nem felejtjük el az ízét soha többé. Ilyet azért a technológiai borok nagytöbbsége nem tud: meddig emlékszünk egy ezer forintos bornak az illatára, zamatára? Talán percekig, egy-két napig? Tokaj, Mosel, Rheingau, Sherry, Sauternes sok száz éve ejti rabul az értő közönséget, rang jelentett fogyasztásuk. Márpedig érteni valamit, érteni valamihez, az önmagában olyan kincs, ami ranggal, intellektussal jár.

Hogyan lesz valamiből a világ legjobb száraz fehérbora? Egy termőhelyből, aztán egy brandből, esetleg a fajtából? Egyáltalán hogyan lehet bekerülni az élvonalba, mit kell ahhoz tudnia egy bornak? Mielőtt ma  végigvennénk néhányat a világ fehér csúcsborai közül, akaratlanul is számba veszi az ember, milyen erényekkel bírnak az előttünk járók. - Sauvignon/Loire: fűszeres, de moderált, csiszolt, feszes; sauvignon/Bordó: fás, de intelligensen, miközben élő savú és gyümölcsös is; sauvignon/Új-Zéland: mindenben intenzív - erős illat, ízben gyümölcsözön; rajnai/német: savvezérelt, de közben komplex, feszes, csiszolt; rajnai/osztrák: könnyebb, egyensúlyos, sima, mégis egyenes, élő savú; és végül chardonnay/burgundia: minőségi fa, végtelen komplexitás, termőhelyiség, vitalitás. Nagyon fontos megjegyezni, hogy ezeket az erényeket a legtöbb évjáratban és a legtöbb termelőnél megtaláljuk az adott régióban. Ugyancsak fontos, hogy ezek a régiók noha általában fajtaborokat készítenek, ahogy fent is látjuk, ám alapvetően mégsem fajtáról kommunikálnak, hanem sokkal inkább termőhelyről (többnyire a dűlőt is megnevezve, franciáknál a besorolással együtt). Ez azért fontos, mert hazánkban ez nem tűnik közmegegyezés tárgyának ennyi év után sem (sajnos), hanem sokan még mindig fajták (indokolatlan?) kiemelésén munkálkodnak.

Kinek hiányoztak a rajnaik februárban? Nekem biztosan (ezentúl rieslingrovat címke alatt fogunk egyik kedvenc szőlőfajtánkkal foglalkozni). Ma egy nagyon izgalmas fiatalabb, tán kevéssé ismert pincéről érkezik a poszt: fiatal házaspár (akiknek aztán a magánéleti válságok miatt újabban nehezebb időket kell megélniük pinceként is). Tar Feri barátunk egyik titkos kedvence a borászat, akik a fajta és a termőhely lehetőségeivel jóval a riesling.hu indulása előtt le tudták nyűgözni a rajnai borok tán legnagyobb ma élő honi ismerőjét . Ennyi talán elég is, hogy a Racknitzra kíváncsiak legyünk. Két termőhelyet vettünk górcső alá: a Klamm porfír (vulkáni törmelék) talaj, lágyabb borokkal; Döhhnofféktól pedig tudjuk, hogy a Hermannshöhle (Hermész barlangja) igazi ikonikus terroir ezen a részen: szürke palás talaj és porfír keveréke, jóval pengébb, feszesebb borokkal. - Sav cukor arány 1:1, finomseprős érés, csak acéltartály! Az első évjárat uk 2003 volt egyébként, tehát az alábbiak még bőven az első leckék közt vannak, ha egy boros pince idővonalát vesszük: