Régen írtam? Lehet. Most annyi a kihívás, teendő, hogy erre nem jutott annyi idő, mint korábbi évvégeken. Nem is mentegetőzöm. Ettől függetlenül a blog megy tovább. Ígérem, próbálok időt szakítani a tornyosuló jegyzeteim és a rendkívüli borélmények rendszerezésére is (itt is, GM-en is). Remélem, a szándék valamire elég. A kitartó olvasókat viszont semmiképp nem szerettem volna karácsony előtti poszt nélkül hagyni. A rendkívül izgalmasnak és írás szempontjából is eseménydúsnak ígérkező 2014 előtt még próbálok jelentkezni. Jöjjenek azonban most a december eleji Zwack Open borai:

Pár hónappal ezelőtt már megénekeltem a 2011-es Weningerek fényességét. Talán már akkor is elmondtam: idehaza nem nagyon tudnék mondani olyan vörösboros termelőt, aki annyi örömet, izgalmat okozott volna mostanság boraival, mint ifjabb Franz. A biodinamikus átállás végeredménye az lett, hogy a soproni tehetség 2010-re hátrahagyta a súlyos, koncentrált vörösöket, de még a sokszor felrótt penetráns istállók hangulatát is. A gyengécske évjárat tiszta és ízig-vérig sopronias tételeivel egész más szellemiség öltött testet poharainkban, s - ahogy említettem - vált idehaza egy teljesen önálló, izgalmas stílussá. Ez a stílus 2011-ben még tovább finomodott; mostanság debütál az évjárat Syrah-ja és Frettner Franc-ja is. - Mellettük a többi forgalomban lévő 10-es és 11-es borokat kóstoltam végig nem olyan rég. Akár Kékfrankosról, akár Pinot-ról, akár Cabernet-ről van szó, az egyedi és megnyerő Weninger-vonások jól kitapinthatók:

Elsőre elég bizarr, kissé tisztátalan  illat (erjedő gyümölcsök), aztán sokat nyílik: vörös áfonya, meggy, hecsedli, földesség. Abszolút handcrafted hangulat: érett pirosas gyümölcsök íze, pici fanyarság, érett savak és jó ár-érték arány!!

Villány mintha egyre kevesebb meglepetést okozna nekünk. Attól tartok egy kezemen meg tudom számolni, hány villányi bor volt rám komolyabb hatással; ahhoz pedig igen sokat kéne törnöm a fejem, hogy felsoroljam azt a két-három borászatot, akik Villányban komolyabb megújulást, stílusformáló ambíciókat tudnának fölmutatni. Rácz Miklós Tamás - akinek a borairól ez a poszt is szól - ilyeneket mond például, hogy "a szőlőben arrafelé Lexus terem". Sokatmondó megjegyzés, a borok árai sem szemérmeskednek sokszor (a termékpaletta alsóbb, de főleg középső árszínvonalán fájóan tátongó űrrel). De vajon a nagyzolási hóbort mellé társul-e a pincékben értékteremtő szándék?

Nagyon régóta tervezem, hogy fölkeresem Tokajban Zwack Izabella meglepően kis méretű birtokát, de maga a Dobogó-csapat is annyira kicsi, hogy a borász Domokos Attila sajnos/nem sajnos igencsak elfoglalt, rengeteget van úton (Zwack Izabelláról nem is beszélve, akiről köztudott, hogy tulajdonképpen folyamatosan úton van). De mikor legutóbb ismét dolgom volt Hegyalján, úgy voltam vele, hogy ezt a hiányosságot most már pótolni kell. Simon Erika, az iroda vezetője pedig föl is ajánlotta emailemre, hogy körbevezet ő is szívesen, ha nem ragaszkodom a borász személyéhez. Nem ragaszkodtam.

Számomra nem volt kérdés soha az elmúlt években, hogy legtöbbre hivatott vörösboros régiónk Szekszárd (na jó, Egerrel holtversenyben). Ma már magától értetődő, hogy Villánnyal szemben talán csak arculatbeli (wellnesshotel-beli) a lemaradás, az adottságok jelen vannak. Míg Villányban talán inkább a nagyborászatok (családi név alatt) váltak egyeduralkodóvá, addig Szekszárdon elég összetett és vegyes kép alakult ki: nagyok, közepesek és kis családi pincék egyaránt megtalálhatók, s gyakorlatilag minden évben föltűnik erre pár új és ígéretes név. -Itt egy ígéretes Kadarka, amott egy szép bikavér. A kép persze tisztulhatna mindenféle tekintetben, mert eligazodni még térképpel is nehéz, néha még pincén belül is (amint azt a posztban szereplő pince borai is tanúsítják majd). Kétféle Rosé, öt féle fajtabor (mindegyikvől alap és válogatás), ugyanennyi féle házasítás és minimum kétféle csúcsbor. Nem sok ez egy kicsit?

Mi van, ha Sopronban van a kulcs a legjobb magyar vörösborokhoz, csak épp pont ott nem keressük igazán? Rég nem írtam már kóstolásról, de cserébe olyan borokról fogok most, amik legalább lelkesítőnek hatnak a mai magyar vörösboros képet átböngészve. Franz Weninger új utakon jár, radikálisan szembemegy pár évjárat óta mindennel, amit idehaza nagy vörösbornak ítél meg a nép. Lássuk, csak: van itt egy több, mint magabiztos alap kékfrankos, a szortimentet pedig egy dűlős csúcskékfrankos keretezi a borvidék emblematikus fajtáját szépen helyre is téve; a kettő között pedig a „világfajtaborok” színesítik a képet: okosan, megfontoltan mintegy izgalmas és szignifikáns fejlődési, finomodási folyamat részét képezve évről-évre. A soproni tehetség egyike azon hazai partizánoknak, akik végleg tisztába rakták, hogy a(z önmagában igen fájdalmas) koncentráció egy vörösborban nem elég. Célravezetőnek, példamutatónak és a borokban elegánsnak tűnik nekem ez a fajta önmérséklet. Itt vannak az új évjárat tételei (s természetesen továbbra is biodinamikus keretek teszik még romantikusabbá a képet):

Luka Enikő újabban kap hideget is meleget is a bloggerektől. Ősszel meséltem a 11-es vörösökről. Nekem nem volt különösebb fönntartásom velük. Tiszta, fajtajelleges borok, s nekem szimpatikus, hogy egy olyan fajtából is, mint a Zweigelt-ből is próbál nagy bort megformálni a pince (nem mintha ez könnyű lenne, de az általam eddig megismert két évjárat ígéretesnek tűnik). Egyeseket talán megbotránkoztathat, de nekem a burgenlandi párhuzam is tetten érhető a borokban a megszokott, hűvös sopronisággal megtoldva. A fa vagy pláne az alkohol szinte soha nem telepszik rá a borokra, s én úgy látom, a borászat limitált tételeinek megvan a maga rajongótábora is. Sopron újabban töretlenül modern irányba fejlődő és szimpatikus pincéinek dinamikáját szerintem Luka Enikő sem bontja meg...

Vaníliás, telt, krémes és nagyon hosszú íz. Tele túlérett eperrel, némi alkohol teszi emelkedettebbé, de nem túlsúlyossá az összképet (pláne a korábbi évjáratokhoz mérve igaz ez). Az Etyeki Kúria Pinot-i évek óta hozzák a megnyerő formájukat.

Hordóvanília, édes fűszerek, rumos meggy, fás jegyek. Nyersebb, éles tanninok. Hosszú és nagydarab bor, de az egyensúly nem éppen a kifinomult burgundias, sokkal inkább újvilágias irányban puhatolja ki önmagát. Biztos jobb így a pincének, én kicsit nehezen barátkozom az ilyen túlsúlyos Pinot-kkal. (Kevesebb, mint 3000 palack készült belőle.)