A Lőrincz György érzékeny szakmai hozzáállásával jópár éve csúcsra járatott St Andrea pincészet egyike a hazai borászatok sikersztorijainak. Borász, befektető(k), marketing- és kereskedői munka hasonló szintű és eredményű kooperációja extrém ritkaság számba megy idehaza. A csúcsra hágás óta sok esztendő telt el. Az arculat, a szortiment szerteágazódása egyértelműen sokat, de meglátásom szerint a borok stílusa is számottevően változott az elmúlt pár évben. A fa mindenképp háttérbe vonult, ami csakis pozitívum lehet. Voltak borok, melyek mára kikoptak, és az ember szíve vérzik miattuk (a teljesség legkisebb igénye nélkül: a 2005-ös Ferenchegy Chardonnay mérföldkő volt például számunkra, de a 6-os Ferenchegy Pinot a mai napig képes megvillantani, hogy az igazán összetett magyar Pinot a megfelelő termőhelyen képes szárnyalni; s hasonlók mondhatók el a Magyalosokról is). De eközben üdvösnek mondható a letisztulás folyamata is. Eger ugyan burgundiai behatású borrégió, ahol Tokajhoz hasonlóan a sokszínű dűlőknek megvannak a maguk fontos üzenetei. De talán nincs szükség Egerben sem egy birtokról 8 féle (bonyolult fantázianévvel ellátott) dűlős fajtaborra (noha a dűlőfaggatásnál izgalmasabb dolog aligha létezik a borok világában). Persze azt sem lehet állítani, hogy Eger kizárólag a sokfajtás cuvée-k hazája lenne…fajtaborokra is ugyanúgy szükség van, csak ez a kép meg aztán végképp nem tisztult még le Egerben (nemhogy a bikavér vagy akár az egri csillag stílusa).

Virágos, parfümös illatözön, szinte pacsulisan émelyítő (mintha egy szupermarket tisztítószeres polcai közé tévedtem volna hirtelen). Vékonyabb, kesernyés, de az az érdekes, hogy az újabb és újabb kortyokkal olyan érzése lesz az embernek, hogy nincs az egyensúlyával szemernyi probléma sem. Nem egy óriásira kalibrált bor, közérthető, egyszerű jelenség, de profi kezek munkája, amiben hibákat nem nagyon lehet találni. Kicsit túlzó illatossága és karcsú teste feminin borrá teszik.

A bor fantázianeve a művészi címkén: ’Őrzöm csodálatos álmodat’. A néhai Gál Tibornak lehettek hasonló álmai, aki burgundiából hozott Pinot noir oltványokat, hogy bizonyítsa Eger hasonló adottságait, s aki (bár nem ismertem személyesen) sokat álmodhatott arról, hogy hazánkban Egerben lehet elkészíteni a legszebb Pinot noir-t.

Fontos formálódáson esett/esik át a Bormustra, ami azért különösen fontos, mert nem nagyon van borverseny idehaza, mely a csillogó matricák mellé igazán komoly presztízst is nyújtana. Továbbra is ígéretesnek érzem ezt a nemzetközi irányt, mellyel nem csak az idehozott külföldi szakértők segíthetnek népszerűsíteni borainkat (blogjukban és más egyéb felületeken), de felénk is egy olyan tükröt tartanak, melyből idén is rengeteget tanulhatunk (ez persze már rajtunk áll, hogy ezt be tudjuk-e fogadni). Ahogy pedig a köszöntőben Jásdi István is fogalmazott: ha tükörbe nézve nem szép a képünk, akkor nem a tükröt kell összetörni. Mert ha megmarad az elmúlt két esztendő fejlődése, akkor valóban lesz esély rá, hogy a Pannon Bormustra több legyen más hazai borversenyeknél.

A napokban idén is megrendezésre került a Kőérberki úti főhadiszálláson a Bortársaság Bortavasz nevű partnertalálkozója, ahova egyébként borszakírók is meghívást szoktak kapni. Tavaly is zsúfolt és szerintem elég nagy sikerű volt a rendezvény. Idén is nagyjából 50 hazai borász, közel 150 bora közül lehetett csemegézni, méghozzá egy elég komoly merítésből (+külföld és a pálinkák, de azokra sajnos már nem maradt energiám). Olyan mint egy szakmai borfesztivál (Gianniék mérték mellé az etyeki szalonnát és sonkát). Ezeken a rendezvényeken mindig jó az esély ígéretes hazai gyöngyszemek kifigyelésére, de még nagyobb öröm, hogy olyan borászorgánumokkal lehet személyesen szót váltani, mint Bussay László, Németh Attila Gábor vagy ifj. Franz Weninger. Fehér kör, vörös kör, édes kör (beépítve a fehérek közé). Jó hír azoknak, akik az én terjengős bevezető okfejtéseim helyett szívesebben olvasnak a 4 napos hétvégén száraz borleírásokat (pár édessel) - íme a maratoni sor:

Marcival a minap megint összeültünk. Megint három palack nyílt ki, megint vörösek (sok szép fehéret kompenzálandó), és megint ketten írunk róluk; hozzácsaptuk Marci jegyzeteit is. Ezúttal viszont volt téma is: ígéretes Kadarkák. A fajta kapcsán egyébként a legnagyobb közhely, ami (laikusoktól?) általában elhangzik, valahogy így szól: „Jó-jó, de akkor is csak egy Kadarka…”. Vevőim nagy részének a szemében is látom, hogy nem érdekli őket egyáltalán a fajta, sőt sokaknál semmiféle megbecsülése nincs („Kössz, Kadarkát inkább nem…elég rosszak a tapasztalataim”). Az ilyen méltatlanul lerombolt presztízseket, pedig ebben az országban évtizedekig kell újra fölépíteni (ld bikavér, mely a mai napig küzd identitásbeli kérdések sorával, abszolút nélkülözve bármilyen átgondolt, központi koncepciót). A nagy kérdés, hogy ebből a sztereotípiából sikerül-e, s ha igen mikor kilépnie. Vannak-e tényleges korlátai a fajtának? Egyáltalán kell-e erőltetni a fajtából a nagy bor megalkotását, vagy tartsa-e meg inkább a Jóisten egyszerű, mégis finom, gyümölcsös hétköznapi bornak, ami mellett csak simán jólesik múlatni az időt, nem kell megfejteni stb?

Közepes citromszín, kedves csillogással, aranyló fénytöréssel ékesítve. Illatban elképesztő intenzív és mély. Eleinte "St. Andreás új fa", de a moderáltabb köntösbe öltöztetve. Hamarosan jönnek ugyanis a fajtajegyek megnyerőbb elemei: virág, hársméz, nektárosság, nektarin, parfümös báj, összességében szépséges elegancia minden irányból. Szellőzve aztán erős ásványosság érződik (meggyőződésem, hogy a Hárslevelű legalább annyira ásványos bort tud adni, mint a Furmint). A korty kerek, kellően feszes is, és itt is határozottan fölbukkan a megszokott St. Andreás kedves báj, mely kimondottan az Örökkét juttatja eszembe. Diszkréten fás kesernye (érintésnyi hordóvanília), lekerekedett élek, közepes, de épp eléggé üdítő sav, kellően hosszú utóízében erőteljes mineralitás érezhető szintén. Szerkezete, egyensúlya nem hagy maga után kívánni valót, amitől magában is remekül élvezhető bor (méghozzá 3000 alatt). Mindössze 1700 palack készült belőle.

Ezúttal partnerként, hivatalos úton nyílt alkalmam eljutni erre a nagy szabású, és még nagyobb merítésű bemutatóra, ahol a hazai borkereskedések borkereskedése, a Bortársaság próbálta meg összehozni a szakmabelieket, nagyker-partnereket a szortimenttel egy kimondottan színvonalas, fél napos rendezvény keretein belül (külön buszokkal vitték a népet belvárosból, számos borász jelen volt stb, úgyhogy összességében le a kalappal, egyedülálló kezdeményezés). A továbbiakban nem szeretnék ennél szárazabban és személytelenebben fogalmazni az eseményről. Örültem a meghívásnak, tényleg rengeteg olyan tételt vizsgálhattam meg itt, melyet amúgy nem tudnék (gyakorlatilag minden komolyabb borászat jelen volt). Beszéljen helyettem a kiszemelt 44 bor.

Meglepett ez a szépen érett bor (pedig kb. harmadszorra kóstolom). Azt hiszem, épp a csúcsa tájékán sikerült megbontani egy időre magára hagyott butellát belőle. Koros, de mégsem túl idős még (fiatalon egész más volt, frissebb, finom gyöngyökkel, zabolátlanabb savakkal a pohárban). Színben már aranyló jelleg, illatban is meglett barackos, aszalt, túlérett trópusi gyümölcsök és az engem érett furmintokra/hársakra emlékeztető visszafogott kukorica.  Meg nem mondanám ezek alapján, hogy egri bor (sőt a családi ebédkor volt akinek egyértelműen furmint-élmények ugrottak be a bortól, s attól tartok, én is hamarabb tippeltem volna száraz tokajira a szép, gazdag illat, palackbuké alapján). Ízben gömbölyded, kellően testes fehérbor, még épp elegendő savval. A hegyalját idéző barack és kukorica ismét fölbukkan benne, egyensúlya teljében van, szép kesernyével a lecsengésben. Fa nem zavar be. Minden ízében remek, markáns fehérbor. Igazi élményt nyújt (citromos-tejfölös, sült tengeri hal mellett nagyszerűen működött közre). (7+)

A magyar bor újkori útkeresésének történetmesélését legutóbb 2005 végén hagytam abba. Az évtized első felében megjelentek tehát az első igazi referenciaborok, az első újkori nagy évjáratoknak köszönhetően (1999, 2000, 2003). A barrikhordó sok helyen még mindig főszereplő, kékszőlők közt a Cabernet sauvignon szintén, de az első bíztató márkák (Kopár, Duennium, Primarius stb) felépítésével a dél-pannon régiók – Villánnyal az élen – elkezdték ébredésüket. Egerben Lőrincz György, Bukolyi László kezdenek nagy telepítésekbe a legjobb termőhelyeken. Tokaj száraz és édes újragondolását pedig Szepsy István és Demeter Zoltán kezdik el együtt a külföldi tőkével, romokból újjáépített Királyudvarban, olyan komoly nevekkel karöltve, mint a szintén külföldi érdekeltségű Oremus, Royal Tokaji és Disznókő pincészetek.