Hudák Péter és felesége, Bodnár Linda közösen viszik Tokaj belvárosában ezt a felettébb családias családi borházat, melyhez egyébként öt szobás vendégház is tartozik (arra az esetre, ha esetleg valaki a borozás és a finom falatok után megfáradva, frekventált helyen szállna meg, kézenfekvő opció). Összesen másfél hektárt művelnek, mindet Tokaj mellett, a hegy keleti fekvéseiben. Ahogy Péter fogalmazott, ő csak itt művelne szőlőt, itt nőtt föl, nem is tudja elképzelni, hogy másutt, északabbra kalandozzon. A Baksa, Meleg-oldal és Verebes-dűlőkben találhatók területeik, melyek a lösz ellenére szépen megőrzik savaikat. A szortiment elég szerteágazó. Péter, miután a Királyudvarnál, Hétszőlőnél és a Béresnél eltöltött hosszú éveket, tapasztalatait főállásban is a Paulaynál kezdte kamatoztatni. Éves szinten 3000-4000 palackot töltenek le.

Bakó Ambrust már rég nem kell bemutatni senkinek. Még mindig spontán erjeszt, még mindig hordó párti (persze épeszű keretek közt), még mindig van maradékcukor néha a boraiban és még mindig zömében vásárolt szőlőből készülnek a borai, és igen még mindig termőhelyi szelekciókkal operál, ahol a limitált tétel fogalma új értelmet nyer: nem ritkán 100-200 palackos tételekkel kell számolnunk. Az olaszrizling újragondolásában úttörő a szerepe, nyugodtan mondhatnám akár azt is, hogy neki köszönhető, hogy még ma is tudok hinni az olaszrizlingben. A 13-as tételek nemrég jelentek meg:

Istenem, ha lehetne mondani arcpirítóan elhibázott névválasztást egyetlen tétel elnevezésén belül… A félszáraz bor ráadásul aszús palackba került. Sherrys illat, édes kalács, vaníliapuding, mellettük száraz szamorodnis oxidatív jegyek és rengeteg fa. Ízben puha tapintású, gyümölcsösen behízelgő, végén krémesen sima, szinte gejl cukorkás érzetet mutat, némi zavaró kesernyével. Sajátos karakterű, ízvilágú tokaji, érdekes kísérlet. Magam is nehezen döntöttem el, hogy ez a fajta selymesség tetszik-e nekem, de érdekesnek találtam (olyasminek, amivel még soha nem találkoztam), mégha nem is innám minden nap.

Alkalmam nyílt idén először ellátogatni a Vince nagyszabású rendezvényére, mely az egyik legjelentősebb szakmai eseménnyé nőtte ki magát az elmúlt pár évben. Vagyis mindenképp az egyik legvisszhangosabbá, az biztos. A korábbi évek igencsak vegyes kritikái után valójában különösebb elvárásaim nem voltak, mikor beléptem a helyszínre (egy ideig nem fogjuk elfelejteni a Mi magyarok vs. Világ drámai végkifejletet hozó banális mellényúlását). Aztán a személyes látogatással elég hamar szembejött velem a magas fokú szervezettség és a profizmus. Egészében meg kell, hogy mondjam, hogy a legtöbb igényt maradéktalanul kiszolgálta a szorgos és bizony nem kevés főt számláló csapat (pedig nem mondható, hogy könnyű dolguk volt). A rendezvényen bizony kiállítóként és vendégként is igen nagy falat, kis túlzással azt is monhatnám, hogy aki él és mozog idehaza a borszakmában, az többnyire megfordul a Vincén.

Ősszel találkoztam utoljára Attilával. Akkor írtam neki egy emailt, hogy Mádon vagyok, őt is meglátogatnám. Írta, hogy "Jó, ő is épp átjön Mátra-aljáról". A tokaji sora, amit mutatott teljesen elvarázsolt. Meghatározó élménye volt a tavalyi esztendőnek. Nem rég elég sok elfeledett jegyzetet találtam mátrai újdonságairól is. Németh Attila egyértelműen a saját útját járja. Hosszú évek óta az egyik legkövetkezetesebb és legmegbízhatóbb kézműves minőség megalapozója ő Mátrán (is). Concubinái pedig egy egészen újszerű, de nagyon szerethetően autentikus alap stílust jelentenek, - komoly száraz, félszáraz fehérborai, illetve nemzetközi klasszis (édes) muskotályai mellett. A friss alapborok következnek most:

2011/novemberi jegyzet:
A füstösség, mint oly sokszor ennél a bornál, megint csak Szepsy borokkal rokon jegyként tört elő (s ismét bizonyíték lehet arra, hogy ez a jegy nem a hordóból jön, mivel nem ugyanazt a hordót használja a két borász). Mégis ez a füstösség a Barakonyiban nem tolakszik annyira, mint mondjuk az Úrágyában; halvány és ugyancsak jellegzetes, finom tengeri sósság kapcsolódik mellé, ami teljesen lebilincsel mindig. Ízben behízelgően zamatos a maradék cukortól. Bárdos Saroltás süteményesség, linzeresség jelenik meg az ízben. Imádni valóan finom savak ellenpontozzák eközben a cukrot, hogy aztán végtelen és káprázatos mineralitással érjen véget. Alkoholja nem kevés, de ezúttal mégsem volt zavaró szerencsére (korábban volt, hogy ezt másképp érzetem ennél a tételnél). Az utolsó két palackot vettem le magamnak a polcról, ugyanis hamarosan elfogy végleg és a 11-es lesz majd valamikor a következő Barakonyi. Szerintem az utolsó 2009-es palackomban is van még pár év. 7+

Van már egynéhány jó, autentikus borászat Magyarországon. Beszélni kell róluk és soha nem szabad többet panaszkodni, mint örülni annak, amink van! Különösen okot ad az örömre egy ilyen rendezvény, ahol a profi szervezés képes összerakni a kép darabkáit, keretbe foglalni azt, s a közönség egy helyen ennyi izgalmas és hiteles borral, borásszal tud kapcsolatba lépni. A furmintokban most sem csalódtam, a vörös kép vegyes volt most is, de talán legjobban egynémely Olaszrizlingekre sikerült rácsodálkoznom. Kóstolási jegyzetek következnek:

Nagy szerencsém volt, hogy a fiatal Németh Attila Gábor végül visszajelzett ottlétem során emailben, hogy mégis betérhetek hozzá Mádra egy rövid látogatásra. Köztudott, hogy gyöngyöstarjáni borászról van szó, aki a bátyjával alapította a tokaji Alana pincét, mely máig csakis Amerikában értékesíti borait. Mostanában nincs tervbe véve a hazai eladás, mivel a borász véleménye szerint a hazai piac amúgyis remekül el van látva kiváló tokajiakkal, mindenféle árszínvonalon. Ennek kapcsán többször elmondtam már, hogy ez valóságos merénylet az értők felé. A birtok egyébként nem kicsi, másfél hektárról hamar 29 hektárra nőtt a birtokméret, amikor az egyik komoly külföldi befektető-birtok kivonult Hegyaljáról és egy sor területet sikerült így megvásárolniuk. Édes boraik gyakrabban kerülnek szóba (Attila véleményem szerint a Sárga muskotály egyik legnagyobb hazai szakértője, immár két borvidéken is), de már 2005-ben is készültek náluk (közel) száraz borok, melyeket Alkonyi Lászlóval most volt szerencsénk megismerni:

A Királyudvar újjáépítése az egyik legnagyobb sikere a külföldi tőke hegyaljai megjelenésének. Az utolsó órákban mentették meg és varázsolták újjá ezt a több évszázados csodálatos épületet a végső pusztulástól, arról nem is beszélve, hogy igen rövid idő alatt nem csak a borvidéken, de hazai viszonylatban is az egyik legizgalmasabb borműhely jött létre, ahol borvidéki és francia szakemberek egyaránt igen komoly borminőségeket alapoztak meg az elmúlt évtizedben. A Secről, Demi Secről, Ilonáról vagy épp a Királyudvar pezsgőről már nem kell bővebben értekeznem valószínűleg. Végre testközelből látva a pezsgőapparátust tudatosult csak bennem, hogy mekkora dolog, hogy ez egy francia kapcsolat révén meg tudott valósulni Hegyelján. A Királyudvar ugyanis évek óta saját maga készíti el pezsgőit. Anthony Hwang a Királyudvar Loire-völgyi testvérbirtokáról, a Domaine Huet-től kapja a szakmai támogatást ebben a nehéz témában, s készíti szerintem egyedülálló módon tudatosan és magas minőségben methode traditionelle pezsgőit idehaza.

Szilágyi László pár hete küldött nekem egy kartont, melyben friss, 2011-es száraz tételek és két aszú kapott helyet. Megkért, hogy kóstoljam meg őket...ahogy nekem tetszik. Nagyon örültem a csomagnak és némi küldetéstudattól vezérelve, megpróbáltam a borokat a lehető legértőbb (s persze elérhető) közönség körében kibontani. A Gault&Millau-s csapatból végül ketten, illetve az iszunk.postr-ről Palack tudott még eljönni.