November végén kaptam a meghívást erre az exkluzív bemutatóra, ahol ezidáig gondosan titkolt csúcsvöröseket lepleztek le napjaink talán legígéretesebb dél-pannon borászatától, a Sauska Pincétől. Mikor először a címet olvastam: ’Sauska Korai’, naívan azt hittem, ez biztos valami laza, „útómártonnapi”, 2010-es kis ízelítő lesz, aztán a linkre kattintva olvastam, a pince fiatalos hangvételű blogján, hogy ezzel bizony eléggé mellélőttem....egész pontosan 8-10 évvel mellé.

Fontos évtizedet zárunk nem sokára. Nagy dolgok állnak mögöttünk, de érzem a zsigereimben, hogy még nagyobbak előtt állunk. Sokminden történt az elmúlt esztendőkben, sok fontos, tanulsággal teli esemény. Voltak tragikus veszteségek, de még nagyobb a biztató, fiatal utánpótlás szőlész-borászaink körében. Így még az új, 2011-es év előtt kicsit rendhagyó írással jelentkeznénk. Lehet sírni, keseregni, milyen rossz nekünk, milyen siralmas állapotok uralkodnak hazánkban. Én nem fogok így neki indulni ennek az évnek (sem). Nézzék el nekem, de nem tudok, nem bizakodó lenni az új évezred első évtizede végén! Kis seregszemle az elmúlt esztendők eredményeiről.

Egyre többen kérdezgetik, találgatják a médiában is, meg úgy egyébként is, hogy mire lehet számítani ebben az évben a szőlőtermés, majd később a 2010-es borok vonatkozásában. A helyzet nem túl rózsás, többnyire elég kinézni az ablakon. Emlékszem, tavaly nyáron a sok eső okán azt hittem, 2009 sem lesz jó évjárat, és láss csodát a szőlő kihasználta a szép nyári napokat, a kedvező őszi időt, nem utolsó sorban egészséges tudott maradni, és gyönyörű gyümölcsökkel örvendeztettet meg minket. Kár lenne tehát már most, a szüretkor ilyen vagy olyan irányba végkövetkeztetést levonni, a készülő borokra meg különösen igaz ez (pláne, ha valaki szerencsés volt, vagy érzékenyen oda tudott figyelni a szőlőre év közben). Ha 2005-re, 2004-re gondolunk, biztos mindenkinek van kellemes, kellemetlen borélménye egyaránt. De bizony nagyon úgy fest, hogy 4 bő esztendő után talán most egy szűkebb jön.

Najó, ez most már kezd kóros lenni. Lassan minden poszt tokajról és a Királyudvarról szól. Ígérem, ezen hamarosan változtatunk, de ha már megtiszteltek e nagyszerű lehetőséggel, s részt vehettem a Terroir Club és a Királyudvar felejthetetlennek ígérkező közös bemutatóján, akkor miért ne írnék róla... Pláne, ha olyan meglepetések is terítékre kerültek, mint a Lapis aszú 2003-ból és 2006-ból. Az ambiciózusan szerény külföldi befektető, Anthony Hwang volt jelen, s osztotta meg velünk gondolatait. Sok érdekeset mesélt az egyik legnívósabb, legnagyobb reményű tokaji pince titkairól.

Önök milyen viszonyt ápolnak a félédes borokkal? Én pl kicsit úgy vagyok a félédesekkel, mint a Királyudvar borokkal...sokszor nem tudom őket hova tenni. Tetszettek a ’98-ban, nagy reményekkel induló borászat száraz borai, korrektek, nagyon is korrektek, de az átütő siker, az a bizonyos plusz-élmény valahogy várat magára (bizonyára kicsit mélyebbre kéne nyúlnom a zsebemben ha a legkomolyabb boraikra szomjaznék). Ennek ellenére nem adtam föl, sőt! Fölbuzdulva a sokat dícsért tokaji Királyudvar korábbi évjáratú borainak nemzetközi és hazai sikerein, illetve a 2005-ös száraz Furmintjuk pályafutásának szép ívén, majd a Sec/07 kissé „félszec” ígéretein, fogtam magam és (egy nem mindennapi kedvezményes lehetőségnek hála) beszereztem az egyik első osztályú, történelmi hegyaljai termőhely, a Lapis-dűlő 3 fontos évjáratú, ám megannyi kontrasztot mutató Furmintját. Ezek ráadásul nem szárazak... Egycsapásra két, számomra ezidáig „keserédes” témát is érintenék az alábbi bejegyzésben.

Alapavetően nem hiszek a világfajták hazai jelentőségében. Vörösek terén sem, de fehérek terén még úgy se. Nem hiszem, hogy egy magyar Chardonnay vagy Sauvignon Blanc - legyen akármilyen jó – bármiféle áttörést vagy komolyabb visszhangot keltene a hazai vagy pláne a nemzetközi boréletben. Még csak nem is kell Chablis-t vagy Sauternes-t inni, ha etalonra vágyunk... Hisz az alma azóta sokkal messzebb esett a fájától, és olyan új titánok, mint Chile vagy Ausztrália sokszor már most lesöpri az asztalról a legnívósabb óvilági mintákat is. Mégis időről-időre én is belebotlok egy-egy tehetséges hazai borász igazi különlegességébe, melyek mosolyra húzzák a számat és igazolják, hogy a sokat próbált világfajtákban az a jó, hogy mindig tudnak újat mutatni. Ezek bizonyítják, miért is nem kizárólag furmintokból, rizlingekből kell, hogy álljon a képlet. Ilyen nagy föleszmélés volt Takács Lajos édes Sauvignonja, és ilyen a Landord immár második kiadása is.

Bevallom, teljesen el voltam ragadtatva, mikor megtudtam, hogy Kató András kollégámtól (Terroir Club) Takács Lajos kóstoltatására kaptam meghívást, aki Somlón egész magasan, a hollók lakta bazaltformációk lábánál vetette meg lábát, alig 10 éve (ám ez a néhány esztendő elég is volt neki ahhoz, hogy A hegy legjobbjai közé vésse be nevét szenzációs boraival). Két részben kívánnék foglalkozni Somlóval, két merőben eltérő borászati stíluson át. Az első köztük tehát a Hollóvár lesz. Izgalmasan gejl illatú, túlcsordulóan minerális, feszes savszerkezetű, tökös, sűrű anyagot vártam e pincétől. Lássuk végül mi igazolódott be mindebből!

Azt hisszük, világhírűek vagyunk, és mindenki fejet hajt mindenütt bikavérünk és a tokaji aszúnk előtt. A valóság ennél azért kicsit lesújtóbb. Aztán sok volt a kontárkodás, az imázsrombolás is néha...de persze nincs elveszve semmi. Talán egy kis vérfrissítés, megújulás sokat segíthet borászatunkon. Talán nem kéne kapaszkodnunk úgy minden poros kifejezéshez, technológiához, mint az aszú vagy a szamorodni. Egy igazán rendhagyó, fiatalos lendületű, de letisztult - azóta is változatlan - stílussal útjára indított édes bor hozta meg az áttörést a mára legnagyobbak közt jegyzett tarcali pincének, a Degenfeld Szőlőbirtoknak is. 100 % furmint, 236 g/l maradékcukor. Gondolatok az Andante két évjáratáról.