Szekszárdnak is ideje megtalálnia az útját, a saját arcát megvillantani; azt az arcot, amit nem felejtünk el, amibe bele tudunk szeretni. Az az érzésem, hogy a hazai vörösboros borvidékek közül talán épp Szekszárdnak vannak erre a legjobb esélyei. Miért is? Mert vannak stabil nagy, illetve kis, családi borászatai egyaránt (mindenki megtalálja a neki szimpatikus sztorit); vannak az adottságaihoz, arcához passzoló helyi fajtái, melyek közül a kékfrankos mellett a kadarka lehet igazán érdekes. Szerencsére a borászok is egyre inkább érzik ezt szerintem, amit egyre erősebb kadarka-mezőny bizonyít. Aztán lehet, hogy nem mindenki érzi egyformán fontosnak a helyi fajtákat. Erre a felvetésre az alábbi kóstolón megkaptam jól, hogy akkor menjek, aztán csináljak a kadarkával valamit én Szekszárdon, meg hogy mennyire lejáratták szegény kadarkát... Pls: hány évtizedig fogjuk még mantrázni magunknak és a piacnak azt, hogy egy fajtát lejárattak? Biztosan jobb lesz tőle...(?) Tisztában vagyok vele, hogy vékony héjú fajta, kényes stb, de ettől még arculatot kell neki találni és törekedni rá, hogy helyzetbe hozzuk (nem véletlenül foglalkoznak vele régebb óta, mint a kéknyelűvel Badacsonyban...ezt a kontrapárhuzamot sem igazán értettem e felvetés kapcsán). Arra a kérdésre, hogy egy autentikus helyi fajtát (értéket) 30 éve lejárattak-e meg hogy nehéz-e termeszteni, számomra elfogadhatatlan az a válasz, hogy akkor hagyjuk ezt most és beszélgessünk inkább a franc-ról, mert az egyszerűbb. Nagy öröm számomra, hogy a borászok is egyre inkább  A harmadik fontos tényező, ami Szekszárdot jól kiemelheti idehaza az az, hogy az ott dolgozó borászok termékeny közösséget alkotnak. Van szándék a fejlődésre, az innovációra, a jobbító szándék elfogadására, a kommunikációra és ez tudjuk, hogy nagyon fontos.

Gyufafüst, csatorna, vegetális jegyek, sok-sok fűszerrel. Hosszú, húsos, remek struktúrával kibontakozó korty. Újvilágias hordófűszerek, igényes formában.

Számomra nem volt kérdés soha az elmúlt években, hogy legtöbbre hivatott vörösboros régiónk Szekszárd (na jó, Egerrel holtversenyben). Ma már magától értetődő, hogy Villánnyal szemben talán csak arculatbeli (wellnesshotel-beli) a lemaradás, az adottságok jelen vannak. Míg Villányban talán inkább a nagyborászatok (családi név alatt) váltak egyeduralkodóvá, addig Szekszárdon elég összetett és vegyes kép alakult ki: nagyok, közepesek és kis családi pincék egyaránt megtalálhatók, s gyakorlatilag minden évben föltűnik erre pár új és ígéretes név. -Itt egy ígéretes Kadarka, amott egy szép bikavér. A kép persze tisztulhatna mindenféle tekintetben, mert eligazodni még térképpel is nehéz, néha még pincén belül is (amint azt a posztban szereplő pince borai is tanúsítják majd). Kétféle Rosé, öt féle fajtabor (mindegyikvől alap és válogatás), ugyanennyi féle házasítás és minimum kétféle csúcsbor. Nem sok ez egy kicsit?

Mi van, ha Sopronban van a kulcs a legjobb magyar vörösborokhoz, csak épp pont ott nem keressük igazán? Rég nem írtam már kóstolásról, de cserébe olyan borokról fogok most, amik legalább lelkesítőnek hatnak a mai magyar vörösboros képet átböngészve. Franz Weninger új utakon jár, radikálisan szembemegy pár évjárat óta mindennel, amit idehaza nagy vörösbornak ítél meg a nép. Lássuk, csak: van itt egy több, mint magabiztos alap kékfrankos, a szortimentet pedig egy dűlős csúcskékfrankos keretezi a borvidék emblematikus fajtáját szépen helyre is téve; a kettő között pedig a „világfajtaborok” színesítik a képet: okosan, megfontoltan mintegy izgalmas és szignifikáns fejlődési, finomodási folyamat részét képezve évről-évre. A soproni tehetség egyike azon hazai partizánoknak, akik végleg tisztába rakták, hogy a(z önmagában igen fájdalmas) koncentráció egy vörösborban nem elég. Célravezetőnek, példamutatónak és a borokban elegánsnak tűnik nekem ez a fajta önmérséklet. Itt vannak az új évjárat tételei (s természetesen továbbra is biodinamikus keretek teszik még romantikusabbá a képet):

Hasonlít a 365-höz, kicsit több húsos gyümölccsel kitöltve. Mérhetetlen pontosság és tisztaság jellemzi őt is ízben. Lendületes savak jellemezték mindig is a borász stílusát, de mintha az évek folyamán ez is konszolidálódott volna (vagy én lettem toleránsabb), mindegy a lényeg úgyis az, hogy kell ez Villányba.

Luka Enikő újabban kap hideget is meleget is a bloggerektől. Ősszel meséltem a 11-es vörösökről. Nekem nem volt különösebb fönntartásom velük. Tiszta, fajtajelleges borok, s nekem szimpatikus, hogy egy olyan fajtából is, mint a Zweigelt-ből is próbál nagy bort megformálni a pince (nem mintha ez könnyű lenne, de az általam eddig megismert két évjárat ígéretesnek tűnik). Egyeseket talán megbotránkoztathat, de nekem a burgenlandi párhuzam is tetten érhető a borokban a megszokott, hűvös sopronisággal megtoldva. A fa vagy pláne az alkohol szinte soha nem telepszik rá a borokra, s én úgy látom, a borászat limitált tételeinek megvan a maga rajongótábora is. Sopron újabban töretlenül modern irányba fejlődő és szimpatikus pincéinek dinamikáját szerintem Luka Enikő sem bontja meg...

Újvilági borokról nem könnyű írni. Az itt szereplő két pince is hosszú ideje rengeteg olyan bort mutatott már, amiben igazából nem lehet hibát találni, annyira professzionális a kivitelezés, hogy szinte a jelzők sora és a pontozás is elveszti minden (maradék) értelmét. Holott persze nyilván nem 100 pontos borok ezek sem, csak nincsenek benne hibák, nem lövünk velük mellé, ha vendégségbe megyünk, kiegyensúlyozottság árad belőlük.

Barnásodó szél. Illatában megnyerő tejszín, mák és szeder. Jó állagú tanninok, szépen integrált hordóval, meglepő egyensúllyal. Szép délies vörösbor.

Alkalmam nyílt idén először ellátogatni a Vince nagyszabású rendezvényére, mely az egyik legjelentősebb szakmai eseménnyé nőtte ki magát az elmúlt pár évben. Vagyis mindenképp az egyik legvisszhangosabbá, az biztos. A korábbi évek igencsak vegyes kritikái után valójában különösebb elvárásaim nem voltak, mikor beléptem a helyszínre (egy ideig nem fogjuk elfelejteni a Mi magyarok vs. Világ drámai végkifejletet hozó banális mellényúlását). Aztán a személyes látogatással elég hamar szembejött velem a magas fokú szervezettség és a profizmus. Egészében meg kell, hogy mondjam, hogy a legtöbb igényt maradéktalanul kiszolgálta a szorgos és bizony nem kevés főt számláló csapat (pedig nem mondható, hogy könnyű dolguk volt). A rendezvényen bizony kiállítóként és vendégként is igen nagy falat, kis túlzással azt is monhatnám, hogy aki él és mozog idehaza a borszakmában, az többnyire megfordul a Vincén.

Bőven van mit bepótolnom nemzetközi kitekintés terén. De talán nem vagyok ezzel egyedül. Bizony nagyon fontos, hogy magunkra szedjünk boros kalandozásaink során elegendő külföldi tapasztalatot is, hisz ez által nyerhet valós értelmet a magyar borok kontextusba-helyezése is. Pár nappal ezelőtt a londoni Mark Savage szortimentjéből megismert fehérborokról értekeztem. A sor nagyon kiegyensúlyozott volt (hat pont alá nem sokszor mentünk). Lássuk, mi a helyzet a vörösek terén!