„Ásványos íz. Kövesség.” - mondjuk ezeket gyakran egy-egy bornál. Nehéz téma ez. Sokféle szempontból. Mi lehet a pontos igazság? Számos kutatás és cikk kitért arra, hogy, amit a borban ásványosságnak érzünk az valójában nem is a talajban fellelhető kövektől származik elsősorban, és ha van valami, amit (mondjuk) termőhelyiségnek jellemzünk, az egyáltalán nem szervetlen, hanem szerves anyagokra vezethető vissza. Sokszor  mesélik a borászok is: mit jelent számukra, hogy a dűlőben sétálva méterenként változik a talaj kőzettani sokfélesége, összetétele és hogy ez mekkora büszkeséggel tölti el, mennyire sokat elmond a dűlője adottságairól. Kétségkívül számít, de hogy ez a sok kő a borokban tettenérhető-e, arra talán a kóstolás sem ad egyértelmű magyarázatot.

Ha ez a poszt már kiment, valaki szóljon! Kicsit megpróbálom rendszerezni a porette kézirataimat. Igencsak elkallódott jegyzet következik még a nyári napokról. Egy emlékezetes hegyaljai nap. - Gervai János, az Onyx* headsommelier-je, valamint Demeter Zoltán már tavaly is szerveztek egy izgalmas, felettébb jó hangulatú, zártkörű mustrát a Kakasban. Tavaly a hárslevelű, idén a furmint adta hozzá a színpompás hátteret. Most is hozta mindenki, amit otthon/pincében talált „vulkanikus furmint” témában. Jelen volt még a közös szeánszon a Berecz és a Bodó házaspár, Bukolyi Marcell, Gálik Judit - grafikus, Vállai Béla - a debreceni Ikon étterem sommelier-je, Csepreghy Márk - amerikai-magyar borkereskedő, Losonci Bálint - mátrai borász, illetve Takács Lajos - immár Somlóról hazatalált hegyeljai lakos. Micsoda társaság?

Sok féle, intenzív és lédúsra érett sárga gyümölcs. Mondhatjuk, hogy ezek a komplexen, túlérett jellegűen gyümölcsös illatok alapvető ismérvei a Balassa boroknak, de az évjáratnak is. Testesebb, súlyosabb száraz furmint, sok alkohol fűt benne a végén. Most kicsit kesze-kuszák az alkotók, némileg hiányzik nekem az egység, a fókusz, amit talán a savak határozottabb jelenléte tudna orvosolni. Úgy jobban oltaná a szomjat.

Legutóbb két igen izgalmas hegyaljai családi pince tételeit írtam le 2011-ből. Számomra Gizella is, a Kikelet is azt bizonyította, hogy a meleg évjáratban nagyon résen kellett lenni a száraz borok készítésénél (hogy azok valóban kimerítsék a száraz bor fogalmát és a borok élvezhetőek legyenek több év távlatában nézve is). Egyre inkább meggyőződésem, hogy a kis volumennel dolgozó, szerényebb, közepesen ismert minibirtokok sokszor magabiztosabban teljesítenek, mint a nagyobb nevek.

Úgy döntöttem, nem darabolom tovább a sort. A következőkben öt ugyancsak jól csengő tokaji név száraz borainak jegyzetei jönnek:

Hiszünk a nagy száraz fehérborok halhatatlanságában. Annyira hiszünk, hogy néha észre sem vesszük, mennyire az út elején tartunk megismerésükben. A 2006-os év például az egyik legfontosabb mérföldkő volt Hegyalján száraz borok terén. A 2003-as után végre ismét egy kimagasló minőséget produkáló évjárat, ahol a pincékben tovább folytatódhatott a dűlős borok minőségi csiszolása. Mindennek már hat éve. Akkor sokan azt gondoltuk, ez a minőség új távlatokat nyit meg érlelhető száraz borok tekintetében.
Az egyéni stílusok még javában formálódtak: a fahasználat és az almasavbontás hatása, a magas szesz több helyen gyermekbetegségekként nyomták rá bélyegüket egyes borokra, de az vitathatatlan, hogy a dűlők föltérképezésében óriási szerepe volt 2006-nak! Ismét borászokkal és bloggerekkel kóstoltuk meg vakon az évjárat legfontosabb tételeit Hegyalján, hogy megtudhassuk, mi maradt a kecses, törékenynek látszó löszös borokból vagy épp a zsírosabb, méregdrága nagyágyúkból.

Nem olyan rég egy délután alkalmával volt lehetőségem végigkóstolni több 2011-es tokajit. Nagyszerűnek érzem azt a változatosságot, amit ez a jónak értékelt száraz boros évjárat elhozott dűlős és alap borok tekintetében! Nem rég a GaultMillaun azonban (bármennyire is rajongója vagyok Tokajnak) már hangot adtam annak, mennyi bizonytalanságtól tudnak szenvedni az alap száraz tokajiak, ha az ember kicsit nem figyel oda (pláne Wachau precizitása mellett volt lesújtó a kép).

Szándékosan nem azt írtam címnek, hogy a tíz legjobb! Egyrészt mert a jó az ugye túl relatív (szubjektív) és túl sokan mondanak, túl sokféle dolgot jónak. Másrészt a borok terén és magában a borkészítésben érzésem szerint pusztán jónak lenni már nem elég. A fejlődés, az előrehaladás, egyfajta izgalmi faktorral sokkal érzékletesebben megfoghatók (mert kívülálló szemmel nézve klasszis csapat a Valencia is, de mégsem tud mit hozzátenni egy El Classicon tapasztalható innovatív játékszínvonalhoz).

Novemberre nagy dobással készült a Bortársaság a hazai Tokaj-rajongóknak és persze ugyanúgy minden borkedvelőnek. Igen tetszetős, önálló kiadványt szenteltek a 2011-es remek évjárat száraz borainak, melyet a megszokott Oremus Mandolás, Homonna birtokbor, Sauska cuvée 113 és Szepsy István még szélesebb dűlőportfóliója mellett olyan limitált tételek is színesítenek, mint a Kikelet Pince Lónyai Hárslevelűje, a Gizella és a Balassa Pince teljes száraz szortimentje, a Tokaj Nobilis Susogó és Barakonyi Furmintja, illetve 13 esztendő után Demeter Zoltán borai is föltűntek a Bortársaság polcain (méghozzá a teljes dűlős sor)!

Van már egynéhány jó, autentikus borászat Magyarországon. Beszélni kell róluk és soha nem szabad többet panaszkodni, mint örülni annak, amink van! Különösen okot ad az örömre egy ilyen rendezvény, ahol a profi szervezés képes összerakni a kép darabkáit, keretbe foglalni azt, s a közönség egy helyen ennyi izgalmas és hiteles borral, borásszal tud kapcsolatba lépni. A furmintokban most sem csalódtam, a vörös kép vegyes volt most is, de talán legjobban egynémely Olaszrizlingekre sikerült rácsodálkoznom. Kóstolási jegyzetek következnek:

Ahogy arról már előzetesen hírt adtunk mi is, szeptemberben idén is sikerült összerántani a legfontosabb löszön ténykedő pincéket. Ezúttal azonban (bár a főszereplő most is Tokaj Hegyalja volt) Szekszárdról és Pannonhalmáról is érkeztek kóstolásra váró borok a Magyar Borok Házába.
A tavalyi rendezvényen is megtudhattuk, hogy a lösz mint alapkőzet teszi igazán szigetszerűvé és specifikussá a Tokaji-hegyet a borvidéken belül. A Tarcaltól délkelet felé egészen Tokajig található dűlők adják a tokaji első osztályú termőhelyek jelentős részét. Geológiai értekezés keretein belül pedig kiderült, hogy különféle ásványokban sem szegényebb talajforma a lösz a talán jobban megbecsült vulkanikus területeknél. A kulcsszó számomra mindig a kecsesség, az elegancia ezeknél a tételeknél. A zsírosabb, masszívabb mádi vagy még északabbi boroknál a löszösek mindig kedvesebbek, érzékenyebbek. A legfőbb tanulság a szinte kivétel nélkül 2011-es száraz borok kapcsán, hogy az évjárat példás egyensúlyú borokat szült (bennük trükkösen érvényesülő analitikai adatokkal). A maradékcukor gyakori, ám a jó savakkal sincs gond a legtöbb helyen, s ami a legüdvösebb, hogy kilógó alkohollal és fával sehol nem találkoztam. Főszerepbe került tehát a termőhely.

A rendezvényt Kovács Tibor, a monopol, löszös, első osztályú területet is lefedő Hétszőlő birtokigazgatója nyitotta meg most is.