Rosét fogok inni március 15-én, no nem ezt végülis, pedig könnyen lehet, hogy az egyik legjobb 2011-eshez volt szerencsém:
Halvány hagymahéj szín, semmi túlzó külcsíny, - már bíztató. Illatban aztán nagyobb hangerőre kapcsol a zamatos szamóca és az édes tutti-frutti (háttérben egy csipetnyi fűszerrel). Ízben kedves és virgonc savú. Végre egy 11-es bor, amiben van elegendő élénk sav és lendület. Íze rozésan rövid, mégis kellemesen fanyar, friss, egészséges ízt hagy a szájban. Tetszik a természetessége.

Bizonyára sokaknak feltűnt - nézzék el nekem -, hogy gyakorlatilag karácsony óta nem írtam másról nagyposztot csak Tokajról. Időszerű volt már lassan kicsit kitörni ebből, akármennyire is erős a vonzódás legészakibb borvidékünk felé. Pár héttel ezelőtt Kurucz Zoltán, a Skrabski Pincétől küldött nekünk hat palackot nagyleshegyi boraiból, hogy nézzük meg, mivé fejlődtek azok pár év alatt. Ez most tehát épp kapóra jött (ha már előtte pár nappal Pók Tamás friss tételeinek szakmai bemutatójáról - bosszúságomra - sajnos lecsúsztam). A hat minta főszereplője a Szürkebarát volt, melyből 2008 és 2011 közöttieket nézhettem meg egymás mellett, illetve bónuszként egy 9-es Kékfrankos is érkezett. Több mint fél éve kóstoltam utoljára boraikat, és nem volt csalódás egyik sem.

No, de mi az a tokaji Muscat blanc? Van már Lunel, minek a Fehér muskotály is még? Lengyelországig kellett utaznom, s a Degenfeld kastélyszálló igazgatójától megtudni egy rendezvényen nem rég, hogy a franciák (a változatosság kedvéért) sikeresen levédték a Muscat lunel nevet is maguknak, így például a Degenfeldnél jól fölépített és igencsak sikeres márkát át kellett nevezni Blanc-ra. De a fajta egy és ugyanaz (mivel a Degenfeld elég sok bort exportál, ezért az idegen elnevezést preferálják). A stílus sem változott sokat. Behízelgő, direkt, de nagyon szép parfümösség jellemzi. Jó telt és húsos korty, nem áttetsző, nem túl légies, mint sok esetben másutt. Élénk, csupa zamatos trópusi gyümölcs lelhető föl félszáraz hízelgéseiben. Érdekes, hogy nincs sok sava (pedig én általában szomjazom rá), de így is jó a balansz. Fajtajelleges a lecsengés is, épp csak a kesernye nem mutatkozik benne, amit a többség bizonyára nem fog bánni. Nem sok magabiztosabb, teljesebb bort tudnék mutatni ebből a fajtából.

A bor alapját ugyan Irsai adja, de mellette Olaszrizling és Királyleányka is került bele. Illatban tódulnak az Irsai szappanos, muskotályos jegyei. Sok-sok virág, nőies fehérborillatok. A korty ismét az Irsaihoz illően elég lágy, középen egy kissé üres áttetsző, finoman fanyarkás savai azonban az évjárathoz képest elég élénkek, jólesőek is. Hétköznapok laza levezetőbora.

Nem nagy dicsőség, de a három év alatt először sikerült eljutnom a Nagy Furmint Február kóstolóra. Örültem, hogy ezúttal sikerült; - a legjobb, legpozitívabb hazai boros kezdeményezések közt említendő az egész FF-mozgalom, melybe egyre több és több étterem, kereskedő kapcsolódik be. Nagyon szeretem a fajtát én is (kell is szeretni), a blogon is sokat írunk róla, - ezen a rendezvényen nagyjából 55 borász aktuális furmintját lehetett összevetni: Tokajból, Somlóról, Mátrából, Zalából, Köveskálról és Ausztriából. Ennyi furmintot szinte képtelenség objektíven összemérni egy ilyen tömegrendezvényen. Bevallom, ilyenkor én mindig az elejére veszem a legizgalmasabbnak ígérkezőket, hogy aztán mire kissé elfáradnék, a tömeg is megjelenik, nehezebb figyelni, akkor se maradjak le semmi fontosról. Új, tudatos koncepció alapján próbáltam fölépíteni a kóstolósort. A helyszín az illusztris Mezőgazdasági Múzeum volt a Vajdahunyad Várban, mely már sokadik boros rendezvény esetében bizonyul jó választásnak. Most kevesebbet kóstoltam (kb. 30 félét), kicsit többet beszélgettem, amíg meg nem jelent a rengeteg furmintra szomjazó ember. Rövid benyomások:

Színtelen fehérbor ugyancsak a mindennapokra. Illata elvárt fajtajegyeket mutat: vágott fű, bodza, egy kevéske gyógynövényes jelleggel. Ízben szinte félszáraz. Vagy maradt benne egy kis cukor, vagy ennyire kevesen vannak a savak, de ez is egy újabb 11-es bor, mely a 10-esek kemény citrusai után kicsit szerényebbnek hatnak a kelleténél. Friss, almás érzetű az ízmaradék.

Tehát a tokaji fiúk után aztán vasárnap a tokaji lányokhoz látogattunk el, és itt sem ért minket kevesebb kedves élmény. Bott Judit közvetlen, fiatalos lendülete először a tavalyi Mindszenthavi Mulatságon bűvölt el teljesen. Igazán szimpatikus jelenség, aki ugyan messze nem tősgyökeres tokaji, mégis olyan érzékkel készíti borait, mintha születése óta itt élne. Látszik, hogy rengeteget kóstol(t), kutat(ott), amióta Tokajban dolgozik, és borai alapján egyértelműen látszik, hogy tényleg képbe is került Tokaj reneszánszának új sítlusirányzataival. Akárhogy is, de nagyon elkapta anno a fonalat szerintem. Borainak sajátos és jól fölismerhető stílusát bizony sok, generációk óta itt tevékenykedő borászat megirigyelhetné (a nyitottság egyébként bizonyára mindenki számára hasznos erény lehet, a Tokaji Bormívelők Társaságának tagjai rendszeresen összejárnak kóstolni, az együtt gondolkodás nagyon fontos dolog). A Fülekynél vitathatatlan érdemekre tett szert (számomra eddig a 2002-es 6 puttonyos a legkiválóbb bizonyíték, de Judit szerint a 2003-as sem hétköznapi darab, az volt ott az utolsó évjárata, melyet fájó szívvel hagyott ott). Az önálló, családi pincével saját stílusukat a tokaji élbolyban egész gyorsan kibontakoztatva azonban hamar egyértelművé vált, hogy az igazán jó borász a maga uraként készít igazán szép és teljes értékű borokat (hisz nincs rajtuk semmi külső nyomás, az adott tételt olyan formában hozhatja forgalomba, amilyennek ő maga érzi, látja). Ezek a dolgok előző nap este is szóba kerültek. A minket is fogadó, Szerelmi pincesoron felújított pince-feldolgozó-kóstolóhelyiség épül, szépül. Nem rég a Fülekytől sikerült megszerezni Juditnak kedvenc prését, a vájt érlelőpinceág is elérte végleges méretét, hogy befogadhassa a végleges birtokméret eljövendő borait.

Szóval úgy indult az egész, hogy már tíz óra körül leértünk Budapestről és a mád melletti körforgalomnál találtuk magunkat. Ám mivel előzetesen nem sikerült olyan pincét találni napokig, akinek alkalmas lett volna az a délelőtt, ezért jobb híján, ha már ott volt kéznél, fölsétáltunk a Disznókőhöz kinyújtózkodni a szikrázó napsütésben. Két kedves könyvelő hölgynek köszönhetően villámlátogatás keretein belül bepillanthatunk a modern és látványos feldolgozóba is. Aztán átmentünk Tokajba. Még 11 óra sem volt, a szállást se foglalhattuk el, de Szilágyi László, a Gizella pincétől épp elérhető volt (a pincékben nincs mindig térerő, ugye) és valami csoda folytán tudott is minket fogadni Demeter Zoltán előtt. Óriási szerencse, hogy így alakult! Köszönjük nekik!

Nem sok fehéret kóstoltam még Szekszárdról, de a kisebb pincéknél jellemzően előfordul (gondolom, a család és a barátok sem veszik nyáron rossznéven, ha az egész napi kánikulában kötözés, kapálás után/közben akad jól behűtött fehérbor a pincében). Direkt szappanosság jellemző rá, nagyon enyhe füstös (?) kísérettel. Savai igencsak lágyak, filigrán alkat, könnyed, laza, ivásra készült.

Az újborok legnagyobb hátránya, hogy akkor robbannak be a frissességükkel amikor már épp senki sem vágyik rájuk. Egy csípős őszi estén ki akar friss, jól behűtött, élénk rozét kortyolgatni? Hát például én...
Egész napos fagyoskodásból hazaérve (egy új rozéval az anyósülésen), csontig átfagyva, valahogy mégis hűvös, könnyed borra vágytam.