Ez a bor is A Baranya-völgyből származik. Kiöntve szép kép fogad minket: mélyrubint szín, viszont meglehetősen enyhe illat egy vörösborhoz képest. Érdemes nem túl hidegen fogyasztani (azaz a vörösborkhoz passzoló 18 °C környékén), és egy kis dekantálás sem árt neki, sokat javít a karcos, durva jellegén. Vékonynak egyáltalán nem mondanám (ilyen véleménnyel is találkoztam pedig azelőtt). Erőteljes savgerinc, és kissé kemény tanninok húzzák össze az ember száját, enyhén zavaró tempera szagú lecsengéssel (amit a Cabernet-kre jellemző paprika aroma mellett szintén nagyon nem kedvelek). Alk: 14,5-ös. Szellőztetést követően sokat lágyulhat a bor, előtérbe kerülnek a sötét színű gyümölcsökre jellemző karakterek (meggy, áfonya és állítólag aszaltszilva), végeredményben tehát valóban szép, kiegyensúlyozott kis vörös bort kapunk, pláne ilyen alacsonyka áron...

Egy igazán szép mennyegző. Lassan klasszikussá váló "medvetánc kísérő" számunkra. Rajnai és Olaszrizling házassága. Mindenhez passzoló borocska, jó kis határozott savakkal, semmi túlzás, semmi extra, hozza a formáját, ezt a bort csak inni kell, nem magyarázni.

Nagyon tetszetős bor. A címke is, a szín is, az összhatás nálam már az elején befutott. Finom, harmonikus, kissé ugyan lágy, tartózkodó zamatú, de nagyon kellemes, szépen elkészített kékfrankos. Tipikus szekszárdi illatok (ahogy egy jóbarátom fogalmazott). Egy kicsit azért a testesség, a savgerinc terén többet vártam.

Színe már rögtön megoszthatja az embereket: nagyon világos, szinte Silleres vörösbor Illatában nekem kissé túlzóan gyógynövényes, kapros, tárkonyos, zellerhez hasonló Az íz hasonlóan tolakodólag hatott nálam, de amellett, hogy radikális, azért különleges és magyaros (nem csak magyalos) borról van szó. Kissé nehezen értelmezhető bor, de miután a taglózó vegetális jelleg kicsit kiszellőzik, örömöket is okozhat ez a gyógynövénykavalkád a szájban. Csak érdeklődőknek és kalandvágyóknak

Lőrincz Györggyel kapcsolatban bizony számtalanszor bizonyságot nyert már, hogy rendkívüli érzékenységgel közelít nem csak hivatásához, hanem mindenhez, amihez hozzányúl. Egy igazi kis gyertyaláng az egri borvidék éjszakájában. Egyszerre modern és hagyományszerető, egyszerre tudatos és természetes, egyszerre kedves és erőteljes, határozott. Mi 2005-ös Ferenchegy Chardonnay-ját szerettük meg legelőször...de talán nem hazudnék, nem is túloznék, ha azt mondanám, hogy ez az érzékenység jelen van minden egyes borában. A címkék, a fantázianevek minden laikust levesznek a lábukról (még akkor is, ha néha kicsit erőltettek, néha már kicsit túloznak, de A kutyafáját....Kedvesek is, Boldogságosak is). Ami pedig a borokat illeti, minden borkedvelőt meggyőznek arról, hogy a St. Andrea a szakértelmet és a már említett érzékenységet képes felszínre juttatni a borokon keresztül is. Létezhet igényesség, kiegyensúlyozottság nagy tételben is. A terroir szeretete, a természet felé közölt áhitat, az Istenhit, az alázat és szerénység a többi ember, kolléga, érdeklődő felé mind-mind integrálódott koncepciójukban, mellyel néhány év alatt a legnagyobbak között értek révbe. Majd 2009-ben sokak örömére végre az év borásza címet is ők kapták meg.

Furmint, hárslevelű...igazi hungarikumok. Ma már többnyire csak az utóbbi évtizedekben nemesített klónjaikat termesztik. Pontusi-balcanica fajtakör, amiből egyenesen következik, hogy fagyérzékenyek, késői érésűek, és kedvező évjáratokban képesek a borkészítés egyik legvagányabb trükkjére, az aszúsodásra. Ám, ha kicsit félretesszük nagy hírű aszúinkat, desszertborainkat, most már ott vannak a nagy tokaji szárazak is. Jó cukorgyűjtő képességüknek, sajátos illatuknak (hárslevelű) és markáns savösszetételüknek (furmint) hála, magas alkoholtartalmú, egyedi, férfias karakterű szárazborokat köszönhetünk nekik. Egyúttal kiválóan alkalmasak a borvidék s annak dűlöinek, mineralitásának megszólaltatására, méghozzá nem alsó hangon.
Ezek az alaptulajdonságok avatják őket utánozhatatlan borokká. Nem véletlen tehát, hogy a legnevesebb tokaji nagyágyúk „A száraz fehérbor” sziluettjét vélték fölfedezni bennük az utóbbi néhány mozgalmas év során. Büszkeségre, sőt nemzetközi kiugrási lehetőségre nyújthatnak alapokat, hisz ha vannak sajátosan eredeti boraink, melyekre igazán büszkék lehetünk, hát a tokajiak azok. Egy szép folyamat elején/közepén járunk még tehát.

Alapavetően nem hiszek a világfajták hazai jelentőségében. Vörösek terén sem, de fehérek terén még úgy se. Nem hiszem, hogy egy magyar Chardonnay vagy Sauvignon Blanc - legyen akármilyen jó – bármiféle áttörést vagy komolyabb visszhangot keltene a hazai vagy pláne a nemzetközi boréletben. Még csak nem is kell Chablis-t vagy Sauternes-t inni, ha etalonra vágyunk... Hisz az alma azóta sokkal messzebb esett a fájától, és olyan új titánok, mint Chile vagy Ausztrália sokszor már most lesöpri az asztalról a legnívósabb óvilági mintákat is. Mégis időről-időre én is belebotlok egy-egy tehetséges hazai borász igazi különlegességébe, melyek mosolyra húzzák a számat és igazolják, hogy a sokat próbált világfajtákban az a jó, hogy mindig tudnak újat mutatni. Ezek bizonyítják, miért is nem kizárólag furmintokból, rizlingekből kell, hogy álljon a képlet. Ilyen nagy föleszmélés volt Takács Lajos édes Sauvignonja, és ilyen a Landord immár második kiadása is.

Mészáros Pál és fia, Péter a csöndben, háttérben meghúzódó szekszárdi tehetségek táborát erősítik. Nem akarnak túlharsogni senkit, miért is tennék? Nem kapcsolódnak be a nagy nevek harcába, nem szeretnének divatoknak megfelelni, egyszerűen csak teszik a dolgukat, szimpatikus szerénységgel csinálják, amihez a legjobban értenek. Ezek pedig a szép, fajtajelleges és eltéveszthetetlenül szekszárdias borok, melyek a megfelelő úton járnak, a jó cél irányába, legyen szó akár egyszerű kadarkáról, akár csúcsvörösről... - Érdemes végigzongorázni mindet. Bizonyára sokat fogunk még hallani róluk.

2008-ban az év borásza Konyári János lett. Valóban rengeteg érdemet tudhat magáénak utóbbi 20 évnyi borászati munkásságának révén. Többek közt a barrikhordó hazai elterjesztésében is kulcsszerepet játszott, ami vörösboraiban is igen szép árnyalt formában tettenérhető; de a ’90-es évek elején, önálló, családi kézből kikerülő palackos borai is újdonságszámba mentek még, nem beszélve dél-balatoni, nagy tesű vörösborairól, melyekre manapság már nem legyintenek úgy a nagy(ra értékelt) villányi, szekszárdi, de esetenként a külföldi kollégák sem. Bejárta az egész borvilágot nyomdokain járó fia, Dániel, akiről általában mindenütt csak annyit említenek meg, hogy a barrikhordós érlelésből írta szakdolgozatát, de begyűjtött már jónéhány külföldi tapasztalatot is. Bizonyára tisztában van a külföldi borászati trendekkel, melyekkel egyelőre nem nagyon tudunk még lépést tartani, mégis a tapasztalatok hazahozása, itteni értelmezése elengedhetetlen a fejlődéshez, a kemény, hosszú távú borászati fejlesztési munkák „megtermékenyítéséhez”.

Nézzük, mely borokkal érdemelte ki a (kissé megtépázott presztizsű, de mégis) legnagyobb elsimertségű hazai borászati elismerést.

Bevallom, teljesen el voltam ragadtatva, mikor megtudtam, hogy Kató András kollégámtól (Terroir Club) Takács Lajos kóstoltatására kaptam meghívást, aki Somlón egész magasan, a hollók lakta bazaltformációk lábánál vetette meg lábát, alig 10 éve (ám ez a néhány esztendő elég is volt neki ahhoz, hogy A hegy legjobbjai közé vésse be nevét szenzációs boraival). Két részben kívánnék foglalkozni Somlóval, két merőben eltérő borászati stíluson át. Az első köztük tehát a Hollóvár lesz. Izgalmasan gejl illatú, túlcsordulóan minerális, feszes savszerkezetű, tökös, sűrű anyagot vártam e pincétől. Lássuk végül mi igazolódott be mindebből!