Beosztásom miatt az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy ki kell-e hagynom ezt a kóstolót (sorban a második Alkonyi-estet, - az rossz lett volna...igaz annyira nem lehet rossz, mint a helyettesítendő kollégáknak, akiknek bokaficama, sérvműtétje, nyelvvizsgája volt eközben). De ahogy a poszt is mutatja, sikerült eljutni. Ezeken a kóstolókon mindig akad számomra (legalább) egy olyan ritkaság, melyért különösen is nagy a kísértés, hogy befizessek és ott legyek. Az elsőn még a sok új név mindegyike, de hamar egyértelművé vált, hogy az előadó gondolatai, személete talán még a boroknál is többet adnak hozzá ezekhez a kóstolókhoz. A másodikon egy akkor is föláldozott, nagyon limitált 2007-es Exczelencziás volt, aztán a 93-as aszúk közt csak ilyesmi volt (igaz a fölbecsülhetetlen értékű Szepsy érdekelt a leginkább). A kilencvenes évekig visszanyúló Muscat Luneles kóstoló alatt sajnos én is külföldön kóstoltattam. Most pedig a (régóta nem kapható, de nem rég korlátozott tételként újra forgalomba kerülő) 2007-es Szerelmi bizsergette leginkább a nyelvem hegyét. Svédországba került a tétel nagy része, s én így pont lemaradtam róla. - Így aztán az egyedüli Szerelmi volt mostanáig, melyet ezidáig nem ismertem.

Az ilyen visszhangú, michelin csillagos éttermek vonzáskörzetébe, udvarába eljutó borokat pedig meg kell ismerni. Ha tokaji, akkor különösen (ha Demeter Zoltáné, akkor pláne, ha Szerelmi Hárs, akkor pedig végképp kötelező). Hát azt talán már nem mondom, hogy 2007 miatt is kihagyhatatlan. Pedig régen rajongtam ezért az évért (2008-nál vélhetően többet is nyújtott), de újabban a 2006-osokban, 2009-esekben mintha több pozitív energia szabadulna föl az 5 csillagos esztendők közt nézve. Száraz tokajiakban a tudatosság szép lassan kezdett kibontakozni: botritisztől mentes szőlőre van szükség, ami minél érettebb (gondolták sokan akkor, hogy a fajta veszélyesnek gondolt savaitól meneküljenek, de aztán a következő meleg évben, 2009-ben már beigazolódott, hogy a késői szüret súlyos alkoholokhoz vezet, a savveszteség pedig túl nagy, sőt 2011-ben már látható a hordómintákból is, hogy ilyen tekintetben sokkal felkészültebbek voltak a száraz alapanyag szüreténél is a borászok). A Bott Juditéknál végigkóstolt 7-es borok közt az édesek alapvetően (nem meglepő módon) nagyobb élményeket okoztak, s azt gondolom, édesben sokkal szebben ki is tudott bontakozni a forró év adta tobzódó komplexitás (igaz ez valamelyest több maradék cukor és kevesebb sav révén valósult meg). Abban a mezőnyben a szárazak is mind nagyon szépek voltak: a Demeter Zoltán-féle Lapis nekem vakon kiemelkedett, másoknak nem annyira, de az Exczelencziást még hosszú-hosszú évekig érdemes lenne nyomonkövetni, annyira megtagadja izgalmas savszerkezetével, időtlen élénkségével 2007-et! Mindkét ottani győztesből jutott a poharamba ezen az estén is. A pontozásnál, most az átlagosnál is többet őrlődtem (kellenek/nem kellenek?). Végül mégis úgy határoztam, hogy legyenek ott mondatvégi írásjelként, de a kóstolón is kiderült és továbbra is úgy érzem, nem jelentenek ezek a pontok semmi egyetemlegeset (kérném, hogy mindenki értelmezze tájékoztató jellegűnek őket). Egytől egyig hatalmas borokat kóstoltunk ugyanis, a különbségek nüanszok voltak, mindenki másféle erényt értékelt a tételekben. Alkonyi László azt az utat választotta, hogy a súlyosság (későbbi szüret) felől haladjunk az elegancia végletei felé (súlytól az egyensúlyig). Nagyon vakmerő sorrendet állított föl, melyről máig nem tudom, hogy helyes volt-e. Ez volt a nem hétköznapi sor (ismét egy kényelmesen elemezhető, nem fárasztó merítés, - ebben mindenképp igazat kell adnom a házigazdának):

*Szepsy István SZENT TAMÁS 2007.
Hatásvadász módon azzal is kezdhetném, hogy a Szent Tamás a legdrágább magyar száraz fehérbor. Ezzel indult az este. Ez volna az az évjárat Szepsy Istvántól, mely szerintem a legkomolyabb száraz borokat produkálta (rajtam kívül pedig szinte mindenki nehezményezte ebben a két nagyFurmintban is a fát: Alföldi Merlot kavart port legutóbb nem várt, alacsony pontokkal, e bor esetében is). A 7-es Szent Tamás nálam már kétszer is megkörnyékezte a 10-est és már hordómintaként is rajongtam töménységégéért (mondjuk úgy: sokat segített megérteni a borvidékben rejlő lehetőségekből). Aztán senki nem kedvelte igazán. (A 2003-as ősklasszis is három csillagot és kilencest kapott tőlem tavaly, a többség által többre tartott 2006-os kettőt, februárban a 2005-ös nem vágott valami elegáns képet egy igen szigorú sorban.) Minden klasszifikáció a legjobbak közt emlegeti a Szent Tamást, mely igen összetett ásványkészletével (főleg zeolit) és széles savszerkezetű boraival mindig különleges minőséget ígér.
Pont úgy helyezkedtem el a 24 ember közt, hogy az első palack nálam ürült ki, a második nálam kezdődött. Ennek a levét pont ennél a bornál ittam meg. Az első palack gyönyörű volt, a második, amit arra a pár centre még rá kellett tölteni, az sajnos dugós volt. Pech. De valami hatodik érzék által vezérelve, azonnal beleszagoltam már az első mintába (kíváncsi is voltam, hogy lesz-e különbség a két töltés közt), s elsőre amennyire örültem, a második töltésre annyira lefelé görbült a szám. Szóval az egészséges palack sok tűzkövességet mutatott, de elegáns formában, erőteljes vajassággal körbelengve. Van benne fa is, termálvíz is és némi barack. Szép mély, aranyló zöldes árnyalata van egyébként a bornak. A kortyban sajnos már a dugós nem dugós cuvée-t kóstoltam meg, s úgy helyes, ha ezt most így nem értékelem, de ezeket sikerült kihámozni a TCA mögül: sűrű korty, krémes, sima felszínek. Alkoholja kissé maró, savai enyhék (lehetnének többen az élénkség érdekében), de ásványai valami olyan hihetetlen töménységgel jönnek, hogy az egész szájat betöltik, hosszan terül szét. Meleg utóíze elképesztően sós, koncentrált. Tokaji Furmintok nyelvén szól, határozottan Szepsys akcentussal. Kissé meleg is volt (ez is rásegített az alkoholosságra), de nem kapna ez a bor alacsony pontszámot így sem, mert hatalmas anyag, elképesztő beltartalommal, talán mondanom sem kell: jelzésnyi öregedési jelek nélkül… Még egy palackom várja hűtve a sorsát…Kíváncsi vagyok, milyen végeredményt ad majd.

*Szepsy István URBÁN 2007.***
Egyre többen ostorozzák a mádi mestert a markáns hordóhatás miatt, ám alighanem a második Urbán kapta a legtöbb kritikát fásság terén. Engem ez a bor eddig elkerült, az első 2006-os évjárat viszont ugyancsak egyike volt korai 3 csillagos Furmintélményeimnek (a 6-os Szent Tamásnál is jobban szerettem). Eddig 2007-ben készült a legtöbb dűlős bor Szepsynél is. Fiatalon a sima és kerek Nyúlászó volt szerintem a legnagyobb siker, nézzük mi lett az Urbánban évek alatt azzal a bizonyos ’sok fával’. Reméltem, hogy 4 év után jó ütemben találkozunk. Szepsy István korai furmintjainál az almasavbontás sajátos jelleget kölcsönzött a boroknak (itt ez már talán nem volt jellemző). Inkább másodosztályú területnek tűnik, több kvarccal (hűvösebb, meredek fekvés), a Szent Tamáshoz képest magasabb és feszesebb savak jellemzik borait. Állítólag a császári, királyi udvar asztalán is az Urbán dűlő termése volt a leggyakoribb tokaji bor.
Érdekes volt, mert azt hiszem, nem csak a dugósság (hiánya) miatt tűnt szebbnek a Szent Tamásnál. Illatban itt is diszkrétebb a Szepsys füst (összehasonlítva akár az 5-ösökkel, akár a 9-esekkel). Elsőre pedig annyira szúrósan köves az illata, hogy szinte átitatja, sőt letépi az orromat (de lehet, hogy a szesz is belejátszik ebbe az érzetbe). Aztán jönnek a Szepsy Furmintokban kevéssé jellemző, csodás gyümölcsök is szépen: eleinte almás sütemény, aztán sárgabarack, mindez elegáns tercier jegyekkel meghintve. Magasabb szinten megvalósuló egyensúlya, karaktere, friss gyümölcsei sokkal szebbé tették most a Szent Tamásnál. Barackos íz, élénkebb savak, eleve sokkal több gyümölcs. Szép hosszú ez is, mégis a korty végéig mutatkozó (mégsem harsány, komolyságot mindvégig megőrző) élénkség, pici cser és a hihetetlen sósság a lecsengésben teszi felejthetetlen, sokatmondó borrá. Van benne egyfajta izgalmas vaníliásság (de semmiképpen ne a közhelyes hordóvaníliára gondoljunk eközben). A súly mellett tehát a 6-oshoz hasonlóan feszes is tud lenni és a fát egyáltalán nem érzékeltem (zavarónak végképp nem). Fölülmúlta a várakozásokat. Nálam biztos dobogós. Mindenkinek az értékítéletét meg tudom érteni, de nálam ez 8+

*Demeter Zoltán LAPIS Furmint 2007.*
Ő volt tehát majdnem holtversenyben a másik felejthetetlen komplexitású bor pár hete Tokajban Bodóék limitált Csontos bora mellett. Nem az élénkségről, mostanság előtérbe tolt eleganciáról szól, ez tény, inkább a hedonisztikus nagybor zsáner felé húz nálam ő is. Az első évjárat volt, ahol a(z akkori) teljes dűlős Demeter Zoltán – szortiment önálló száraz borokban bemutatkozott. A 2006-os, de különösen az izmosabb 2008-as és a bámulatos simaságú 2009-es egyike a tokaji furmintok legkidolgozottabb szobrainak (2011-től a borász ígéretesnek tűnő száraz Hársat készít majd ebből a dűlőből). Ez a 2007-es volt eddig mind közt a legbizonytalanabb: egyszer egycsillagig jutott, egyszer kettőig: ideje volt helyre tenni a dolgokat. Szintén másodosztályú terület, s alapvető különbség a Szepsy borokhoz képest, hogy 6 hónapnál rövidebb ideig volt hordóban.
A második palack itt is masszívan dugós volt, de szerencsémre az első palackból jutott bőven. Illatban hihetetlen elegáns töménységű gyümölcsök: érett barack, még érettebb körte, lédús zöldalma, aszalt trópusiak, emellett kövek és linzer (10 pontos illat). Savai megint nagyon szépek és rácáfolnak a forró évre, de érteni vélem azt, amit a múltkor is nehezményeztek páran: nincs a sav mellett (már?) igazán más, ami kitöltse a bor testét. Üresedik. Rendezetlennek tűnik, ha a komoly alapanyag mögé nézek. Van a végén valamennyi minerális sósság, van némi elegancia, a struktúrát és látni vélem, de az egységet és a stílust ebben a sorban most kevésbé. Marad az egy csillag. 7(+)

*Demeter Zoltán SZERELMI Hárslevelű 2007.***
És akit a legjobban váram. A sor egyedüli Hársaként érkezett köreinkbe. Pár hete még azt se gondoltam volna, hogy egyáltalán lesz lehetőségem őt is megismernem (most meg már írhatok is róla, sőt a borhűtőmben is pihen egy palack). A borász kultikus szinten említhető, első osztályú, löszös dűlős Hársai közül eddig nekem a magas alkoholú 2006-os és a maradékcukros 2008-as is három csillagos emlék, míg az eleganciában élen járó, de hajszállal diszkrétebb 2009-es és a korosan is izgalmas 2005-ös két csillagig jutott. Lássuk, mit is láthatott a 2007-esben pár évvel ezelőtt a svéd kereskedő!
Még a Lapisnál is aranylóbb árnyalat. Illatban ez is csodásan sokrétű: méz, vajasság és a Szerelmis púderesség. Van benne egy kevés Királyudvaros porosság, aszpirin, vagy még inkább virágpor, sárga virágokkal, őszibarackkal. Ízben nagyon hosszú, krémes és sós egyszerre. Csönd és mély megdöbbenés a hatás, amit kivált. Hömpölygően nagy bornak éreztem. De fontos megjegyezni, hogy ez is a súlyról szól alapvetően. Savai lekerekedettek. A leheletnyi kesernye mellett picit szúr az alkohol is. Ízmaradékában pedig cukorka boltos Hársasság és báj érezhető. Íze hihetetlen koncentrációt, térhatást mutat. Semmiképpen ne a Kikeletes vagy Bottos, feszes eleganciára gondoljunk tehát, hedonisztikussága ellenére mégis számomra felejthetetlenül nagy bor. 'A nagy száraz tokaji' ölt benne testet. Nehéz lenne belőni, hol lehet a Szerelmik koordináta-rendszerében, de talán leginkább a 6-os emelkedett stílusát, dússágát követi (abban még súlyosabb alkohol volt, de nem áll nagyon távol a 8-astól sem). Nem hinném, hogy löszön el lehet érni ennél nagyobb sűrűséget. Biztos, sokan nem látják ezt így, de talán a dűlő eddigi legzajosabb, legharsányabb megnyilvánulása ez a bor, s mint ilyen, én meghajolok előtte. 9

Karádi és Berger Tokaji Furmint (Narancsi & Palandor) 2007.**
Szinte semmit nem kóstoltam még tőlük, de legalábbis nehéz lenne bármit is felidézni. Abban biztos voltam, hogy sok érdekességet fogok hallani róluk ezalkalommal. Olaszliszka-Erdőbénye határ. Hűvösebb terület (főleg a Narancsi, a Palandor pedig régen is első osztályú volt), élénkebb sav és a délebbiekhez képest semmi túlérettségi benyomás. Ugyanez igaz a későbbi Határira is.
Az eddigi tételekkel ellentétben nem egy menetben szüretelték az alapanyagot (ma már mennyire magától értetődő kulcstényezővé vált mindez, mi?). Zöldes citromszín. Illatban van egyfajta tercier petrolosság (Alkonyi László szerint az agresszív, de mára lecsituló gyantásság adta rakoncátlanságát; de mostanában őt is meglepte fejlődése). Hűvösebb palackbukét érezni benne (mely a hidegebb, nyugati fekvésű Narancsi-dűlő karaktere lehet talán). Szellőzve füst és zöldalmahéj, méhviasz, púder, trópusi gyümölcsök (Bottos Haribo, cukorkabolt). Eddigiekhez képest sokkal vibrálóbbak, bravúrosabbak a savak. Haladunk a kecsesség és a mai értékrend irányába (alkohol és sav összhangja). Üdébb bor, mégis öblösek és hegyesek ásványai, szinte csípnek. Szikárabb, cseresebb, feszesebb és sűrűbb érzetűvé teszik szolgai savai, melyek rá is cáfolnak az évjáratra. Az íz végén az alkohol és az ásványok fölösleges hadakozását érezhetjük. Izgalmas, üdítő élményt adó bor volt és egyáltalán nem lógott ki a mezőnyből. 8

*Demeter Zoltán VERES Furmint 2007.**
S mivel a Határiból csak egyetlen palackot sikerült elhozni (mind a 24 embernek jutott azért abból is), a rend kedvéért Alkonyi László elhozott egy Verest is, ami egészen váratlan meglepetést okozott nekem másfél évvel ezelőtti énjéhez képest. Nyugati fekvésű, nagy dűlő, egységes kitettségű, hűvös, harmadosztály. Becsekhez hasonló. Riolittufa, agyagásvány zárványokkal.
Hirtelen visszaugrás északról a mádi stílusba: az almasavbontásra jól rímelő vajas, kukoricás illattal nyit (máig rejtély számomra, mi irányította a borász mozdulatait az almasavbontás felé egy ilyen évjáratban; azt hiszem a Királyudvaros korai kísérletek játszhattak ebben szerepet; ez utána a kísérlet után többször ilyen nem történt a tokaji borász pincéjében, de ez a bor így kicsit inkább az első két mádi borral volt rokon). Később azonban sokat fejlődik illata: barack, méz, virágok, pici gyógyszeresség. Ízben nagyon bejött: csak most csodálkozok rá, hogy (letompított) savai mennyire kecsesek, miközben íze alapvetően krémesen kerek, gömbölyded, mint egy labda. Jó beltartalom, húsos, és jelen formája remek. Tompább, unalmasabb borra számítottam (pedig 2010-ben is két csillagot adtam neki.) Váratlanul értek ezek a kecses és íves savak, melyek a korty végi ásványoknak nagyon szép, elegáns tartást adtak. Egyáltalán nem a súlyról szól ez a bor sem. Egész más emlékeim voltak róla. A borász két dűlős furmintja közül ma az volt szebb, melyben egy később elvetett, fölösleges, korai nagyfurmintos technológiai elem, az almasavbontás végbement, - ezt az ellentmondásos gondolatot még szoknom kell. 8(+)

Homonna Attila HATÁRI 2007.**
Alkonyi László - tudjuk - három tokaji pincének adott az Iránytűben ötcsillagot, egyikük a mostanában Barta színekben is elcsíphetőfiatal borász. Kétségtelen, hogy 2005-től kezdve Homonna Attila Határi Furmintjaival egy igen elegáns (nemzetközi értelmezésben is) igen kifinomult stílust, furmint-archetípust bontakoztatott ki (alacsonyabb alkohol mellett magas szerkezetű borok, komoly mineralitással). Én pedig a nagyrészükről jól lemaradtam eddig.
Augusztus végén kezdődött a szüret, nyilván nem is a koncentrált, későbbi szüretből származó első négy súlyos borra hasonlít! Nagyon elegáns illat. Ízig-vérig a mai, csiszolt szerkezetű Furmintok előzményének tekinthetjük a bort. Erőteljes váltás stílusban: a súly itt egyáltalán nem cél, mégis a kristályos egyensúly mélyén azért az is ott van a borban. Nagyon friss és tiszta gyümölcsösség vezeti még mindig az illatot (gyümölcsös gumicukor). Vibráló, kicsattanó, modern savérzet szövi át, ami akkoriban egyáltalán nem volt még erény a furmintokban. Kifogástalan szerkezete kecses, bájos és rebbenékeny, finom sóssággal zárva. Tisztán hagyja a szájat. Jó inni, illetve gasztronómiai értékei is megvillantak. Radikálisan előremutató, szépen definiált, remek arányérzékű és sajátosan kristályos stílus ebben a sorban. Értem, hogy miben szebbek, miben elegánsabbak a bényei borok, de rám mégis a kihaló stílus korábbi, déli nagyborai voltak nagyobb hatással. 8(+)

Bott Pince Exczellencziás (CSONTOS) 2007.**
Alkonyi László most az utolsó palackját áldozta be ennek a tudásnak az oltárán; lebeszéltem volna róla, mert fél év alatt negyedszerkóstolom ezt az igen hosszan érlelhetőnek tűnő tételt (mi ez ha nem luxus), de nem tiltakoztam végül. A bor évekig érlelődött ugyanabban a hordóban mozdulatlanul, érintetlenül, ahogy a természet világra szülte.
Ő is későbbi szüret, de egy sokáig alvó, elhanyagolt, idős ültetvényből, melynek fürtjei egészen kivételesen aprók és tömöttek. Ezek borából irgalmatlan energiák szabadultak föl elsőre is, így aztán a hosszas érlelés mellett maradt a pince (90 csomag került forgalomba 1 magnum+1 sima palack, és gyakorlatilag el is fogytak egy nap alatt). Az illat minden eddiginél frissebb, citrusosabb. Pedig mennyi ideig is volt hordóba zárva? Három évig?! Alighanem hamarabb mondanám rá vakon, hogy 8-as vagy akár 9-es bor. Hihetetlen primer, trópusi zöld gyümölcsbomba, megintcsak Hariboval, némi parfümös eleganciával. Szájban a legmagasabb szerkezetű bor. A legsűrűbb rácspontú, legcsiszoltabb, legfeszesebb mind között. Sokoldalú gasztronómiai érték. Egészen elképesztő, harapható beltartalom. Miközben az egész bor ízben is egy gyümölcsözön, finom cserességgel, pici kesernyével. Nagyon elegáns bor, elképesztően szép tartása van, szinte vibrál a vitalitástól (én még hosszú évekig pihentetném). Ha nagyon kötözködnöm kéne mégis, most az íz legvégén éreztem egy egész halvány bizonytalanságot, kesernye, pincés íz, hordó, nem tudom, de megragadt bennem és így megmaradtam az eddigi értékelésemnél. Bár viszonylagos fiatal, időtlen karaktere és kikezdhetetlen savai miatt ez a bor a sor elejére kívánkozott volna a Határival együtt, de így talán még erősebben lehetett érzékelni, mennyire különleges és kivételes tehetség. Dobogós ő is. Ismét 8+

Alkonyi László nagyon jó érzékkel válogatja össze a rokon kaliberű borokat kiegyensúlyozott borsorokba. Ez is egyértelmű tanúsága annak, hogy egy-egy tétel folyamatos, több éves kóstolgatása mennyire fontos és izgalmas tanulságokkal szolgál (ez minden kóstolóján egyértelműen megmutatkozik). Ez a fenti is csak egy épp aktuális pillanatkép. A házigazda is elmondta, hogy volt a sorban olyan bor, mely két hónapja még nagyon nem tetszett neki, de most kivirult. Voltak borok, amik most nagyon megleptek (Veres, Karádi – Berger, Urbán, Határi). Kifejezetten jól állt a boroknak a 4 éves kor. Nagyon tetszettek a kortalanabb, a mélységet a vitalitással, élénkséggel feldobó tételek (Exczelencziás, Határi, Karádi-Berger). Alkonyi László egyértelmű híve ennek a csiszolt, kristályosabb irányzatnak, melynek már 2007-ben szépen elkülönülő prototípusai voltak a Homonna vagy a Bott (és minden bizonnyal a Kikelet) borok is. Azonban én (nem minden élethelyzetben nyilván) nagyra tartom a Szerelmi súlyú óriásokat is. Vannak felejthetetlen borok és vannak még felejthetetlenebbek. Nem mondom, hogy a magas alkoholt és a hatalmas testet visszasírom majd valaha (sőt szükségszerű fejlődés volt ezután, hogy ezt próbálták elkerülni a borászok a többmenetes szürettel is 2009-ben és 2011-ben), de ezek a borok a kiegyensúlyozottabb 5-ösök, 6-osok után is mérföldkövek voltak, s a maguk nemében ma is hatalmas élményt adnak a csiszoltabb, akár a simább 2009-es szépségek mellett is. Illetve nekem meggyőződésem, hogy ezek az óriások másképp is fejlődnek (érésükkel még izgalmasabb rétegek tárulnak föl), de erre majd csak a 9-es, 11-es borok adják meg a választ pár év múlva.
Két kedvencem, az Urbán és a Szerelmi nem elegáns borok, abban az értelemben legalábbis nem, mint a Homonna Határi, de attól tartok, hogy (kölcsönvéve Alföldi Merlot zenei példáját) rám nagyobb hatással vannak zenében is az elegáns, tiszta hangok helyett a zajos, telt és vastag hangzású dolgok. Az előbbieket is megjegyezzük, utóbbiakat viszont soha nem felejtjük el.