"...vannak a Földön helyei a csöndnek, melyek erőterében elgyengülnek a szavak. Értelmüket vesztik, vagy mást jelentenek.(...)"
M. Lengyel László

Egyre sűrűbben éreztem az elmúlt hónapokban, hogy kezd teherré válni egy-egy kóstolt borról jegyzetet készíteni. Egyszerűen a bor és a köztem lévő kapcsolat kibontakozásának rovására ment az, hogy papírért nyúlok és jegyzetelgetek. Az üzenet, amit meg kellett hallanom, hiába keringett körülöttem mikor folyton színre, illatokra és ízekre figyeltem. Erőszakkal nem engedtem, hogy a csoda magával ragadjon, hogy elmerüljek a borban, abban, amit nekem üzen és amit ezáltal a merítkezés és elragadtatás által nekem majd üzennem kell a többi embernek. Mert arra figyeltem, azt hittem az az üzenet, hogy mennyire sárga, mennyire gyümölcsös, mennyire hangsúlyos a fa és nekem hány pont, ami bármennyire is erőlködöm, vagy annyi, vagy sem...És szép lassan kiüresedtek a jegyzetek, én is éreztem, hogy hamis a kép, amit szavakkal lefestek...de hogy lehet egy bort, egy élményt átadni? Az őszibarack illata vajon mindenkinek ugyanolyan? Mindenkinek ennyire intenzív, ilyen mesebeli, zamatos és magával ragadó? Vagy a kép, amit egy borról festek, lehet ilyen kis apróságok miatt ennyire másként megjelenő, különböző embereknek? Ilyeneken és ehhez hasonlókon töprengtem mostanság, mikor Gergő bejelentette, hogy ismét Tokajba látogat...

Nem a legmegfelelőbb időben jött ez a látogatás, de végül is a csoda itt van körülöttünk mindenkor, kik vagyunk mi, hogy eldöntsük melyik a megfelelő pillanat, amikor hajlandóak vagyunk befogadni? Úgy éreztem nekem is mennem kell, mint egy alpesi túrán az utolsó napi hegycsúcs...fárasztó már, sokadik a sorban, láttunk már eleget...de tudjuk, mennünk kell. Valami magasabb erő ami vonz, ami nem parancsol csak hív, és aminek nem tudunk nemet mondani, mert nem is akarunk...csak érezzük, hogy helyesen döntünk, mert egy rajtunk kívül meghozott döntést fogadunk el, csak mi hisszük hogy ebben számít a mi szavunk...

Így érkeztünk Tokajba, megint egy csípős téli napon. A délelőttünk szabad volt, mert bonyodalmak támadtak, így az első betervezett pincét nem tudtuk meglátogatni...autókáztunk hát és itt-ott kiszálltunk, ahol úgy éreztük érdemes. Először volt hatalmas szabadság érzésem aznap. Ez egy kötelező program, ha úgy vesszük, ha már itt vagyunk, miért ne nézzük meg a Disznókőt, ahol a könyvelők hívatlanul is készségesen körbevezettek. A Királyudvart, ahol az a Patrícia készült, ami a múltkor erősítette bennem az érzést, hogy már nem a tökéletes bor megtalálása a cél, hanem a tökéletes pillanatoké. Bambulni a kocsiból a Hétszőlő-feliratot a hegyen és rácsodálkozni, hogy amit csinálunk - kiszállunk a hidegbe bejárni egy-két szőlőhegyet - az a legnagyobb szabadság, amit aznapra elképzelhettünk magunknak.

Nehéz felfogni, hogy Szilágyi László miért áldozza ránk a szombati ebédidejét, öt perccel a telefonhívásunk után, hogy a pincéjében, a Gizellánál körbevezessen minket, megkóstoltatva mindent, amit lehet, de a '11-es borok hamar elterelik a gondolatokat kevésbé földhöz ragadttak felé...valami magasztos kezd kibontakozni. Kötelességtudóan köpök, mert még vissza kell vezetnem Tokaj belvárosába, és igen, a legkomolyabb áldozat volt eddigi borkóstolós életem során ezeket a borokat kiköpni, még ha csak "félkész" állapotban vannak is. Újra azon kaptam magam, hogy megőrülök a friss, mégis telt, zamatos borokért. Nem azokért amiket két hónappal a szüret után palackba kényszerítettek, hanem azokért az élőkért, amikben megvan a hosszú élet titka, de már most megmutatják milyenek, nem szégyellősködnek az opálos élesztősségük miatt, vagy azért mert pezsegnek és akad még pár gramm erjedésben lévő maradékcukor bennük. Aztán a négy aszú, a négy évjáratú, különböző puttonyszámú, stílusú és ízvilágú aszú, melyek mindegyike egyéniség és mindegyikben ugyanakkora a lélek, amivel készítették őket, az akkori tudáshoz és lehetőségekhez mérten. Amiket nem tudok kiköpni, akármennyire is muszáj...

Rövid pihenő után, a megbeszélt időre Demeter Zoltánhoz érkeztünk. A borász személyiségének kisugárzásáról fölösleges beszélnem, talán nem is a személyisége az ami sugárzik belőle, hanem valami kozmikus harmónia. Nehéz megmondani, hogy ez béke, szeretet, erő vagy karizma-e, de amikor beszélni kezd, elhomályosul, hogy ha írok róla, miként fogom megszólítani, legendaként vagy barátként kezelem...
Zolinál (vagy Demeter Zoltán úrnál :)) folyton szól a zene. Mindenütt. A kóstolóhelységben - ami hatalmasat szépült legutóbbi ottlétünk óta - éppúgy, mint a pékségből lett érlelőben. Azok a borok, amik egész nap muzsikát hallgatnak, hogyan is lehetnének mások, mint óriások? Akár egy pezsgő alapborról vagy az izmos egri zöldveltelínről vagy cabernet franc-ról legyen szó. A kész pezsgőt kortyolgatva pedig tényleg úgy éreztem csillagokat iszom...
A '11-es dűlőszelektált borok zöme a '09-eseket idézi. A Boda egyedül, ami sűrűbbnek hat. A többi bort kortyolgatva eszembe jutott a '09-es elődeikkel történt első találkozásom. Kicsit vékonynak, egyszerűnek, üresnek találtam őket. Meg is jegyeztem Zolinak, hogy én az ő borait azért szerettem meg, vagy inkább értettem meg (bár Zoli szerint ezek szinoním fogalmak), mert hallgattam, amit közben ő mondott egy évvel ezelőtt. Nem a borokról. Egy életfelfogásról. Nem fogtam fel minden szót azonnal, mint ahogy kijön az ember egy kiállításról vagy egy hangversenyről. Kicsit hosszú volt, fárasztó, nehezen érthető, jó hogy vége, pihenhetek. És amikor hosszú idő alatt (minél komolyabb a jelentése, annál hosszabban), akár évek alatt tudatosul, "lecsapódik", hogy miről is szólt, mit is kaptam, akkor csodálkozom rá, hogy "te jó ég!"...miben vettem én részt...
És most amikor a '11-es Kakas vagy Veres kóstolása közben megszólalt a Jurassic Park zenéje (lehet mosolyogni), tényleg úgy éreztem óriások közt járok...ezek a borok óriások...és ha én ezt értem, az maga a csoda...a "könnyű", törékeny szerkezet alatt olyan őserő, olyan igazi ásványosság, olyan kristálytiszta savak, ízek, gyümölcsök jelentek meg, hogy pislogtam, tényleg ne lássák a könnyeket...
Olyasmit éreztem, hogy eddig rossz oldalról közelítettem a borhoz. Sőt általában az ember közreműködésével létrejött örökkévalósághoz...legyen az akár zene, akár egy kép, akár egy bor. Talán fölösleges erőfeszítés volt keresni mindig a jobbat, azt ami nekem szól, amire nehezen találok rá, de könnyen felismerem, mert az én lelkivilágomhoz közel áll, könnyen okoz katarzist. Lehet, hogy magamon kell változtatnom, hogy szeretni tudjam az operát, a szikár, ásványos fehéreket...vagy éppen Picasso-t. Akarattal megérteni...hisz ez ugyanaz, mint szeretni...

Az előző napi élmény és felismerések hatása alatt érkeztünk Bott Judit pincéjébe a Szerelmi pincesorra reggel fél kilencre. A hidegben felébredve kóstoltuk végig Judit borait. Frisseket és palackosokat egyaránt. Nyíltan, közvetlenül mesélt a borairól, és sok minden másról, egy-egy tételnél hozzátéve, hogy ezt ne írjátok meg, ez még nem biztos, ez még kísérlet, még bármi történhet...Judit tele van ötletekkel és ahogy a többi borász is mondta a hétvégén, hatalmas játszótér ez, rajtunk múlik hány bort fogunk játékba. Minél többet, annál jobban fogunk szórakozni, és ami fontosabb, élményt okozni a fogyasztóknak, vagy ideillőbb szóval, egyszerűen a másik embernek.
A hordóból kóstolt borok is nagy hatással voltak rám, de bevallom, nem jegyzeteltem, nem memorizáltam, csak átadtam magam az élménynek ezen a hétvégén, így azt sem tudom mi volt Juditnál kísérlet és mi végleges. De mint amikor először kimentem Ferihegyre - leszálló repülőket nézni, és azon kaptam magam, hogy mindet fényképezem és soha nem látom élőben, és végre, amikor először nem emeltem fel a fényképezőt, vettem csak észre micsoda látvány így direktbe - most is úgy éreztem, sokkal maradandóbb és személyesebb élmény csak arra figyelni, ami most van. Arra a hihetetlen krétás-kaolinos illatra és ízre, amit egy bor reprodukálni tud a talajból...
Judit gyorsan kipuhatolta, hogy bátran lehet a végletekig személyes és mint ősrégi jóbarátok boroztunk és nevetgéltünk. Láttam, hogy minden gond és földi baj ellenére (vagy lehet, hogy éppen ezekből fakadóan), mennyire tudja egy ember szeretni az életet, a természetet, azt a szőlő növényt...és nem a borért, amit adni fog...hanem csak úgy...

Bárdos Sarolta Judithoz hasonlóan közvetlen és bensőséges kóstoltatást tartott, de rendkívül elfáradtam már akkorra. Nem, nem ittam túl sokat, egyszerűen az érzelmi töltet, amit a hétvégén kaptam, fárasztott el. Úgy éreztem, minden erőmmel azon voltam, hogy megértsem, az üzeneteket, amik nekem szólnak, sőt, amik éppúgy szólnak mindenkinek, amiért most ezeket a betűket leírom Nektek...és ez fárasztó. Talán éppen annyira, mint amikor a savak és alkohol arányát kutatjuk, a frissességet, beltartalmat, gyümölcsöket...nos Saci könnyed '11-es pezsgő alapborában mindenből pont elég van, éppúgy mint a '10-es aszúban, ami a legutóbbi látogatásunk óta is ugyanabban a hordóban pihen háborítatlanul, arra várva, hogy megértsék...mekkora különbség két bor között, és mennyire ugyanaz az üzenet...

(Rengeteg jó bort kóstoltunk, köszönet érte az önzetlen borászoknak, minden fáradságért, és ránk fordított időért, erőfeszítésért, szeretetért. Ha eltöprengenék majdnem minden bort fel tudnék idézni, talán még alaposan jellemezni is tudnám, de az üzenet nem ez. Legalábbis most nem.)