x

Ripka Gergely

Karácsonyi boraim/2011.

Hosszú eszmefuttatások nagy borok kapcsán

Jó borissza lévén karácsonyra idén is a legnagyobb kedvencek közül mazsoláztam magamnak/magunknak otthonra. Igyekeztem úgy válogatni, hogy mindenféle bortípus szerephez jusson, közben üzenete is legyen a boroknak: a tájról, a borvidékről, a borászról és persze az ünnep pátoszáról is! (Azért tolódott ez januárra, mert annyi minden történt a két ünnep között, és a fényképekre nem jutott idő…)

Demeter Zoltán VERES Furmint 2008.** [Dec. 24. Családi rántott pontyozás mellé]
Meghatározó bor ő számomra a hazai száraz fehérborok, dűlős furmintok közt (egyre inkább azt érzem: csak nekem. - Senki más nem hivatkozott rá olyan nagy szavakkal, mint én, talán egy Borkalauz volt az egyedüli, ami 4 és 5 csillag közé emelte; nem rég 17.5 pontot kapott Chris Kissacktól; de a hazai bloggerek közül senkit nem fogott meg igazán, mindenki a valóban nagyszerű 2009-est dicséri csak. Engem rabul ejtett savainak kedvessége, furmintos eleganciája, a termőhely kifejezett szépségei). Másfél évvel ezelőtt kóstoltam először többi DZ bor között, majd fél év múlva ismét (bőven adta mindkét ízben a két csillagos/8 pontos szintet) és akkorra már biztosan tudtam, hogy ez a bor épp nekem készült: ásványos is, jó szikár is, de kedvesen almásak savai is, végtelenül szerethető, letisztult és elegáns dűlős bor, önálló karakter. Idén mindenképp Demeter Zoltán bort szerettem volna bontani legszebb családi együttlétünk alkalmával. A Veresnél jobbat erre az alkalomra (és a hal mellé) aligha találhattam volna.
Egy kis analitika, összevetés korábbi, más Veresekkel: Két héttel később szedték a megszokottnál (november 13-án, és szinte hihetetlen, de ráadásul egy nappal később, mint a kortárs Főbor alapanyagát), viszont a megszokott, 20,5-ös mustfokkal. Alkoholja sem mutat kilengést, 13-as. Természetes maradék cukra: 3,6 g/l (több, mint a megszokott). A szokásos időben, következő év májusában palackozták. Három dologban tér el a fiatalabb és az idősebb testvéreitől: sava elképesztő, szinte aszús 8,2 (!) g/l. Cukormentes extraktja 25,3 (az már majdnem Szerelmi szint). Ja és kevesebb, mint harmad annyit palackoztak belőle, mint máskor (sokat elmond viszont az a tény számomra, hogy ettől az évjárattól kapott először szerepet a dűlő a Főborban, - elsőként emelte be a borász mind a 2008-as, mind a 2009-es főborba).
Illatban megint a parfümös zöldalma számomra a fő stílusteremtő közeg. Mellette nehezebben definiálható ’demeterzoltánosság’, ám ezúttal a jellemző kukorica nélkül. Egy kis bájosan édeskés, linzerességgel tudnám körülírni, némi kövességgel meghintve. Ízben a sokszor felrótt fickós savak teszik valóban kissé szikárrá. Kemény karakter, ez nem kérdés, cseres felszín, de aztán nagyon hosszú és főleg mérhetetlenül elegáns is. Van ebben a borban valami megmagyarázhatatlan nagyszerűség, amiért én nagyon tudok rajongani. Fiatal és zsenge nagyfurmint még mindig. De az például érdekes, hogy egy év alatt a fiatalabb és persze egészen más 2009-es nagyon sokat változott (előnyére), addig ez a 2008-as még mindig olyan, mint első kóstolásra. (Jól működött a ponty mellett, de - savai ellenére is - komplexitása miatt én inkább megadnám neki a szólózás lehetőségét…korábban a ’száraz desszertbor’ képzavarral tudtam ezt a benyomáshalmazt érzékeltetni.) Most az ünnep kísérőjeként: 7+

Oremus 5 puttonyos tokaji aszú 2001.* [Dec. 24. Bejglizés, gyümölcssalátázás mellé, ajándékbontás előtt]
Egy évvel ezelőtt kezdtem el azt a hagyományt, hogy a szenteste vacsorájának mintegy fináléjaként próbára teszem a család ízlelőbimbóit a fejedelmi, több fogásos vacsora záróakkordját jelentő édes tokajival. Demeter Zoltán 2000-es édes furmintja akkor elég visszafogottnak bizonyult (bár másnapra szebben kinyílt), most hatásvadász módon, egy pont 10 éves Oremus aszúval tettem próbát.
Nem volt sztárévjárat 2001. Attól tartok, nem is nagyon került hazánkban kereskedelmi forgalomba aszú ebből az évből, talán exportra ment ennek is a nagyrésze (a Hétszőlőnek készült egy jól sikerült 6 puttonyosa, Demeter Zoltánnak is, de másról nem is nagyon tudok). Megosztó évjáratként él az emlékeimben. Eleinte szörnyű őszi idővel, sok és rossz minőségű botritisszel, aztán aki egy keveset meg tudott menteni a terméséből, az végül tudott szép aszúnak valót is szüretelni. Az Oremus amúgyis kiemelkedő aszúkészítő borászat (gondoljunk csak a több helyen is 10 pontot kiérdemelt 1999-es és 2000-es hatputtonyosaikra...utóbbiból egy jeles alkalomra én is őrizgetek egy példányt).
Édesapámnak jól megy sora, munkahelyén 2001-es Oremus 5 puttonyost szokott kapni az egyik partnercégtől karácsonyra. 2009-ben már így volt szerencsém egy palackhoz, és őszintén meglepett. Vakon biztos nem mondtam volna, hogy ez rossz évjárat aszúja. Kíváncsian vártam a második felvonást (azóta sok aszúélménnyel gazdagodva).
Illatban csupa krémes vanília teszi ellenállhatatlanná. A sárgabarackból csak kevés jutott/maradt így 10 év után. Összességében megnyerő, közepes intenzitású palackbuké. Ízben keresgélni kell egyensúlyait, nem ejt rabul azonnal (persze nem szabad elfelejteni, hogy ez nem 6 puttonyos szint még, és a szakadék nagy tud lenni 5 és 6 puttony között). Kicsit több sav sokat lendítene rajta. Csöppet nehézkesebb stílus jellemző rá, nem annyira a new-wave vibráló citrusossága. A gyümölcsöknek búcsút inthetünk. Érettség, sőt talán némi korosság is fölütötte fejét a borban. Egyértelműen komoly beltartalmi értékek, hosszú sárgabarackos, kissé kesernyés és likőrszerűen alkoholos búcsú. Ismét szembesültem a ténnyel, hogy bizony nincsenek tokaji desszertboraink könnyű helyzetben, ha az étkezés legvégére kényszerítjük őket. Én addigra mindig úgy eltellek, hogy egy ilyen intenzív ízű bort már nehéz kiélvezni. 7

Takács Lajos somlói Furmint 2008.** [Dec. 25. családi ebéd egyik nagyszülőnél változatos ételekkel]
Erre a karácsonyra mindenképp akartam bontani az otthoniaknak egy igazán jó somlóit. Egy ideig Kolonics Károly 2009-es Hárslevelűjén gondolkoztam, de egyrészt az már idén egyszer elvarázsolt, másrészt az ő borai – főleg Hársai - több időt kérnek (Karcsi szerint 2011-re vált pl. teljessé a 2007-es Hársa). Szóval maradt ez a kultikus magaslatokra törő 8-as Hollóvár, mely kapott már „legjobb magyar fehérbor” jelzőt, majd egy időben sokan vádolták különféle emberi és állati illemhelyek aromatikájával (féltem is tőle, maga a borász is megerősítette 2010 első felében, hogy valamiért most bizony ilyen szagú ez a bor), de kapott szofisztikáltabb jelzőket is ugyanígy. Két ízben sikerült eddig kóstolnom, mindkettő 2009 őszén történt, tehát időszerű volt egy ilyen formátumú boregyéniséggel harmadszor is randevúznom. Érdemes elidőzni azért picit Takács Lajos borászati stílusának alakulásán több évjárat furmintjai alapján, - mindig tanulságos. A 6-os még korai szárnypróbálgatásnak tekinthető, szűretlen, derítetlen; akárcsak a markáns 2007-es (=személyes kedvencem), mely egy igazi bombasztikus nagyvad, csupa izom, csupa ásvány, magas alkohol és nyers erő határozza meg. A 2008-as határozott átmenetet képez a 2009-es és 2010-es által képviselt egyértelműen inkább tartályos, könnyed, virgoncabb, kedvesebb irányba, talán több termőhelyi elemmel - a 2008-asban még kellő mennyiségű díszítőelemmel kiegészülve (e tétel a borász számára is nagyon kedves). 2008 magyar fehérborokban nagyon szép évjárat volt. Még egy dolog ütött szöget a fejembe: Takács Lajos szerint a borai egynapos szellőzést követően mutatják meg igazi értékeiket, s számára fontos(abb) szemponttá vált, hogy simán elfogyjon egy adott tétel palackja egy este folyamán.
Erről a furmintról mindig az jut eszembe, hogy fiatal korában (és koromban) mennyire nem ismertem föl, hogy ez egy elképesztően nagy bor. Takács Lajos személyesen mutatta be az évjárat borait 2009 végén (mellette valójában szinte az összes addigi borát is), és nekem pont ennek a kivételes bornak a tehetsége nem szúrta ki a szemem. Most pedig már illatban lehet érezni hihetetlen súlyát, mélységét: szinte aszús barackosság, szép, érőfélben lévő jegyek, játékos és nagyon színes buké, tele a termőhely jól fölismerhető árnyalataival. Volt benne valami olaszrizlingesség most... Ízben rendkívül tömör és sokrétű. Eleinte szinte robban a szikrázó komplexitás: sárga gyümölcsökkel kacérkodó finom savérzettel. Kellően élénk tehát a komolysága mellett is. Aztán az ásványok veszik át a főszerepet, méghozzá egész valószerűtlen intenzitással. Végül egy kis alkoholosság emeli meg a testet, hogy ismét kissé olaszrizlinges, mégis annál elegánsabb mandulás kesernyébe torkolljon az egész, váratlanul hosszú ív, amit ez a bor rajzol az ember szájában. Valahol itt rejlik a kulcsa ennek a bornak: a súlya, öblössége, koncentráltsága ellenére sem billeg, dülöngél vagy rossz a testtartása (mint egyes túlérett jegyekkel nagynak tűnni akaró fehérborainknak), hanem peckesen feszít, kihúzza magát, s magabiztos járása reméljük messzire viszi. Nem mondom, hogy van olyan elegáns, mint előző este egy Veres mondjuk, de az biztos, hogy rendkívüli(bb) bor. Somlóiak közt egy igazi mérföldkő. 8

Kiss Gábor Merum 2006.* [Dec. 26. ismét családi ebéd másik nagyszülőnél változatos fogásokkal]
A fiatal borász borait tanácsos hosszabban pihentetni. Franz Weninger mellett a másik tipikus borász, akinél ez hangsúlyosan igaz (fehérborok terén Szepsy István neve is ide kívánkozna, ha ez egy felsorolás akarna lenni, de nem az). Akinek tehát az fájna, hogy a magyar borok nem eltarthatók (annyira, mint mondjuk egyes franciák), tárazzon tőlük, s meg fog lepődni. Én 2009 nyarán kóstoltam először a Merumot, de annyira nyers és brutális volt még, hogy nehéz lett volna szépeket mondani zabolátlanságáról. A 2003-as Merum nagyjából 2010-re lett igazán élvezhető. Ha abból indulok ki, hogy az forróbb év volt, akkor a hűvösebb 2006-osnak bizonyára több időre lenne szüksége, én mégis most szabadítottam ki 5 évnyi fogságából.
Azt gondolom, hogy a csúcsa közelében sikerült rányitnom. Színe egészen sötét barnásbíbor, fekete maggal (a dugó alját szurokfeketére festette). Illatban aszalt szilva, sőt az a kemény állagú tarpai szilvalekvár jut róla eszembe. Aztán szárított cseresznyés nagyon vonzó rétegek bontakoznak még ki egymás után: nemes és különleges buké. Ízben feszes és szigorú. Már messze nem annyira nyers, mint két éve, de porózus tanninjai még mindig húznak, szárítanak egy kicsit. Savai egy kissé reszelősek, gyümölcsei sötétek, elevenek, a fa fűszerei integráltak és igényesek. Közepesnél nagyobb teste és szárító jellege miatt igazi gasztrobor, - komolyabb sültek mellett a helye. 7

Németh Attila Diós (Sárga muskotály) 2008.* [Dec. 27. Karácsony utáni levezető körök]
Új napirendi pont a 3 nap alatt a külön karácsonyozás. A női borízlést legalább annyira komolyan próbálom megérteni, mint akár a sajátomat (vagy a hazait, nemzetközit stb). Az illatos fajták és az édes borok eddig szinte kivétel nélkül sikert arattak, ezért a két halmaz metszetéből most egy igazi különlegességet bontottam a fajta (szerintem) egyik legnagyobb ismerőjétől, a mátrai Németh Attilától. Marci agyba-főbe dicsérte a 2006-os Hannát, áprilisban a 200 g/l körüli maradékcukrú 2008-asra is sort kerítettem, de szégyenkezve beismerem: közvetlenül előtte a Diós határtalan, közvetlen kedvessége, laza, fiatalos hangulata őszintébbnek, sallangmentesebbnek, erőlködésektől mentesebbnek tűnt („varratmentesebb”, ahogy azok mondják, akik nálam többet tudnak egy bor varratairól). Illetve egyre inkább észrevehető, hogy sokszor egy közérthetőbb, visszafogottabb tétel (Irsai, Cserszegi stb) sokkal nagyobb sikerű tud lenni a kimondottan „élvezeti cikket” kereső (laikus) borfogyasztó számára, mint a feladványokat rejtő nagyobb formátumú tételek. Úgyhogy Diós.
Illatában eleinte harsányan szappanos, parfümös muskotály a főszereplő. Mintha illatszerboltba lépne be az ember. Szellőzve árnyaltabb szőlővirágosság, liliom, vanília és tropikális egyveleg kerekedik ki belőle. Érett muskotályokra jellemző fűszeresség is megfigyelhető benne (mely Pálffy Gyula Késői szüretelésű Traminijében volt még hasonló). Ízben most a legszembetűnőbb az volt, mennyire nem olyan ez a bor, mint egy tokaji (persze mitől is lenne olyan, én kérek elnézést…). Egyensúlya sem tökéletes, de még épp jó…egész más módon valósul meg benne a harmónia, mint egy tokajiban. A 106-os cukor mellett dolgozó mindössze 6,44-es savak egész vibráló és feszes szerkezetet adnak ki így együtt (főleg a sav meglepően karakán). Határozott test, a 12-es alkohol is tapintható. Hossza közepes, de messze nem a végtelenségről szól; - a muskotály enyhe kesernyéjével búcsúzik, és némi ásványosság is felszínre kerül a legvégén. Nem bonyolult, de mégis bájos bor, könnyű a rabjává válni. Veszélyes, mint az a lány, akit elsőre nem csak szépnek, de naivnak, egyszerűnek és persze kívánatosnak is látunk, ám aztán váratlanul megvillantja a fogait... 6+

Nagyszerű borokban gazdag BÚÉK mindenkinek!

X

Ripka Gergely

Stílusgyakorlatok Moseltől az Etnáig

Tar Feri kóstolója nyitja meg a tavaszt

Március végén Tar Feri barátunk jóvoltából ismét részesülhettem egy kis külföldi merülésben. Különösebb válogatás nélkül rakott össze FineWines.hu újdonságokat innen is, onnan is Európán belülről, ami nekem mindig izgalmas frissítése az ismereteknek, inspirációknak (megelőzve azt is, hogy nagyon “berozsdásodjanak” az ízlelőbimbók a kevesebb tesztelés, felfedezőút és a több otthonlét közepette). Rég nem látott ismerősök következnek Moselből, Rheingauból, az Etnáról és Rhone-ból!

Tovább

Ripka Gergely

*Balassa 2017

Keserédes, felemás élmények

A múltkori furmintfannál kóstolt Alionok margójára annyi információt ehhez a poszthoz azért muszáj átkötnöm, hogy a kóstoló alapvetően *Balassa István 2017-es tételeiről szólt. Legalábbis így indult, így futott neki a társaság: nagy évjárat, tehetséges tokaji borász műhelyéből. Aztán hogy, hogy nem, az élet átírta a forgatókönyvet és lelkiismeretes házigazdánk éppen azért kapott borhűtőjébe hirtelen a biztos sikerrel kecsegtető spanyol sztárok után, mert a Balassa szárazak bizony váratlanul nagy csalódást keltettek a poharakban. Ki kell mondani: egyöntetűen és mindenki…sokat várt a dűlős furmintoktól, és aztán igen keveset kapott gyümölcsből, szépségből, szerkezetből. Úgy határoztam, hogy ezt megírni tán nincs is értelme, ahogy azt is kár lenne fejtegetni, hogy a tárolás közben történt-e valami a palackokkal, vagy más palackok is így viselkednek-e. Ha egyszer tudok, utánajárok. Addig is….

Tovább

Ripka Gergely

Az Alión-sztori

8 érdekesség és 3 évjárat a spanyol legendával

Furmintfan-szomszéd jóvoltából februárban volt módom egyszerre három ALIONt is megkóstolni a legendás Vega Sicilia “művektől”. Az ikonikus spanyol borászat elmúlt évtizedekben elért sikereiről, érdemeiről, az *Oremus hegyaljai szerepéről ebben a posztban most kevesebb szó fog esni, de mivel olyan sokat emlegetjük referenciaként a sztárpincészet csúcsborait (a Pintiával, az Unico-val együtt), így a mai írásban pár érdekes adalékot szeretnék megosztani az Alion kapcsán, hogy aztán 3 szép évjárat jegyzetei meséljenek a sokat idézett minőségről. Tudtad például, hogy….

Tovább

Ripka Gergely

10 years challenge: 2014 (Vol. 2.)

Egy viszontagságos év édesei 10 év után

A pénteki száraz sor után még volt idő, kedv és persze hűtött palack néhány különlegesség erejéig. Nem csak tokajiak, külföldi borok is kerültek a pohárba. Lássuk, édesben mennyire sikerült szóra bírni a nehéz 2014-et...:

Tovább

Ripka Gergely

10 years challenge: 2014 (Vol. 1.)

Egy viszontagságos évjárat egy évtized után

Pollák Tibor barátunk szervezésében idén is volt alkalom belefeledkezni egy kicsit az idő múlásába. Ahogy minden februárban, 2024-ben is 10 éves borokat kóstolgattunk. Ezúttal ismét egy viszontagságos év, 2014 jött tehát a sorban. - Hűvös, esős esztendő, magas savak, sok válogatás a szüret alatt: kiváltképp szárazakban volt feladva a lecke. Semmi kiemelkedőre nem számít ilyenkor az ember, bár az igaz, hogy 2010-ből is voltak négy éve meglepetések (szárazban és édesben egyaránt). A képlet most is pofonegyszerű volt: termelőkkel, barátokkal, ismerősökkel kóstolgattunk tehát saját és nem saját, tokaji és nem tokaji borokat Bodrogkisfaludon, a magunk örömére és egy kicsit azért is, hogy tanuljunk belőlük. Nézzük is meg, milyen meglepetésekben volt részünk 2014-ből vakon:

Tovább