Az egész történet onnan indult, hogy még egy évvel ezelőtt sikerült rálelnem Pécsett Szepsy István első Nyúlászójának, ennek a régi klasszis száraz, dűlős Furmintnak egy utolsó kövületére. Akkor nem éreztem még magamban elég elszántságot, fölkészültséget, hogy meg merjem venni (tartottam az évjárattól is), de azóta utána olvasgattam, s mivel a vinotékában azóta is megvolt a palack, édesapámnak meg pont arra volt dolga nem rég, így mégis lecsaptam rá (egy 5-ös Szent Tamás még most várja gazdáját, akit érdekel, írjon, elmondom merre van, viszont cserébe én is ott lennék fölbontásakor). Hozzácsaptuk még az egy korú, szintén első Szerelmi Hárslevelűt Demeter Zoltántól és egy évjáratazonos Királyudvar birtokbort, mely szintén a fenti két borász munkája (ők a bolt eldugott szegleteiből kerültek elő egyébként), elkerülhetetlen volt, hogy ne így együtt kerüljön ki belőlük a parafa. E három 2005-ös száraz tokajival a poharakban arra a kérdésre kerestük hárman a válaszokat, meddig jutnak a legszínvonalasabb tokaji pincék nagyra becsült száraz (dűlős) fajtaborai egy visszafogottabb, hűvös, csapadékos, országosan közepesnél gyengébb, Tokajban mondjuk közepes/átlagos évjáratból (?).

(Vigyázat: hosszú történelmi bevezető okfejtés jön, de akinek fájna az ilyesmi, ugorja át nyugodtan.) A bejegyzés főszereplőiről mindössze annyit tudok, hogy az adott tételek első önálló évjáratai voltak (a hihetetlenül szépre sikerült, tragikusan gyorsan fogyó 2007-es Nyúlászó és 6-os, 7-es, 8-as Szerelmik előtt... Ugye emlékszünk még rájuk?), már önmagában ez az elsőség is jelzés értékű az évjáratra vonatkozóan. - Hisz 2005 volt a következő száraz boros évjárat - 2003 után -, amikor tehát több borász is szerencsét próbált új, dűlőszelektált borokkal. Fölpiszkálta érdeklődésünket e sokat vitatott (inkább aszús) év a száraz tokajiak hajnaláról.
Azóta olvastam sokmindent a korai száraz tokajiakról, próbáltam a lehető legmélyebbre ásni magam a témában, és meggyőzve éreztem magam, hogy bizony bőven lehet e borokban annyi tartalék, hogy máig megőrizzék erényeiket; különösen, ha tekintetbe vesszük, milyen árszínvonalon hozták (őket) forgalomba, s mely borászok is a felelős személyek. Azt sejtettem előre, hogy az évjárat savai, Chablis-s stílusa - többek szerint is - biztosan megvan bennük (a 2008-asokhoz lehetne hasonlítani talán szerkezetben a 2005-ös száraz borokat). Ám hogy strukturálisan állnak-e azon a szinten, mint a tökéletességet megcélzó 6-os, 7-es (és meggyőződésem: 2008-as) korszakalkotók, arról vajmi keveset tudhattam előre, viszonyítási alapok híján. Jóformán tehát zérus kóstolóélményünk volt a 2006 előtti száraz tokajiakról (voltak 2003-as tapasztalatok, meg persze a 2000-es Királyudvar Úrágya sem egy könnyen felejthető élmény), de a 2005-ből valók piaci szereplésekor én még épp nem foglalkoztam annyira behatóan a minőségi (inkább a mennyiségi:) borfogyasztással. (Akinek vannak emlékezetes tapasztalatai, nyugodtan írjon.) Mindössze talán egy 2005-ös Lenkey és az itt is szereplő 2005-ös Királyudvar birtokfurmintot tudnám példaként említeni. Ők is több, mint egy évvel ezelőtt kerültek elém (harmad árért). Illetve sokan emlegetik ma is Homonna Attila Határiját is az évjárat valóságos furmint -ikonjaként. Ezek a tételek mind jól példázzák, hogy mindazon borászok, akik komolyan veszik a nagy száraz fehérborok technológiai kérdéseit, azoknál nyilván e borok hosszabb életűek is lehetnek egy kevésbé kényeztető évből is.
Szepsy István, Demeter Zoltán és a Királyudvar amúgysem a piaci igényeknek, anyagi érdekeknek palackozzák boraikat (Szepsy István a gyenge 2001 és 2004-es évből például egyetlen palack bort nem hozott ki saját névvel). De mindhárom borászat tudja jól: nem feltétlenül csak az a jó évjárat, mely minden téren kényezteti a szőlőt tökéletes körülményekkel. Egyikük sem készít bort kompromisszumok árán. - Konzekvensen csakis a legtökéletesebb alapanyaggal dolgoznak mindhárman, ami ebben a feszült, szebb szeptember-októberre való, idegörlő várakozást igénylő évjáratban elsőszámú szempont volt a jó borhoz. - A jó bort pedig nyilván sokféle tényező szerencsés együttállása határozza meg (dűlő és talajadottságok, fajta, hozam, válogatás stb), melyekkel az évjárathatás, tudjuk jól: plasztikussá tehető (alaptézissé vált ez, melyet 2010 kapcsán unalomig ismételtek országszerte borászaink is, például az itt szereplők is; ...bár az például érdekes, sőt inkább nehezen értelmezhető, hogy mindhárom borász picivel jobbnak értékelte még 2010-et is 2005-nél (?!), miközben készítettek közülük minimum ketten is olyan 2005-ös aszúkat, hogy jobb nem kell).....
Végülis bíztam tehát ezen borászokban, s reméltem, nem kell elmarasztalóan keserű/savanyú szavakkal illetnem magasra pozícionált száraz boraik 2005-ös változatait és eltarthatóságukat.
Amiatt is érdekes e kísérlet, mert azt is tudjuk: ebben az évben még igencsak összefonódott e három pince élete, mely aztán bonyolult szakadási folyamatokkal végződött. Ám egyértelmű, hogy már akkoriban is világosan tudta mindhárom borászat, mit akar megjeleníteni száraz boraival (és ne feledjük: egy olyan borvidékről van szó, ahol az édes boroké volt évszázadokon át a főszerep, a szárazakkal pedig valamelyest inkább csak a jövedelmezőségen próbáltak eleinte javítani, a terrroirjegyek sajátosságait még csupán ízlelgették ekkortájt). - Így Szepsy István részéről saját (ikonná vált) mádi dűlőiről szigorúan válogatott gyümölcsből - klasszikus, hagyományos, hosszabb fahordós és palackos érleléssel készülnek a borok (később kerülnek forgalomba, a borász megvárhatja az optimális érettségi állapotát a bornak, a polcrakerülés előtt.... Bár így lenne mindenhol fehérben, de főleg vörösben is)! Demeter Zoltánnál hasonlóképp széles dűlőportfólió és kristálytiszta termékpiramis, de mégis rövidebb érleléssel, másféle hordóhasználattal - másféle hordókkal -, s talán érlelés terén több kísérletezőkedvvel egészül ki mindez (tudjuk, a 9-es Veres Furminttal hol tart most a borász az érlelgetési kísérletekkel). A Királyudvar részéről - előbbi két, akkor még közreműködő borász kezdeti hatása után - több tér jutott végül a maradékcukornak, a Loire-völgyi stlínek, illetve még fontosabb, hogy (roppant szimpatikus módon) kezdettől fogva az elegancia, a kiegyensúlyozottság és a makulátlan balansz volt az elsődleges mérce (semmi fás íz, pláne semmi alkoholtúlsúly, s a nem teljesen száraz borokban is inkább a délceg, friss savaké a főszerep); Anthony Hwang pedig valamiért inkább nem a száraz, hanem az édes borokban ad mozgásteret a dűlősajátosságoknak (Lapis aszúk és Furmintok, Patrícia stb), illetve a Henye Pezsgőben.
Olvastam biztatókat is korábbról a 2005-ös furmintoktól: a Borkalauz is méltatja őket, hogy nem fogott rajtuk az idő, sőt még jót is tett/tesz nekik (és érdekes, hogy páran a kedves Nyúlászót inkább dicsérik, mint a komolyabb, mégis savhangsúlyosabb, tán tartósabb Szent Tamást).
Szóval mindezek tükrében, talán nem a hibbantság jele öt és fél éves, száraz fehérbort venni (ugyanennyi ezresért). - Abból a szempontból is érdekes volt számunkra a kóstoló, mert Szepsy István is fölhívta rá egy levélváltásban a figyelmem: ilyen korú száraz boroknál a tárolás körülményein is sok múlik. Márpedig ezek a borok sok időt töltöttek palackban (és szükségszerűen a boltok polcán sem keveset, de legalább nagyobbrészt fekvő helyzetben). Akármi is sül ki tehát a végére, tanulópénznek is fölfogható ez a kísérlet. Bíztunk a jószerencsében, a borászokban s összeültünk egy szerda este (zárás után a boltban), mi hárman medvemódra, hogy érett száraz tokajiak mellett vitassuk meg a dolgokat. De mostmár tényleg következzen a rögtönzött sor:

Királyudvar Furmint 2005.*
Első Királyudvaros élményeim egyike volt (azt hiszem, azóta sem palackoztak ennél barátságosabb árú bort, amitől még érdekesebb, hisz bőven 3000 Ft alatt ma is kapható; bizonyára nem párszáz/párezer palackos tételről van szó). Tulajdonképpen még ezt is Szepsy István és Demeter Zoltán készíthette (kiválásukkal a pincénél meg is szűnt a teljesen száraz kategória, helyét átvette végleg a Sec és a Demi Sec). Határozott savakra emlékszem biztosan e bor másfél évvel ezelőtti mivoltából, s még arra, hogy a hasonlóan savhangsúlyos (pedig félszáraz) 2007-es Secnél jobban szerettem akkoriban. Tiszta, egyenes karakter, ahogy ez ettől a borászattól már alaphangon elvárható. Ettől a bortól tudom azt is, hogy a hűvös évek fehérborait nem szabad nagyon hidegen kóstolni, mert csak rideg savakat kapunk, a részletek pedig fedve maradnak mind ízben, mind illatban. Ezért (meg azért is mert kevesebb bort kóstoltunk) hagytunk kellő "felengedési-időt" mindegyiküknek.
Most nem is volt nagyon hideg a tükrös, de élénk aranyszín bor. Illatban már elsőre jönnek az érett tercier fehérboros jegyek: leginkább barack, kis kukorica, frutti, sárga virágok, később krétás ásványok. Ami szellőzve a másik két bortól elkülöníti, az a virágosság, az összességében populárisabb hatás és némi kis rajnais, érett petrolosság (szerves oldószeresség?). Illetve hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a bor még nem érte el a csúcsát, sőt....(a sorban talán ő volt leginkább túl rajta, de még abszolút az élvezhetőségen belül mozgott ő is). A kortyot főként savak határolják körül, mégis korrekt arányokkal, szép ásványokkal, kellemes kesernyével megtöltve a bort. Viszont ízben is azt éreztem: szebb ő már nem lesz. Középhosszú ízének lefutása a korty közepétől kezd kissé üresedni is, kezdenek a savak kicsit magukra maradni. Ő volt tehát a leginkább "Chablis-s", az évjáratra jellemzően leginkább savas, hűvös karakter. 6+

Szepsy István Nyúlászó Furmint 2005.**
A címszereplő fölnyitása előtt azért persze volt bennünk nem kis izgalom. Hamar eloszlott ez, bár színben is, illatban is érett bor képét mutatta. Hamisítatlan "szepsys füstösség" a vulkáni talaj mélységes, kissé zárt illata. A termőhelyiség és az érett fajtabor mellett azonnal föl lehetett ismerni a töretlenül sajátos és persze emelkedett stílusban ügyködő borászt a pohárban. Ez a füstös (és fontos: nem fás füst ez), tűzköves jegy annyira eltéveszthetetlen, hogy lassan már vakon is menne, talán száz furmint közt is. A legintenzívebb illat is mindenképp ebből a borból árad, kibontakozva termálvízzel (tán egy kis kénnel is?), kicsi animális fülledtséggel, mégis hihetetlen finom, elegáns, áthatóan melengető karakterrel az előzőhöz képest. Itt-ott lédús sárga gyümölcsök, végül némi kis fás vajasság érzékelhető még orrban. Színe alig egy fél árnyalattal mélyebb talán csak, mint a Királyudvaré, hasonlóan tükrös arany. Szájban a dűlő hihetetlen, lehengerlő kedvessége tobzódik tovább. Ugyanaz a nyájas, behízelgő karakter, mint a szintén imádnivaló, 2007-es hugánál. Csak ámultunk, mennyire él még ez a bor. Semmi bizonytalanság. Tömör szerkezet, gazdag életteli íz, több mint 5 év után is. Kora ellenére tökéletesen megőrizte balanszát. Szép savak, melyek jóval visszafogottabbak, mint az előző bornál (már-már gyümölcsössé teszik inkább a bort). Csodás struktúra, számos ásványos réteggel, pici kesernyével, hosszú ívekkel, mindezek mégsem darabosak, inkább erőlködésmentesek, természetesek. Krémes, testes, mégsem szorít az alkohol egyáltalán (másnap jobban). Talán egy kicsi maradékcukor érződik benne (néhány g/l körüli), így jellegében igazából emlékeztet valamennyire Bárdos Sarolta Barakonyi Furmintjaira is. Nem számítottam rá, hogy ennyire szép egyensúlyt mutat majd, s ilyen kerek élei lesznek. Megérte. 8
(Szepsy István borainál - pl Szent Tamásoknál, aszúknál stb - már nem először érzem azt, hogy nagyon nehéz megfogni őket. Ez a leírás is rövidebb lett a többiekénél, ami nem baj, sőt halkan mondhatom: igen jót jelent szerintem; mégsem könnyű valahogy írni a mester borairól. Pedig beltartalom alapján sokmindent mesél a bor, - a leíró is mesélhetne, de nem tud, mert annyira egységesek, varratmentesek, komplexek a borok, hogy egyszerűen nem könnyű szavakra váltani őket...talán majd idővel...).

Demeter Zoltán Szerelmi Hárslevelű 2005.**
Ha igaz, a címke tanúsága szerint ő az első palackozott Szerelmi (a 2005-ös Veressel és a Lapissal az első dűlős szériát alkották Demeter Zoltántól). A szortimentből állandóan egy fejjel kimagasodó, mindig fajsúlyos utódjai neki is számtalanszor megihlettek. Nem véletlen, hisz hazai szinten: A Fajta, A Dűlő és A Borász egyik legizgalmasabb találkozási pontja mindig a Szerelmi. Demeter Zoltán Szepsy Istvánnál valamivel jobbra értékelte ezt a keskenyebb esztendőt (pedig édes bort nem nagyon palackozott). Azt hallottam, Demeter Zoltán száraz borai (is) vegyesen állják az évek próbáját. Nem rég egy 2003-as szűretlen Furmint nem okozott túl sok örömet (de a koncentrált alapanyag mindenképp egy szoborszerűen acélos, kigyúrt bor körvonalait villantotta meg, fiatalon páratlan lehetett az is). Egy blogos komment rémlik még a fejemben minduntalan (aminek persze az impaktfaktora igencsak vitatható): "...a korábbi évjáratok alapján Demeter Zoltán száraz borai 2 éves kor környékén a legszebbek....". Bíztam benne, hogy erre most cáfolat lesz ez a tétel, melyből alig több, mint 1500 palack készült (sorszámmal ellátva, ahogy a borásztól megszokhattuk).
Mind közül neki a legmagasabb az alkoholja (14.3 v/v %), mely itt is egyértelműen a termőhelyet igazolja (elképesztő, hogy más alig készített száraz bort, itt meg 14 fölötti szesz képződött). Színe mellett sem lehet elmenni szó nélkül: egy szebb, fiatal aszú is simán megirigyelhetné, annyira patinás, barnás arany, mégis elegáns, hibátlan megjelenés itt is, tükrös csillogással. Sűrűbben, olajosabban folyik. Illatban ebben is fölfedezhető a borász (és a fajta) egyik tipikus jegye: kukorica! Érett nagyfurmintok, de főként hársak eltéveszthetetlen eleme számomra, mely Demeter Zoltán mellett, Takács Lajos hársaiban is igen sokszor jelenik meg. A furmintoknál dúsabb, és sokkalta elegánsabb bukéját őszibarack, termőhelyiség, ásványok, majd végül ugyancsak sajátos nugátkrémesség alkotja még (utóbbit a 2006-osban is markánsan éreztem. Összességében úgy tűnik, ezeknek a korai nagy száraz tokajiaknak sokkal jellemzőbb jegye volt a vajas, krémes vastagság. Ez ugyan elegánsabbá nem tette őket a karcsúbbra, kifinomultabbra, "nemzetköziesebbre" hangszerelt 2008-2009-eseknél, de szerintem ormótlanokká sem... Volt, aminek jól állt ez a tekintélyt parancsoló rusztikus komolyság).
Jóval testesebb az előzőeknél, íze is hosszabb. Dúsabb keblű szépség, ő a legásványosabban sós, mégis súlyosabb, nehezebb is egyben. Amennyire pille könnyed és gömbölyded volt a Szepsy, annyira komoly, zabolátlan és izmos ez a Hárslevelű (akárcsak a 2006-os két éve). Ízében is föltűnik a csemegekukorica, a barack, nemesen érett jegyek sokaságával. Lecsengésében azért egy kis kedves aszalt kajszisság sokat dob az íven, mely szép kesernyében ér véget aztán hosszan. Az alkohol itt már egy nagyon picit tetten érhető (de nem túloz mégse). A már említett, kivételesen nagy anyag beltartalma is érezhető benne (mely bizonyára egyedülálló lehetett 2005-ben). Nagyon vastag száraz bor tehát, de még éppen jó arányokkal varázsolt el minket mégis, megjelenítve itt is a borász korai/korábbi stílusjegyeit (melyek 2008-tól, a már említett módon szerintem nagyot fordultak). Más mint a Szepsy bor, de nem mondanám mégse gyengébb vagy hiányos élménynek. Egy klisével élve mondhatnám akár azt is, hogy remekül kiegészítették így egymást a borok; és valóban így volt jó, így volt izgalmas, egy másodpercig sem unalmas a sor. 7+ (néha 8?....nehéz, mert egyáltalán nem éreztük gyengébbnek a Szepsyhez képest; mégis mintha annak egyensúlya árnyalatnyival szebb lett volna; Marci sem érezte kevesebbnek az előzőnél, sőt mintha jobban hajlott volna a Szerelmi felé olykor).

Összefoglalva - a fenti kóstolóval egy kis szeletet kaphattunk a múltból. Nagyon örültem, hogy azért többé-kevésbé kiegyensúlyozott, sőt a vége felé zajosodó, erősödő sorral volt dolgunk, különösebb kilengések nélkül (a Királyudvart szerintem már érdemes elfogyasztani, a pár napnyi darabban-tartást sem viselte annyira jól, mint például a Nyúlászó, mely 3 nap után sem vesztett egy pontnál többet pompájából). A Nyúlászóban és a Szerelmiben is minimum 2 év még akár simán lehet. - Ám most szerintem teljes fényükben tündököltek, sokkal-sokkal szebben, mint amire előzőleg számítottam. Mindez pedig a fajtákat a borászokat, de különösen a termőhelyeket igazolja az ilyen évjáratokban. Maximálisan megértem tehát a borászokat, hogy miért is láttak fantáziát ebben a nehéz esztendőben dűlős fajtaborok terén is. - Szép egyensúlyukat megőrizték a palackban hosszú éveken át, akár a komoly vörösborok (még mostohább, nem éppen ideális tárolási körülmények közt is). A savak pedig egyáltalán nem tomboltak a csapadékos, hűvös évjárat ellenére sem (Bussay László szavaival élve "2005-ben a nyár egy keddi napra esett"...igaz Zala nincs éppen közel Tokajhoz). Kicsit talán még idevág: nem rég hallottam hírét, hogy a 2005-ös Királyudvar Demi Sec, ugyancsak pazar formát mutat mostanság....
A fenti tapasztalatok pedig fölvetnek még egy izgalmas kérdést is: ha egy közepes évből ennyire szépen érnek a száraz tokaji borok, meddig fognak jutni a már fiatalon is kimagasló(bb) teljesítményt nyújtó 2006/07/08/09-esek??