Amióta nem kell lemenni Fertőrákosra, hogy egy jót egyen valaki Ráspi ételkülönlegességeiből, azóta mintha még ez a város is élhetőbbé vált volna. Már korábban levezettem Horváth Ráspi József borászati érdemeit. De röviddel a budapesti Ráspi februári nyitása után párommal ellátogattunk a Király utcai új étterembe is, hogy kicsit belekóstoljunk a tutiba.

Amióta nem kell lemenni Fertőrákosra, hogy egy jót egyen valaki Ráspi ételkülönlegességeiből, azóta mintha még ez a város is élhetőbbé vált volna. Itt már korábban levezettem Horváth Ráspi József borászati érdemeit. De röviddel a budapesti Ráspi februári nyitása után párommal ellátogattunk a Király utcai új étterembe is, hogy kicsit belekóstoljunk a tutiba.

Bevallom őszintén nem vagyok akkora gourman guru, hogy objektíven tudjam megítélni, mik a jó vagy a kevésbé jó étterem ismérvei. Ám a Ráspiék háza táján egyre nagyobb a nyüzsgés, és sok jót lehet hallani a házuk tájáról. Például ilyeneket, hogy Fertőrákosra határon innen és túl sokan zarándokolnak el az érdeklődők, hogy megtapasztalják a Ráspi-filozófiát, meg hogy maga Horváth József több Michelin-csillagos séf konyhájában tanulta ki a mesterséget, és nem utolsó sorban az a pletyka, hogy az első hazai Michelin csillag is az ő konyhájában érik a leginkább. Meglátjuk. Mindenesetre számomra már a fent említett gondolatok is elégnek bizonyultak ahhoz, hogy fölkeltsék érdeklődésemet, s ellátogassak a fővárosi szentélybe.

Az asztalt lefoglaltam, hangulatos helyre kértem, s valóban oda is kaptam. Eljutottam már arra a szintre, hogy nem vagyok smucig, ha minőségi borokról van szó, nos innen már csak egy apró lépés, hogy az ember étteremlátogatáskor se garasoskodjon. Máskülönben be se tettem volna a lábam ebbe az étterembe. Mindazonáltal azt javaslom, hogy aki még nem szánta volna el magát etéren teljesen, azért mindenképp látogasson el az étterem honlapjára, hogy ne akkor hüljön el az asztal mellett, mikor kinyitja az étlapot és megpillantja a jobb szélső oszlop értékeit. Nem olcsó, viszont minden ízében eredeti.

Igényes éttermek mai divatjához illően rövidke étlap, melyben igazából csak a ház igazi specialitásai szerepelnek. Van persze menü délben, vannak napi ajánlatok, de összességében kb 15 féle főételnél többre ne számítsunk. Mi nem mentünk fölkészületlenül, mindenesetre a gyönyörű, igényes berendezésen és patinás külcsínyen túl meg kell jegyeznem, hogy a főételek közt nem szerepel egyetlen baromfiból készült étel sem. Biztos ez is az én szegénységi bizonyítványom, és a hitvány házi szárnyasokból igényes konyhákban már nem is szokás főzni, de bizony hazánkban sokan vannak, akik nem szeretik, sőt nem is fogyasztják a négylábúakat (egyikük volna a barátnőm is, akit azért egy vaddisznópörköltre hál’ Istennek csak sikerült rábeszélnem...és végül ő sem csalódott). Én magam sokkal jobban szeretem a marha és bárány ételeket, de talán, hogy magamhoz ragadjam a menü egyedüli szárnyas tételét, kacsát kértem céklás rétessel, párom pedig tehát vaddisznópörköltet rendelt szalvétagombóccal (melyről én csak azért voltam kész lemondani, mert előtte egy héttel, Köveskálon, Tombor Pista bácsinál már a helyben lőtt vaddisznóból jól bepörköltöztem és azt gondoltam, annak a nyomába úgysem érhet semmi...persze megintcsak tévedtem).

Amíg a szép berendezésben gyönyörködtünk, fülünket kellemes muzsika simogatta. A bútorozás ízléses, az egész hely hangulata tökéletes harmóniát sugall. S mielőtt belefeledkeznénk a tökéletes helyen a beszélgetnivalókba, megérkezett a két háziszörp, melyet szintén mellőzhetetlen dolognak éreztem az online-étlap böngészésekor. (Ott helyben az áruk sem vészes, de elvitelre már 2200 Ft fél literje.) A számomra legizgalmasabban hangzó ibolyaszörp sajnos elfogyott...így orgonát rendeltem. Kedvesem pedig őszibarackvirág-lével frissítette föl magát. Az én házi orgonaszörpöm nem sok különbséget tudott fölmutatni egy jó bodzaszörphöz képest...de a barackvirágos nedű azért kicsit savanykásabb, virágosabb jelleget mutatott. Egy teljes üveg bort közel annyiért, mint az egész vacsora cakk-um-pakk, azért nem vállaltam be...pedig a borlap is példás fölhozatallal szolgált, ami ugyancsak nagy érdem, hovatovább minden egyes bort poharaztatnak is, azaz van bontva minden borból az itallapon, ami úgyszintén közel példa nélküli a mai magyar vendéglátásban!

Egy valamit tudni kell: Ráspinál minden természetes alapanyagból készült, minden helyben került előállításra, és minden teljesen természetazonosan, friss összetevőkből kerül a vendég elé. Persze a VII. kerületi betonrengetegben nehéz elképzelni, hogy az aszfalt alól túrná ki a disznó a tölgyfa gyökerein fejlődött szarvasgombát, hogy a Budai-hegyekben kipecázott pisztrángról, és a Pilisben lőtt vaddisznóról már ne is beszéljünk. De mégis, valahogy az egész vacsora alatt érezni lehetett minden ételben, italban, hogy azok valódiak, nem mesterségesek, igazi tömör szövetekből épülnek fel...és ez a kontraszt hétköznapi táplálkozásunkkal szembeállítva igen lesúlytó felismerés volt.

Egy ilyen nívós helyen biztos nem ritka, és számíthattunk is volna rá, de a megilletődöttségtől mégis meghatott minket a kis meglepetés a séf részéről. Házi kenyérrel hoztak nekünk 3 féle vajkrémet: pisztrángosat, mangalica töpörtyűset és szarvasgombásat. Mindegyik eszményi volt, hiperintenzív ízekkel, bársonyos zamatokkal. Nekem a pisztrángos tetszett leginkább, oldalbordámnak a mangalicás jött be. Azt hittük ez a kis közjáték azt kell hogy jelentse, hogy sokat kell majd várnunk a főételre, de ezt a rossz hazai vendéglátós beidegződést hamar szertefoszlatták, és mire végeztünk a rögtönzött előétellel, szinte már meg is érkeztek a látványosan tálalt ételköltemények. A Gordon Ramsayben látott körbelocsolt, föltornyozott, pontosan megkoreografált gasztrocsodák tehát valóban léteznek – gondoltam magamban. Rájöttem, hogy a modern konyha illesztett tálalási stílusával még személyesen ezelőtt nem is találkoztam. Hamar félretolva az áhitatot, nekiláttunk az étkeknek. Persze a pincér előtt próbáltuk leplezni beigazolódott sejtésemet: az adagok nevetségesen kicsinynek látszottak a tányér közepén fölhalmozva. Hála az égnek, az evés közepe táján kiderült: ez csak a látszat volt.

S itt kell visszautalnom a korábbi megjegyzésemhez: első osztályú, természetes alapanyagokból kiindulva minden sokkal laktatóbb, mint egy átlagos magyar konyhán. Megdöbbentően telítő volt mindkét, szinte miniatűr adag. Nem vagyok egy melák, de azért ha nekiülök egy éttermi lakomának, akkor azért jó magyar szokáshoz híven szeretem, ha inkább az adagra figyel a szakács, nem a tálalásra, és jól megtömhetem a bendőmet...mégsem maradtam éhes a végére. Az a kacsa tömör volt, nem száradt ki, és a vörös káposztával együtt olyan ízorgiát csaptak a számban, amilyenben még soha életemben nem volt részem. Minden arányos, pontos volt, sehol nem tudtam volna (ki)fogást találni az ételben. Fejedelmi volt. Külön tetszett a díszítő burgonyaszirom érme, mely visszatérő motívum volt a vajkrémek után. A vaddisznó szerencsére szintén jól sült el (a pulykamell helyett:) Az is pont olyan volt, mint Köveskálon, intenzív, kiadós, sűrű és felejthetetlen. A szalvétagombócot és a céklarétest nem sikerült teljesen értelmeznünk (utóbbinak érdekesen tompa ízei voltak), de azért az is tetszett mindkettőnknek.

El voltunk tellve mindketten a végére, és ne higgye senki, hogy mondjuk azért lehetett ez, mert nem voltunk esetleg éhesek. Egy szokványos műanyag, szintetikus áruházi alapanyagokból készült otthoni ebédből az ember megeszik egy kilot, mire jól lakik, addig itt fél kiló tömör és ízlésesen elkészített étellel ugyanaz a végeredmény, viszont az élmény mindent fölülmúl.

Viszont nem bírtuk ki, hogy ne rendeljünk még valami finomságot ebben a kulináris mennyországban. A házi bon-bon fölkeltette érdeklődésünket (nem csak baráti ára miatt), és a pincér definíciója is szimpatikusan hangzott. Azt hittük egy falatka nevetséges méretű kis golyót kapunk ezért a pénzért, de a bon-bon végleg betette a kaput a kiadósság és a méret fordított aránya okán. A kakaós masszába ágyazott aszalt szilva és marcipán együttesét mandulaforgácsok vonják be. Tömény, sűrű, és elképesztően finom, intenzív és mégis jól kivehető íze volt az egésznek. Én is alig bírtam megenni mindkettőt, és nem azért mert gejl lett volna, hanem egész egyszerűen JÓL laktam az ételekkel...a szó minden értelmében.