Rózsás, licsis, virágos, gyönyörű illat a Tramini legszebb villanásaival. Ízben csiszolt, szép egyensúlyú, nem túloznak az évjárat savai, s a termőhely is megjelenik a borban. Nem tudom, hogy csinálja a borász, de még mindig a hazai felhozatal egyik legszebb traminije, tele fajtajelleggel, túlzások nélkül, elegánsan. Remélem, hosszú ideig ilyen szép tud lenni (Györgykovácséknál nem volt ez rossz évjárat, s a tramini savainak nem is kedveznek a meleg évek.)

Bott Frigyes, ahogy Bussay vagy Szentesi, az egyszemélyes borvidékek közé tartoznak. Magányos küzdelem az övék, hiszen egyedül, társak és segítő szomszédok nélkül kell megvilágítaniuk egy-egy termőhelyben a lehetőségeket. Bott Frigyes ráadásul kicsivel a mai határainkon túl, a csallóközi Muzslán, Komárom mellett készíti borait, melyek mintha évről-évre szebbek és komolyabbak lennének. Sikerült elnyerni egyik, aztán egy másik komoly kereskedő érdeklődését, amivel pedig megnyílt az út borai előtt, hogy a befogadóképes közönség körében sikereket érjenek el. Elég letisztult a szortiment, melynek bázisát két színben cuvée-k adják, de egyébként roséban, fehérben és vörösben is igen jelentős fajtaborokkal találkozhatunk (olaszrizling, zöldveltelini, hárslevelű, rajnai rizling, kékfrankos és pinot noir). Az alábbi tételeket a Borfesztiválon sikerült megkóstolni.

Végül annyira hosszúra nyúlt a Tokaji Löszös jegyzethalmaz, hogy az olvasókat kevésbé próbára téve a nem tokaji mellékszereplőknek külön posztot szenteltem (nyilván a lösz volt a közös pont a borokban, de nem éreztem annyira szervesen a tokajiakhoz kapcsolódónak őket). Nem szerepeltek rosszul. Két jó nevű Szekszárdi és az egyedüli jegyzett pannonhalmi pince vett részt az eseményen, méghozzá rögtön kisebb sorokkal. Alapvetően a vörösek ezen a fronton izgalmasabbaknak tűntek. Kíváncsisággal kóstoltam végig őket is.

Bussaynál a Tramini soha nem játék. Megismerhettünk a zalai borásztól korábbi évjáratokkal számos szép példát szárazban és nem szárazban egyaránt. Aranyba hajló citromszín. Megnyerő, krémes-vaníliás, fehér rózsás, licsis illat, melybe vegyül egy egész halvány, zöld növényi szár is. A tercier jegyeknek ugyancsak komoly szerepeket osztottak. Ízben is megjelenik némi zöldesség. Lágy, kedves, sima felszínű. Néha meg csalóka, hogy az alkoholra csupán 12-est ír, holott kettővel minimum többnek tippelném kóstoláskor. A fajtához képest tekintélyes test, megfakult kesernye, végül fűtő szeszességet hagy maga után. Fűszeres ízek is akadnak. Száraz érzet, de savai is kissé lusták. Az alkotók egysége messze nem tökéletes, de a nehéz évből így is egy komolyabb példa. Biztos, hogy volt sokkal szebb is; én nem tartogatnám soká. A 10-es borok érése mintha minden korábbinál fürgébb tempót diktálna.

Somló régi/új szerelem. Szeretném Somlót a lehető legjobban körbejárni, ami mellett csak pozitív érvek szólnak. Elég csak néhány pincét említeni ilyen érvként, s máris tódulnak az izgalmasabbnál izgalmasabb borok. A Somlói Apátsági Pince már az új generációs miniborászatok táborát erősíti (akárcsak Takács Lajos vagy Spiegelberg Stefán). Ezeknek a kispincéknek a közös jellemzője, hogy sajátos filozófiát és többnyire természethű, haladó borászati szemlélet vetőmagját hozták a termékeny talajú borvidékre, ezzel fontos és üdítő színfoltokkal gazdagítva annak spektrumát. Hitelesség, természetes tisztaság, sallangmentesség, kompromisszumok kerülése. Nagyon fontos bástyáknak érzem ezeket a borászegyéniségeket, s jó lenne, ha a Somló jövőbeli történetének írásában minél nagyobb részt tudnának vállalni.

A X. Etyeki Pincefesztivál előtt idén is volt egy specifikus konferenciai nap, ahol most is egy adott téma köré csoportosultak az előadások, pincék és bemutatott boraik. Ebben az esztendőben Somló volt a téma. A Somlói Tavasz Egyesület 2006-os elindulásával egy időben kezdődött meg a borvidék újraértelmezése (Laposa József, Takács Lajos, Kreinbacher, Szent Ilona, s Györgykovács Imre összefogásával). Igaz én akkoriban kezdtem csak el borokkal ismerkedni, úgyhogy nem igazán látom át, mi volt Somlón előtte, de ilyen aspektusból nézve Somló egyike lehet a hazai borvidékek sikersztorijának, mely a szakmán belül ma már igen sokszor kap Tokajhoz hasonló méltatást is. S ha figyelembe vesszük, hogy egy 97-es Borbarát szerint akkoriban még a borhamisítás, bormaffia gyakorlatilag teljes virágzását élte Somlón, mialatt a mára legendás nevekké váló nagy öregek már akkoriban nyögték a bürokratikus ólomnehezékek súlyát, akkor azt hiszem nevezhetjük lelkesítőnek Somló azóta megerősödött megbecsülését (határon innen s túl).

Nem voltam ott a Vincén, Bott Juciéknál metszegettem és töltöttem a kellemes hétvégét (természetesen nem bántam meg). Most a MikroVince keretein belül a mesterkurzusok egyik legsikeresebbjét az új-zélandi kóstolót újrázta a magazin szerkesztősége, mely fölkeltette érdeklődésemet (amúgyis keveset írunk külföldi borokról), így befizettem a kóstolóra.
Új—Zélandról egyre többet beszélünk egyébként. Sauvignon blanc-ról legtöbbször, Pinot noir-ról másodszor, csavarzárról harmadszor, és arról, hogy újabban a természethű szemlélet mennyire átitatta az egész ország borágazatát (mintha az újvilági felhozatal egy titkos kedvence lenne a többség körében).

A napokban idén is megrendezésre került a Kőérberki úti főhadiszálláson a Bortársaság Bortavasz nevű partnertalálkozója, ahova egyébként borszakírók is meghívást szoktak kapni. Tavaly is zsúfolt és szerintem elég nagy sikerű volt a rendezvény. Idén is nagyjából 50 hazai borász, közel 150 bora közül lehetett csemegézni, méghozzá egy elég komoly merítésből (+külföld és a pálinkák, de azokra sajnos már nem maradt energiám). Olyan mint egy szakmai borfesztivál (Gianniék mérték mellé az etyeki szalonnát és sonkát). Ezeken a rendezvényeken mindig jó az esély ígéretes hazai gyöngyszemek kifigyelésére, de még nagyobb öröm, hogy olyan borászorgánumokkal lehet személyesen szót váltani, mint Bussay László, Németh Attila Gábor vagy ifj. Franz Weninger. Fehér kör, vörös kör, édes kör (beépítve a fehérek közé). Jó hír azoknak, akik az én terjengős bevezető okfejtéseim helyett szívesebben olvasnak a 4 napos hétvégén száraz borleírásokat (pár édessel) - íme a maratoni sor:

Tavasszal a Bortársaság tartott nagyszabású bortavaszos partnertalálkozót (jóég mennyi minden történt azóta, mintha évek teltek volna el…), decemberben pedig Zwack Izabella és a ZIB borászai mutatták be a Soroksári úton, hogy hazai viszonylatban bizony erre a szortimentre is oda kell figyelni (bevallom, én például életemben először jártam a Zwack-házban). Bár keveset beszélünk az itt föllelhető borokról, de közben olyan borászokat tudhat a kereskedő a maga oldalán, akik neve – azt gondolom – maximálisan önmagáért beszél: Szecskő Tamás, Balogh Zoltán (SAP), Ráspi József (bár nem kizárólagos), hogy csak néhány radikális példát ragadjak ki. Persze a nagykereskedők világa hazánkban megint egy külön, összetett és sokszor nehezen követhető sztori (aki tudja, érti…). Ebből az évből az évben az utolsó előtti komolyabb kóstolásom jegyzetei következnek.

Nagyon vártam ezt a bort. Meggyőződésem, hogy a köveskáli borász a tramini egyik legmegbízhatóbb honi értője (dr. Bussay László mellett). Gyula régóta ígérgette már. "Késői szüretelésű bornál ráadásul mindig elhúzódik az obiztatás is". Mindig kérdeztem, "jön-e már, jön-e már?", ő meg mindig mondta, hogy "jön az, jön majd". Csak megérkezett végre: - Tetszetős aranyló szín. Illatához térkép kéne, mert könnyű elveszni benne: elsőre hamisítatlan muskotály, sárga rózsával, érett szőlő édes levével, sok parfümmel, mégis érezhetően melegebb, érettebb, esszenciálisabb formába öntve, mint egy megszokott cserszegi vagy irsai esetében mondjuk. Aztán forgatva megérti az ember, tulajdonképpen miért is hívják a fajtát 'Fűszeres' Tramininek. Szerecsendió, szegfűszeg és méz vegyül késői szüretes, sőt aszúsan nektáros, sárga virágos aromákkal, végezetül sok sárga trópusi gyümölccsel tölti meg orrunkat. Közben a vulkáni kövek sajátos bazaltos, füstös jegyei is előtörnek a mélyből. Nagyon izgalmas az illat. Ízben a folytatás is rendhagyó: elsőre azt hinném, hogy hordófűszeres, kávés füstös jegyek uralják a magas alkohol mellett, de több annál. Vastag, olajos és mély bor, határozott ásványossággal. Kicsit befűt az alkohol (14.5). A kávés jegyek szellőzve sokat alakulnak, s alapvetően szerintem inkább a mineralitásból erednek (de nem nagyon találkoztam eddig fehérborban ilyen ízzel). Sok zamat és árnyalat hatja át a félédes tartomány tetején valahol, de mégis a megbonthatatlan rendet nehéz benne meglelni. Maradékcukra tekintélyes, érett, lédús narancs jut róla eszembe. A szegfűszeg és a karácsonyi gyümölcssaláta fűszerei öltenek testet, mintegy rímelve a bukéra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyensúlya tökéletes, vagy hogy gördülékenyen vibráló, lendületes összességében a bor. Eleganciából talán itt is lehetne több (akárcsak a Furmint Szűznél), de így is egy igazán szép variáció Traminire. Téli, hóeséses esték, gyertyafény, fenyőillat jutnak róla eszembe.