Az alaposan kiszellőzött palackban csak nagyon kevés animalitás érződik (korábbi élményeimben sokkal erősebben élt ez a jegy ennél a bornál). Több az érettség, gyümölcs inkább nyomokban: szilva és piros bogyósok, mellettük antik bútorok, vanília. Színben is megjelent már a kor. Ízében érezni egyfajta szemcsésséget, tapadást. Közepes méretű test, összeállt, összeérett alkotók. Melegen fűszeres, szekszárdias vörösbor, szép hordóhatással. Kesernyével, cseres tapadással, utóízben étcsokival. Tíz nappal bontás után is köszöni szépen, jól van.

Eljött az évvége. Ilyenkor bőven van ok a közös borozgatásokra. A bor közösségformáló szerepe ilyenkor különösen jól érvényesül: összejövünk, kicsit ünnepi hangulatban, mégis kötetlenül, s mindenki hoz valamit, bármit, amit szívesen megmutatna a barátoknak. Milotta Laci (furmintfan) barátomnál több ízben is összeültünk idén, hogy különféle témák mentén kóstoljunk (ölelés érte neki); lesz ebből még egy poszt a fiók mélyéről hamarosan (lehet, hogy 2018-ra tolódik). Rszabi, Hegyi úr, Bernát Józsi és jómagam az alábbiakkal vezettük le a fordulatos 2017-es évet:

Nehéz téma a bikavér. Rögtön egy keserű vallomással kell kedzenem, szinte mindig hiányérzettel gondolkodom a bikavár kapcsán. Kialakult ugyan szabályozás mögötte, de nem tűnik semmilyen szempontból olyannak, amivel az átütő siker garantálható lenne Egerben (vagy akár Szekszárdon). Mert van példásul az egrieknek superior meg grand superior, de érzett már ezek között a kategóriák közt valós színvonalbeli különbségeket bárki? Talán ez a kóstoló eldönti. Az összetétel eleve túl sokféle lehet (ráadásul a magasabb kategóriánál még több fajta bonyolítja a képet). Mindez nagyban megnehezíti, hogy a bornak egységes stílusa, identitása mehessen át a köztudatba.

A bordói fajták körüli hype eljutott idehaza arra a nyugvópontra, hogy mi magyarok szakmán belül kiemeltünk közülük magunknak egyet. Nem akarok rosszmájú lenni, de mintha lenne benne valami kizárásos alap is: a kaberné túl éles, a merlot gyakorta túl lekváros, ha drága bort akarunk készíteni belőle. A franc viszont mindig megmarad szolidan középen. Nehéz rajta fogást találni, minden évjáratban biztonságosnak tűnik. Bevallhatom, hogy én soha nem voltam a fajta elvakult rajongója. Sőt, ahogy telik-múlik az idő gyakorta vélem érteni, miért lett a kemény cabernet sauvignon a világsiker, s egyúttal nagyon tudom szeretni a merlot testét, gyümölcseit is. Ám a franc valahogy nehezen győz meg. Pedig tényleg sokkal disztingváltabb két fiatalabb bordói rokonánál, melyek amellett, hogy örököltek tőle tehetséget, mindketten képesek voltak valamire, amire a franc nem: egyéniségek lettek a világban fajtaborként is. A Cabernet franc a biztonságra utazik. Fűszerei, gyümölcsei is finomak, de épp visszafogottsága miatt nagyon-nagyon ritkán kapok tőle igazán maradandó élményt, amiért nem csak pár percig vagyok képes rajongani. No, de majd nekünk magyaroknak sikerül! Sikerül?

Taklerék a rendszerváltást követő hazai borászati időszámítás egyik legelső állócsillaga. A többségnek talán be sem kell őket mutatni. Ha szekszárdi borászatokat kell sorolni, elsők közt jutnak eszünkbe. Idén 20 éves a családi birtok, ennek apropóján egy szűk szakmai csapatnak lehetősége nyílt visszatekinteni a kezdetektől napjainkig. A sikerig és a stabilizálódásig ők is vegigjárták azokat a lépcsőfokokat, melyeket a villányi, szekszárdi “vörös-sztárok” nagyrésze vegigjárt. Banki kölcsönök, támogatások, díjzápor, máskor csődeljarasok, egyszer fent máskor lent. Néha pozitiv, néha kevésbé pozitív visszhangokkal kikövezett út, az alig egy hetktáros családi szőlőből egyre nagyobb saját területtel, 2000-től egyre több telepített ültetvénnyel. Újabb és újabb ikonborok és egyre kiterjedtebb és szebb birtokközpont foglalja mindezt méltó keretbe, mely a tavaly átadott impozáns Takler Kúriaval lett teljes (étterem, wellness hotel stb). Húsz év után sincs tehát megállás.

Az öreg tőkés Takler Kékfrankos válogtás. Persze most is hordó, újfa és sok barrik jegy. Hosszú, hordófűszeres és toastos íz, szép, komolyra hangszerelt vörösbor. Újvilági jellegben sem szűkölködik, nagy boros, édeskés ízekkel.

Az öreg tőkés Takler Kékfrankos reserve évjáratok óta az a bor, mely a hordó és a fajtajegyek közt lavírozva konzekvensen hozza önálló, meglehetősen rusztikus, ám korentsem visszatetsző formáját. Kókuszos, vaníliás illat, rengeteg hordófűszer a prémium fából. Ízre jó tanninokkal kedveskedik, hosszú, gazdag ízű vörösbor, határozott, de igényesebb fahordó adja a fő szólamokat.

Hordós, fás, vaníliás illat, tejcsokival, kissé illós háttérrel. Ízre étcsokoládés, hordófűszerekkel telített korty. Gyönyörű tanninok, harapható, rágható beltartalom. Ízig-vérig Takleres.

Szekszárdnak is ideje megtalálnia az útját, a saját arcát megvillantani; azt az arcot, amit nem felejtünk el, amibe bele tudunk szeretni. Az az érzésem, hogy a hazai vörösboros borvidékek közül talán épp Szekszárdnak vannak erre a legjobb esélyei. Miért is? Mert vannak stabil nagy, illetve kis, családi borászatai egyaránt (mindenki megtalálja a neki szimpatikus sztorit); vannak az adottságaihoz, arcához passzoló helyi fajtái, melyek közül a kékfrankos mellett a kadarka lehet igazán érdekes. Szerencsére a borászok is egyre inkább érzik ezt szerintem, amit egyre erősebb kadarka-mezőny bizonyít. Aztán lehet, hogy nem mindenki érzi egyformán fontosnak a helyi fajtákat. Erre a felvetésre az alábbi kóstolón megkaptam jól, hogy akkor menjek, aztán csináljak a kadarkával valamit én Szekszárdon, meg hogy mennyire lejáratták szegény kadarkát... Pls: hány évtizedig fogjuk még mantrázni magunknak és a piacnak azt, hogy egy fajtát lejárattak? Biztosan jobb lesz tőle...(?) Tisztában vagyok vele, hogy vékony héjú fajta, kényes stb, de ettől még arculatot kell neki találni és törekedni rá, hogy helyzetbe hozzuk (nem véletlenül foglalkoznak vele régebb óta, mint a kéknyelűvel Badacsonyban...ezt a kontrapárhuzamot sem igazán értettem e felvetés kapcsán). Arra a kérdésre, hogy egy autentikus helyi fajtát (értéket) 30 éve lejárattak-e meg hogy nehéz-e termeszteni, számomra elfogadhatatlan az a válasz, hogy akkor hagyjuk ezt most és beszélgessünk inkább a franc-ról, mert az egyszerűbb. Nagy öröm számomra, hogy a borászok is egyre inkább  A harmadik fontos tényező, ami Szekszárdot jól kiemelheti idehaza az az, hogy az ott dolgozó borászok termékeny közösséget alkotnak. Van szándék a fejlődésre, az innovációra, a jobbító szándék elfogadására, a kommunikációra és ez tudjuk, hogy nagyon fontos.

Még a legutóbbi Weninger masterclass előtt és után azért végigszondáztam a Kékfrankos MOST! Néhány hazai tételét. Meg kell, hogy mondjam, egészen meg voltam győzve a fajtát illetően. Számos igen szép példát találtam az elegáns kékfrankosra, persze azt nagyon kell tudni, hol érdeklődjön az ember, ha ilyesmire szomjazik. Bott Frigyes, Heimann Zoltán, Losonci Bálint, Karner Gábor egyre inkább csalhatatlan tippnek tűnik (az osztrákokat most csak amolyan műkedvelőként kóstolgattam a magam örömére…Umathum és Nittnaus a Drop Shop kínálatából szintén megérdemlik a kitüntetett figyelmet). Jegyzet most az alábbiakról készült: