Amikor egy éve elkezdtem kigondolni a TokajMagic tematikákat, az volt a legfőbb rendezőelv, hogy olyan történeteit, értékeit mutassam be Tokajnak, amik talán szinte maguktól értetődően, nyilvánvalóan ott vannak a szemünk előtt, olykor sokat beszélünk is róla egy közösen kibontott forgalmi tétel mellett, többünknél az alapműveltség része Tokaj kapcsán, de mégsem tapasztaljuk, élvezzük péládul azt, hogy a tokaji bor eltartható, érlelhető. Hogy fejlődik a száraz tokaji bor a palackban? Több évjáraton keresztül egy adott terroir miképpen mutatkozik meg a borban? Mi a különbség lösz és vulkanikus termőhely között? Miben tekinthető jobbnak a hárslevelű, mint a furmint vagy éppen fordítva? Az első őszi Magic keretein belül egy kicsit emberfeletti hőstörténetet dolgoztunk fel. Csak épp a szerény és végtelenül alázatos Szilágyi Laci nagy tettei a Szilvölgy rekultiválásában nem kapott még mozifilmet. Pedig akár kaphatna is. Talán majd egyszer.

Volt mit bepótolni Szilágyi Lacinál is. Egy teljes délelőttöt töltöttem vele, hogy megtudjam, hol tartanak a nagy Szilvölgyes tervek, álmok. Szilágyi László még mindig az egyik legjózanabb, legtisztábban gondolkodó borásza a borvidéknek, aki ráadásul tényleg gondolkodik is, és ezen nem szabad csakúgy átsiklani. Ez a borász tényleg minden apró rezdülését elemzi az évjáratnak, szőlőnek, bornak és ennek különösen is nagy jelentősége van akkor, amikor arról folytatunk szakmai vitát, hol tart 10-15 év után a szárazboros históriája Tokaj Hegyaljának. Laci mindent megtett, hogy minden szüreti nehézség és időjárási viszontagság ellenére 2016-ból is sikerüljön értékes borokat készíteni.

Már javában jelennek meg egymás után a 2013-as száraz tokajiak. Mint már oly sokszor elhangzott, ez itt bizony végre egy mérsékeltebb, savasabb évjárat, friss, eleven borokkal, hurrá. Igaz néhol ijesztő paraméterekkel fejezték be a borok a fejlődést: magas sav, magas, alkohol, itt-ott maradékcukorral. Volt pince, ahol a részleges almasavbontás is szükségessé vált, hogy a borok ne legyenek sorjásak. A Gizella borokat már a 2009-es Szilvölgy óta sokan kedvenceink közt tartjuk számon. Tiszta és intelligens módon készített dűlős borok dícsérik Szilágyi Lászó stílusát, mindegyikben sajátos karakterrel. A 13-as évjárat trükkös év, de kellő érzékenyésggel sikerült a borokban a termőhelyet, az évjáratot és a fajtákat is hű módón bemutatni. Néha engem is meglep, mennyire szépen átlátja a hordókban, tartályokban zajló folyamatokat a fiatal és mindig higgadt borász. Olyan érzésem van, mintha a legnagyobb neveknél és a nagy öregeknél is jobb érzékei lennének néha. Vagy talán csak kendőzetlenül és részletesen mesél mindig a mozdulatok hátteréről, és ezért érzem ezt (?). Nála soha nincsenek titkok, mindent elmond, mi miért van úgy, ahogy.

Ha Hegyalján járok, Szilágyi Laciék pincje mellett valahogy sosem megyek el. Olyannyira, hogy ezúttal alkalmam volt több éjszakát a borászat melletti vendégházban is megszállni. Maximális ajánlás: nagyon korrektül fölszerelt szobák, korrekt ár mellett, nem a belvárosban (így nem kell a városi sebességkorlátokon átverekedni magunkat és a borvidék többi települése is lényegesen közelebb van). A feltörekvő radikálisabb fiatal borászgeneráció egyik igazi titánja Szilágyi László, aki már messze nem csupán a Szilvölgyből tud felmutatni referenciaborokat szárazban vagy akár édesben. A címkék grafikailag frissültek, tisztultak, megbarátkoznom is sikerült velük mostanra. A palackozás éppen most folyik a pincénél, így néhány tételt közvetlen utána, néhányat közvetlen a letöltés előtt tudtam most megkóstolni. Előbbiekről lesz most szó:

Miközben a Sárga Borházban folyt a kötetlen tárgyalás az ebéd mellett, egyszercsak megjelent a színen Szilágyi László. A jó ég tudja, hogy lehet, de vele valahogy szinte mindig összefutok, ha a Sárgában járok. A mellettünk levő asztalhoz telepedtek le feleségével. „Meddig maradsz Hegyalján? – Holnap délután még van egy fontos találkozóm az Andrássy Rezidencián, aztán este megyek haza Pestre. – Akkor utána elmegyek érted, és megnézzük a 13-asokat.” Legyen. Nem volt ellenvetésem, emiatt szívesen maradna minden épp eszű borszerető pár órával tovább Tokajban. Így alakult, hogy bár nem terveztem, de végül a Gizella Pincéhez is el kellett látogatnom egy spontán kóstolóra. Óvodából hazajövet vettek föl Tarcalon, és irány a pince.

Welcome back! A nyárnak vége és ezernyi teendő vár rám az őszi időszakban (részben emiatt is voltam távol...részletek hamarosan). Nem rég alkalmam nyílt rá, hogy több kiváló 2011-es száraz tokajit összekóstoljak több fontos pincétől. A kóstoló tehát egy időben történt (a pontok így értendők). Az első etapban két olyan pincét fogok áttekinteni, akik az elmúlt években talán a leginkább meg tudták közelíteni az elegancia magasabb fokait (méghozzá elérhető árban, az árérzékenyek kedvéért). Egyikük furmintban, másikuk hársban nagyon erős, de összekacsolja őket az, hogy löszön sokkal több biztató élménnyel szolgáltak eddig.

Nem olyan rég egy délután alkalmával volt lehetőségem végigkóstolni több 2011-es tokajit. Nagyszerűnek érzem azt a változatosságot, amit ez a jónak értékelt száraz boros évjárat elhozott dűlős és alap borok tekintetében! Nem rég a GaultMillaun azonban (bármennyire is rajongója vagyok Tokajnak) már hangot adtam annak, mennyi bizonytalanságtól tudnak szenvedni az alap száraz tokajiak, ha az ember kicsit nem figyel oda (pláne Wachau precizitása mellett volt lesújtó a kép).

Szilágyi László pár hete küldött nekem egy kartont, melyben friss, 2011-es száraz tételek és két aszú kapott helyet. Megkért, hogy kóstoljam meg őket...ahogy nekem tetszik. Nagyon örültem a csomagnak és némi küldetéstudattól vezérelve, megpróbáltam a borokat a lehető legértőbb (s persze elérhető) közönség körében kibontani. A Gault&Millau-s csapatból végül ketten, illetve az iszunk.postr-ről Palack tudott még eljönni.

Ahogy arról már előzetesen hírt adtunk mi is, szeptemberben idén is sikerült összerántani a legfontosabb löszön ténykedő pincéket. Ezúttal azonban (bár a főszereplő most is Tokaj Hegyalja volt) Szekszárdról és Pannonhalmáról is érkeztek kóstolásra váró borok a Magyar Borok Házába.
A tavalyi rendezvényen is megtudhattuk, hogy a lösz mint alapkőzet teszi igazán szigetszerűvé és specifikussá a Tokaji-hegyet a borvidéken belül. A Tarcaltól délkelet felé egészen Tokajig található dűlők adják a tokaji első osztályú termőhelyek jelentős részét. Geológiai értekezés keretein belül pedig kiderült, hogy különféle ásványokban sem szegényebb talajforma a lösz a talán jobban megbecsült vulkanikus területeknél. A kulcsszó számomra mindig a kecsesség, az elegancia ezeknél a tételeknél. A zsírosabb, masszívabb mádi vagy még északabbi boroknál a löszösek mindig kedvesebbek, érzékenyebbek. A legfőbb tanulság a szinte kivétel nélkül 2011-es száraz borok kapcsán, hogy az évjárat példás egyensúlyú borokat szült (bennük trükkösen érvényesülő analitikai adatokkal). A maradékcukor gyakori, ám a jó savakkal sincs gond a legtöbb helyen, s ami a legüdvösebb, hogy kilógó alkohollal és fával sehol nem találkoztam. Főszerepbe került tehát a termőhely.

A rendezvényt Kovács Tibor, a monopol, löszös, első osztályú területet is lefedő Hétszőlő birtokigazgatója nyitotta meg most is.

Rövid sétáló körúttal indítottam a napot a HetedHét bemutatón. Ezt követően a sokféle témát fölvonultató mesterkurzuson kóstolhattunk meg 6 féle dűlőszelektált bort. Most jöjjenek a kóstolási jegyzetek, ezúttal mind egyben: