Van még borászat Hegyalján, aminek a létezéséről én is alig-alig tudok. Ahogy az persze elő is van írva, én is otthoni üzemmódra álltam át itt Pesten minden lehetséges téren. Hetente max egyszer mozdulok ki, akkor viszont a munkám és hivatásom a Tokaji borvidékre visz. Hogy ez ne csak az én megélhetésemről szóljon, úgy voltam vele március végétől, hogy támogassuk egymást a nehéz időkben: ha Hegyaljára kell mennem, segítek a borászoknak a pesti kiszállításban (térítésmentesen). Soha nem volt még ekkora szükségük ugyanis arra, hogy online rendeljenek tőlük. Rengeteg pince a helyi eladásból él, ami egy hónapja pár nap alatt teljesen befagyott. Így akinek volt már része tokaji pincetúrán, azok azért, akinek nem volt még azok azért álljanak oda kedvenc pincéjük mellé; ki-ki a saját favoritjait támogassa rendeléssel, mert csak így tudnak majd életben maradni! Könyveket vittem tehát Tokajba, és borokkal, címekkel tértem vissza a fővárosba, de hazafelé jövet beugrottam Szerencsre, a Budányi-fivérekhez, hisz ahogy az elején is utaltam rá, eddig kiestek a látómezőmből.

Kristálytiszta, borostyánba hajló szín. Illatában botritisz, de még inkább méz, kandírozott narancshéj, propolisz, virágpor, barnuló őszi gyümölcsök az asztalon felejtve. Ízre nagyon édes. Hosszú, kissé cukortúlsúlyos, de ez inkább naggyá teszi, mint ragacsossá. Sav inkább csak a korty végén érződik. Textúrája nem krémes, inkább lédús, nektáros, mégis nagyon mézes. Elbírna kétségtelenül több savat, de így remekül kortyolható például mézeskalácshoz is.

Igaz, a Domaine Gróf Zichy vagy a Chateau Doktor Kovács Grand Cru arcpirító névválasztásokat lehetetlen überelni. De a Chateau Cloche név hát....hasonlóan nehéz ügy (akármilyen célpiacra is szánják a szerencsi bort), és valahogy így is indult az ismerkedésem a szerencsi pincével valamikor néhány éve a várban megtartott - tudjukmelyik - nagyszabású boros eseményen. Ott és akkor a borok nem győztek meg, nem tűntek tisztának és minden ízükben azt a letűnt kort idéztek bennem, melyet a mai Tokaj temetni igyekszik. A friss TokajKalauzban így hosszas lamentálás után eltekintettem tőlük. Aztán pár hónappal ezelőtt botlottam egy nem is olyan drága 2010-es aszújukba és egyáltalán nem bántam meg, hogy tettem vele egy próbát. Kellemes élményemen felbuzdúlva megkeresett a pince pesti kereskedője, a pincekulcs.hu és zárt ajtók mögött megmutatták nekem a pince három újdonsült borát, mely az ő állításuk szerint minden korábbi negatív élményemet kimossa majd az emlékezetemből. Hogy valóban így történt-e...? A tovább gomb után kiderül.

Egy borfesztiválon már szerencsét próbáltam a szerencsi pince boraival, de akkor vagy én nem voltam formában vagy a borok, de úgy is mondhatnám: vagy én voltam akkor fiatal, vagy a pince boraiban sok a régi iskola (így aztán a Tokajkalauzban is eltekintettem tőlük). Most azonban örömteli fordulat állt be. Talán nem is azért, mert ez a bor akkora dobás lenne, hanem mert megdöbbentő, hogy egy nehéz évjárat, fiatal aszúja, mekkorát tud változni egy nap alatt. - Elsőre olyan, mintha nem lenne tiszta: tormás, fanyar buké, nagyon nincs itt valami rendben (mondtam magamban, végleg lemondva a pincéről). Másnapra azonban előbújnak szépen az aszús jegyek: kajszi, birs, barack, narancshéj, déli gyümölcsök kicsit fésületlen, zabolátlan összevisszaságban, de mégis láthatóan komoly alapanyagból kiindulva. Ízben épp csak egy kicsit krémes tapintású, inkább izmos savú. Valójában nem nagyon hosszú, nem is őrületesen mély vagy rétegzett, de mindenesetre nagyon élénk, vibráló korty. - Teafű, baracklekvár, melegség érződik ízében. Még pár évet bátran pihentessük.  Kéksajttal is remek. Soha nem szabad egyetlen pincét sem leírni! A 2010-es évnek hála, a következő kiadványban biztos jut valahol hely a Cloche-nak.

A tarcali Degenfeld élmények után ideális folytatásnak tűnik egy Árpád-hegy poszt. Remélem, jó lesz. Varkoly István családi pincéje alighanem az egyetlen olyan név, amely miatt Szerencset útba ejti az, aki ma izgalmas kortárs pincéket keres. A Varkoly család régóta foglalkozik borkészítéssel a szerencsi felső pincesoron, de az új, nagyobb méretű pincét csak nem rég vették birtokba (a régitől pár méterre). A családfő maga, mint tudjuk a tarcali Gróf Degenfeld Pincészet szőlésze, de számos telepítés köszönhető neki szerte Hegyalján. Köztiszteletnek örvendő, megbecsült szakember. Fia, Ádám nem rég jött haza új-zélandi tanulmányútjáról, és tele van ambíciókkal, tervekkel, hogyan fogja a megszerzett tudást saját borászatukban kamatoztatni. Helyes.

Nem kell tapsolni. Ismét sikerült trükkös, frappáns, sokértelmű, zsurnaliszta bulvármodorral kellően teletűzdelt címet választanom. Sebaj, lesz ez majd jobb is. Vagy rosszabb. A lényeg, hogy Mád után irány Szerencs, a borvidék kapuja. Szabó Gyula bácsit egy kedves, régi borkereskedő ismerősöm ajánlotta, mondván, hogy az öreg spártai körülmények közt is olyan borokat készít, hogy azt sok mádi sztár megirigyelhetné. A pincét a Varkolyék alatti, szerencsi alsó pincesor legvégén keressük, és valóban nem érdemes fengsuji-látványpincére vagy arisztokratikus enteriőrre, prémium zalto pohárra, fényesre suvikszolt kóracél-parádéra számítani: puritán, egyszerű, de közvetlen és szívélyes fogadtatásban lesz részünk. Ennél néha több nem is kell. A nehézségek és a küzdelmek által barázdált, nyolcvanéves arcon pedig olyan felhőtlen és őszinte mosolyt látunk majd (a kor ellenére), ami az általánosan fásult városi szürkeség után megfizethetetlen felüdülés. Gyula bácsi pincéjében nincs semmi döbbenetes bravúr vagy forradalmi minőség, de valahogy mégis elkapta az öregúr a fonalat, és meggyőződésem, hogy több, jóval fiatalabb kortárs tanulhatna őszinte boraiból. Egyszerűen azt látjuk, amit a borvidék tud: korrekt nem édes és elképesztő édes borok, és ezzel azt hiszem, mindent el is mondtam.