Gránátba hajló rubin színe mutatja, hogy már nem fiatal bor. Sok friss fűszer és elegancia árad illatából. Dohányosság. Közepes test, szép érlelési jegyek, telt korty. Hosszú, fűszeres, jó savú és borsos ízek. Simaság, komplexitás, szinte még mindig fiatal szerkezet, mély, fekete gyümölcsös karakterrel. Meggyőző produkció (a borászattól nem először)! (6+)

Fekete gyümölcs, bőr, fekete fűszerek, szép és komoly illat, fabútoros hordóhatással. Komoly, komplex íz, nagyon fűszeres, nagyboros, tüzes, nagytestű, de rendkvül komplex, rétegzett merlot. Igazán összetett és szép magyar vörösbor, komoly hordóval.

Úgy emlékszem, a három bordói fajta adja egyenlő arányban a házasítást. Cabernet-s, paprikás illat, finom fűszeresség jellemzi. Melegebb íz, kávés-kesernyés lecsengéssel, erőteljes tanninokkal.

Alighanem fiatal telepítés (bár a pincénél szinte minden az). Vártam már egy ideje a Szeleshát kadarkáját. És sokat vártam tőle, úgy sejtettem a pincére jellemző dzsemes gyümölcsösség nagyon jól fog állni majd a kadarkájuknak. Intenzív gyufafüstös illat, de ott lappang benne egy pici csatornaszag is sajnos az egyébként tipikus fűszerek mellett. Gyümölcsbomba íz, csupa kedvesség, jó inni, finom bor, csak az illat...

Szekszárdnak is ideje megtalálnia az útját, a saját arcát megvillantani; azt az arcot, amit nem felejtünk el, amibe bele tudunk szeretni. Az az érzésem, hogy a hazai vörösboros borvidékek közül talán épp Szekszárdnak vannak erre a legjobb esélyei. Miért is? Mert vannak stabil nagy, illetve kis, családi borászatai egyaránt (mindenki megtalálja a neki szimpatikus sztorit); vannak az adottságaihoz, arcához passzoló helyi fajtái, melyek közül a kékfrankos mellett a kadarka lehet igazán érdekes. Szerencsére a borászok is egyre inkább érzik ezt szerintem, amit egyre erősebb kadarka-mezőny bizonyít. Aztán lehet, hogy nem mindenki érzi egyformán fontosnak a helyi fajtákat. Erre a felvetésre az alábbi kóstolón megkaptam jól, hogy akkor menjek, aztán csináljak a kadarkával valamit én Szekszárdon, meg hogy mennyire lejáratták szegény kadarkát... Pls: hány évtizedig fogjuk még mantrázni magunknak és a piacnak azt, hogy egy fajtát lejárattak? Biztosan jobb lesz tőle...(?) Tisztában vagyok vele, hogy vékony héjú fajta, kényes stb, de ettől még arculatot kell neki találni és törekedni rá, hogy helyzetbe hozzuk (nem véletlenül foglalkoznak vele régebb óta, mint a kéknyelűvel Badacsonyban...ezt a kontrapárhuzamot sem igazán értettem e felvetés kapcsán). Arra a kérdésre, hogy egy autentikus helyi fajtát (értéket) 30 éve lejárattak-e meg hogy nehéz-e termeszteni, számomra elfogadhatatlan az a válasz, hogy akkor hagyjuk ezt most és beszélgessünk inkább a franc-ról, mert az egyszerűbb. Nagy öröm számomra, hogy a borászok is egyre inkább  A harmadik fontos tényező, ami Szekszárdot jól kiemelheti idehaza az az, hogy az ott dolgozó borászok termékeny közösséget alkotnak. Van szándék a fejlődésre, az innovációra, a jobbító szándék elfogadására, a kommunikációra és ez tudjuk, hogy nagyon fontos.

Számomra nem volt kérdés soha az elmúlt években, hogy legtöbbre hivatott vörösboros régiónk Szekszárd (na jó, Egerrel holtversenyben). Ma már magától értetődő, hogy Villánnyal szemben talán csak arculatbeli (wellnesshotel-beli) a lemaradás, az adottságok jelen vannak. Míg Villányban talán inkább a nagyborászatok (családi név alatt) váltak egyeduralkodóvá, addig Szekszárdon elég összetett és vegyes kép alakult ki: nagyok, közepesek és kis családi pincék egyaránt megtalálhatók, s gyakorlatilag minden évben föltűnik erre pár új és ígéretes név. -Itt egy ígéretes Kadarka, amott egy szép bikavér. A kép persze tisztulhatna mindenféle tekintetben, mert eligazodni még térképpel is nehéz, néha még pincén belül is (amint azt a posztban szereplő pince borai is tanúsítják majd). Kétféle Rosé, öt féle fajtabor (mindegyikvől alap és válogatás), ugyanennyi féle házasítás és minimum kétféle csúcsbor. Nem sok ez egy kicsit?

Likőrös, konyakos, puncsos illat, piros ribizli és más egyéb gyümölcsök is vannak benne, fűűszerekkel. Laza, könnyű, talán túlságosan is egyszerű vörösbor, melynek korábbi évjáratai talán több örömet okoztak.

Végül annyira hosszúra nyúlt a Tokaji Löszös jegyzethalmaz, hogy az olvasókat kevésbé próbára téve a nem tokaji mellékszereplőknek külön posztot szenteltem (nyilván a lösz volt a közös pont a borokban, de nem éreztem annyira szervesen a tokajiakhoz kapcsolódónak őket). Nem szerepeltek rosszul. Két jó nevű Szekszárdi és az egyedüli jegyzett pannonhalmi pince vett részt az eseményen, méghozzá rögtön kisebb sorokkal. Alapvetően a vörösek ezen a fronton izgalmasabbaknak tűntek. Kíváncsisággal kóstoltam végig őket is.

A napokban idén is megrendezésre került a Kőérberki úti főhadiszálláson a Bortársaság Bortavasz nevű partnertalálkozója, ahova egyébként borszakírók is meghívást szoktak kapni. Tavaly is zsúfolt és szerintem elég nagy sikerű volt a rendezvény. Idén is nagyjából 50 hazai borász, közel 150 bora közül lehetett csemegézni, méghozzá egy elég komoly merítésből (+külföld és a pálinkák, de azokra sajnos már nem maradt energiám). Olyan mint egy szakmai borfesztivál (Gianniék mérték mellé az etyeki szalonnát és sonkát). Ezeken a rendezvényeken mindig jó az esély ígéretes hazai gyöngyszemek kifigyelésére, de még nagyobb öröm, hogy olyan borászorgánumokkal lehet személyesen szót váltani, mint Bussay László, Németh Attila Gábor vagy ifj. Franz Weninger. Fehér kör, vörös kör, édes kör (beépítve a fehérek közé). Jó hír azoknak, akik az én terjengős bevezető okfejtéseim helyett szívesebben olvasnak a 4 napos hétvégén száraz borleírásokat (pár édessel) - íme a maratoni sor:

Kürthy András barátunk "leselejtezte" meglévő vörösborkészletét és invitált minket, hogy kóstoljuk össze néhány bor különböző évjáratát. A véletlen műve lett, hogy főleg kékfrankosokat kóstoltunk, zárójelbe téve őket egy pinot és egy franc párossal...szószaporítás helyett a sor rövid leírása következik, a teljesség igénye nélkül: