Idén is megrendezésre került a nagyszabású Badacsony New Yorkban rendezvény, mely impozáns helyszínen vonultatja föl a festői szépségű borvidék közel összes jegyzett pincéjét. Ez a látványos összefogás idehaza üdvös és a maga nemében valóban példátlan, de a szemem azonban továbbra is csak félig nevet, hisz a kép nem tud egységes lenni, gyakorlatilag ahány stand, annyi féle színvonal. - Ha valaki kicsit is naprakész, könnyen kiszámítható, hogy melyik egy-két asztalnál fog jó, melyiknél közepes (ez a döntő hányad), sőt melyiknél hibás (!) borokat kóstolni (bizony utóbbiból idén sem volt hiány, pedig próbáltam biztosra menni). A sok résztvevő által elhozott túl sok tétel pedig eleve lehetetlenné teszi, hogy az egyszeri ember véletlenszerűen megtalálja a fonalat. A Szürkebarát 30 árnyalata kezdeményezés is pozitív alapvetően, de éppen ez a fajta mutatja meg szerintem a legkevésbé kifejezően egy bazaltos, vulkáni termőhely markáns arcéleit, adottságait.

Bőven van mit bepótolnom nemzetközi kitekintés terén. De talán nem vagyok ezzel egyedül. Bizony nagyon fontos, hogy magunkra szedjünk boros kalandozásaink során elegendő külföldi tapasztalatot is, hisz ez által nyerhet valós értelmet a magyar borok kontextusba-helyezése is. Pár nappal ezelőtt a londoni Mark Savage szortimentjéből megismert fehérborokról értekeztem. A sor nagyon kiegyensúlyozott volt (hat pont alá nem sokszor mentünk). Lássuk, mi a helyzet a vörösek terén!

Van már egynéhány jó, autentikus borászat Magyarországon. Beszélni kell róluk és soha nem szabad többet panaszkodni, mint örülni annak, amink van! Különösen okot ad az örömre egy ilyen rendezvény, ahol a profi szervezés képes összerakni a kép darabkáit, keretbe foglalni azt, s a közönség egy helyen ennyi izgalmas és hiteles borral, borásszal tud kapcsolatba lépni. A furmintokban most sem csalódtam, a vörös kép vegyes volt most is, de talán legjobban egynémely Olaszrizlingekre sikerült rácsodálkoznom. Kóstolási jegyzetek következnek:

Ahogy az előző poszt elején is taglaltam, azért jó, hogy külföldi borszakértők jönnek bírálni hazánkba, mert rengeteget tanulhatunk a benyomásaikból, ha hagyjuk, hogy az eljusson hozzánk. Sokszor szóba kerül a ’magyar száj’, mely valóban nagyon fontos, hogy tényleg szeresse a magyar borokat, de nem szabad, hogy elhomályosítsa értékítéletünket, s azt gondoljuk, hogy borászatilag, sőt fogyasztói kultúrában sincs hova fejlődnünk! A tavalyi bormustrán a lekváros, magas alkoholú (sokszor igen magas polchoz árazott) vöröseinket vetették össztűz alá (valójában most sem volt ez másképp). Az Olaszrizling is kapott egy sokat kritizált kritikát (mely szerintem végső soron, biztos, hogy épít). S szóba került, hogy Tokajban a száraz terroirborok is ugyanúgy maximálisan megérdemlik a világ figyelmét (ld. Matt Kramer 9-es, famentes Veres-élménye). Ezek az emberek pedig saját hazájukban prófétának tekinthetők (persze nem megváltónak). - Ez talán túlzásnak tűnhet elsőre, de ők bizony azzal, hogy leírnak valamit, nem csak egy szűk borimádó réteget tudnak megszólítani, hanem bizony kőkemény, mérhető hatásuk van nemzetük borfogyasztási trendjeire; ha úgy tetszik, nem csak hozzászólnak, ők maguk formálják azt.

Nem voltam ott a Vincén, Bott Juciéknál metszegettem és töltöttem a kellemes hétvégét (természetesen nem bántam meg). Most a MikroVince keretein belül a mesterkurzusok egyik legsikeresebbjét az új-zélandi kóstolót újrázta a magazin szerkesztősége, mely fölkeltette érdeklődésemet (amúgyis keveset írunk külföldi borokról), így befizettem a kóstolóra.
Új—Zélandról egyre többet beszélünk egyébként. Sauvignon blanc-ról legtöbbször, Pinot noir-ról másodszor, csavarzárról harmadszor, és arról, hogy újabban a természethű szemlélet mennyire átitatta az egész ország borágazatát (mintha az újvilági felhozatal egy titkos kedvence lenne a többség körében).

A napokban idén is megrendezésre került a Kőérberki úti főhadiszálláson a Bortársaság Bortavasz nevű partnertalálkozója, ahova egyébként borszakírók is meghívást szoktak kapni. Tavaly is zsúfolt és szerintem elég nagy sikerű volt a rendezvény. Idén is nagyjából 50 hazai borász, közel 150 bora közül lehetett csemegézni, méghozzá egy elég komoly merítésből (+külföld és a pálinkák, de azokra sajnos már nem maradt energiám). Olyan mint egy szakmai borfesztivál (Gianniék mérték mellé az etyeki szalonnát és sonkát). Ezeken a rendezvényeken mindig jó az esély ígéretes hazai gyöngyszemek kifigyelésére, de még nagyobb öröm, hogy olyan borászorgánumokkal lehet személyesen szót váltani, mint Bussay László, Németh Attila Gábor vagy ifj. Franz Weninger. Fehér kör, vörös kör, édes kör (beépítve a fehérek közé). Jó hír azoknak, akik az én terjengős bevezető okfejtéseim helyett szívesebben olvasnak a 4 napos hétvégén száraz borleírásokat (pár édessel) - íme a maratoni sor:

Tavasszal a Bortársaság tartott nagyszabású bortavaszos partnertalálkozót (jóég mennyi minden történt azóta, mintha évek teltek volna el…), decemberben pedig Zwack Izabella és a ZIB borászai mutatták be a Soroksári úton, hogy hazai viszonylatban bizony erre a szortimentre is oda kell figyelni (bevallom, én például életemben először jártam a Zwack-házban). Bár keveset beszélünk az itt föllelhető borokról, de közben olyan borászokat tudhat a kereskedő a maga oldalán, akik neve – azt gondolom – maximálisan önmagáért beszél: Szecskő Tamás, Balogh Zoltán (SAP), Ráspi József (bár nem kizárólagos), hogy csak néhány radikális példát ragadjak ki. Persze a nagykereskedők világa hazánkban megint egy külön, összetett és sokszor nehezen követhető sztori (aki tudja, érti…). Ebből az évből az évben az utolsó előtti komolyabb kóstolásom jegyzetei következnek.

Nem rég Syrah tematika volt a Drop Shopban, és Lakatos Péter barátom (hajdani kollégám) azt mondta, ebből a borból már csak három palackjuk van, meg kell kóstolni! Színe már opálos, nem mondanám egyáltalán tükrösen tisztának, sőt szélein inkább zavaros. A továbbiakban viszont semmi nyoma bizonytalanságnak. Vérprofi munka (pedig a 2001-es évjáratra nem úgy emlékszünk, mint a legek legje). Illata szárított paradicsomot, bőrösséget mutat először. Szellőzve piros ribizli, som és más piros gyümölcsök is megjelennek. Elképesztő sziporkázó, eleven aromák. Szájban is csodás struktúra jellemzi. Semmi nehézség, pláne semmi lekvár, vagy túlérettség, túlsúly. Egyszerűen él és virul. Rengeteg gyümölccsel, rusztikus bájjal. A korty vége mutat némi érdekes tapadós jelleget. Teste nem hatalmas, inkább szerény és rebbenékenyen könnyed, mégis peckes tartása van (szép test, finom savak). Irigyelhetné ettől a 10 éves sopronitól ezt a fölszabadult életérzést sok amorf, 5 éves dél-pannon vörös… Hűvös elegancia testesült meg ebben a nagyszerű borban, s aki azt hitte, az egyik villányi nagy öregé volt 2003-ban az első nagy magyar Syrah, az nagyot tévedett. Kössz Peti.

Még karácsony előtt ígértem meg, hogy frissítgetem időnként Harapás rovatunkat. Nos az ütemterv egész röviden az lenne, hogy havonta kiválasztanék egy ételcsoportot (pl. halak, bárány, sajtok stb) és annak mentén próbálok röviden jobbnál is jobb bortippeket adni kísérőnek korábbi, boros bejegyzéseinkhez vezető linkek formájában.

Azoknak az olvasóknak próbálnék ebben a sorozatban időnként naprakész tippeket adni, akik szeretik a borokat, de a minőség mellett szeretnek figyelni az árra is...tehát gyakorlatilag mindenkinek hasznos lehet, hisz a borok árának ma már egyre inkább csak a csillagos ég az, ami határt szabhat. Persze a sokat emlegetett, jól hangzó ár/érték arány kifejezés igen sokféleképp értelmezhető. Lehet egy komoly (4-5 ezer Ft-os) Furmint is olyan, hogy 4 db 1000 Ft-os borért sem cserélné el az ember azt az egy palackot. Lesznek tehát a sorozatban drága és olcsó borok is, az élmény mértéke lenne a döntő (mi más?). Időről-időre szeretnék összeállítani egy kb. egész hónapra elegendő 12-es csokrot/kóstolási sort azokból a vörös, fehér, rozé és édes borokból, melyeket jóvételnek tartok (némi borkereskedelmi rálátással).