Izgalmas felkérésnek tettem eleget pár napja a Borkollégiumban. A 3 órás mesterkurzus célja az volt, hogy a világ különféle természetes édesboros technológiáit kóstoljuk össze (az erősítetteket tehát most kihagytuk). Jól tudjuk, hogy ez a piaci szegmens micsoda kihívásokkal küzd eladhatóság és rentábilitás terén, nem csak Tokajban. Mégis megdöbbentő volt azt látni e 21 borral, mennyire sok országban becsülik nagyra a termelők az édesség limitált kincseit mint a természet ritka ajándékát.
Rengeteg tokaji édes bort kóstolok évente. Nehéz lenne számszerűsíteni, de a tesztelésekkel, birtoklátogatásokkal, rendezvényekkel együtt biztos, hogy többszázas nagyságrendről van szó éves szinten. Szeretjük mondogatni, hogy Tokaj ebben világelső, nincs párja, pedig bizony vannak trónkövetelők szép számmal (megjegyzem a tokajihoz hasonló kihívásokkal a borpiacon). Csak Európában természetes édesek közt ott van a francia Sauternes, a Rajna-vidék (BA, TBA stb), a ruszti ausbruchok, aztán a Vinsanto, az erősítettek, így Portó, Sherry vagy Madeira, Marsala, a tengerentúlon pedig akár a kanadai jégborig is elmehetünk. Pár hete a Borkollégiumban volt alkalmam egy rövid "édes kitérőt" tenni (ezúttal tokaji referencia nélkül). Lássuk, mit mutattak a pohárban!
Gyakran eltűnődöm, ha már ennyit írok Tokajról: vajon hányan ihattak az olvasók közül mondjuk az elmúlt hónapban édes bort...? De akárhol járunk a világ jelentős édesboros borvidékei közt, így vagy úgy a felszín alatt ott kísérti a pincéket korunk, a mai piaci trend anomáliája: nagyon magas árszínvonalon is sokféle édes bor készül, de mégsincs igazán kereslet rájuk. Elképesztő tradíciók, hihetetlen izgalmas (és drága) technológiák nyomán kerülnek a boltok polcaira, de a többség mégsem kíváncsi rá. A cukor kommersz ellenség, fehér méreg kategóriába került párszáz év leforgása alatt. Azt szoktam viszont mondani, nyilván főként Tokaj kapcsán, hogy ezek a borok tipikusan azok, melyeket meg kell érteni, melyekhez kicsit meg kell érni. Egyszerűen más tudatállapotot követel tőlünk és ebben nem demokratikusak. Ám ha egyszer becsípődik egy tokajinak az íze vagy egy téli estén van szerencsénk egy igazán komoly portóihoz, akkor biztosan nem felejtjük el az ízét soha többé. Ilyet azért a technológiai borok nagytöbbsége nem tud: meddig emlékszünk egy ezer forintos bornak az illatára, zamatára? Talán percekig, egy-két napig? Tokaj, Mosel, Rheingau, Sherry, Sauternes sok száz éve ejti rabul az értő közönséget, rang jelentett fogyasztásuk. Márpedig érteni valamit, érteni valamihez, az önmagában olyan kincs, ami ranggal, intellektussal jár.
Folytatódik nem csak a Herczeg Ági Master of Wine-os kóstolósorozat, de bizony a tavasz jegyében a sauvignonozást is épp csak elkezdtük a korábbi, Cseri-poszttal. Most kicsit körbeutazzuk a világot és a száraz etapban két kakukktojás keresését követően édesbor-klasszisokba folytjuk a virágillatú tavasztól megrészegült, mámoros lelkünket. Csupa fontos leckével tűzdelt borsor. Természetesen most is vakon.
Vannak percek, amikor a sok ránk, magyarokra jellemző fanyalgás és szkeptikusság mellett időnként szünetet tartva büszkék lehetünk valaminkre. Úgy igazán! Tokaj édes borai bizony ilyenek. És ilyenek voltak évszázadokon át. A legjobb a világon. A címmel, alcímmel tulajdonképpen a legörömtelibb tanulságát már el is mondtam annak a kóstolónak, melyet nagyrészt bloggerek társaságában volt szerencsém átélni egy hete. Dagadtos meghívásának örömmel tettem eleget, mikor írta, hogy elég komoly botritiszes borokat fog kiszanálni a gyűjteményéből. Némelyik mellé odatett egy-egy hasonlóan érett külföldi tételt is, csak hogy ne legyünk nagyon belterjesek. Vakon, kettesével leplezve kóstoltuk az összes bort, noha a tokaji sor jelentős részéből nem csinált előttem titkot a szervező. Pár igen exkluzív ritkaság is került a sorba, olyan borokkal is, melyeket még én sem kóstoltam korábban. Azt is megnyugtató volt látni, hogy az alábbi tokajiak nagysága a legjobb kitekintéssel rendelkező, legkritikusabb szájú, legszkeptikusabb hazai bloggereket is meggyőztek a kóstoláskor.
Pár napja Londonban jártam. Demeter Zoltán egyik ottani kereskedője Mark Savage MW tartott ott szelekciójából egy sétálókóstolót kereskedelmi partnerei, komolyabb vevői számára. Még soha nem jártam Londonban, ahol a Master of Wine-ok népsűrűsége világszerte a legnagyobb, ahol a borpiaci trendek íródnak, s ahol értelemszerűen a borkultúra is olyan szinten rezonál, amire mindnyájunknak érdemes olykor rácsodálkozni. Szóval Demeter Zoltán fölvetette, én pedig mentem, hogy nyitott szemmel, füllel és szívvel lássak egy szeletet mindabból, amitől mi idehaza fényévekre vagyunk egyelőre… S persze kóstoltam is, ha már ott lehettem. Nem akármilyen erősségű fehér sorban lehetett részem Mark Savage jóvoltából (erről fog szólni eheti londoni jegyzeteim első része):
Azok, akik közelről figyelték a tokaji ikon munkásságát, biztosan emlékeznek még, hogy volt pár évjárat, amikor Demeter Zoltán Egerből (Nagytálya) vásárolt egy helyi termelőtől kékszőlőt, amit aztán saját pincéjében készített el. A szőlő természetesen a maximalista borász kívánalmai szerint lett művelve, beérlelve, szüretelve, hogy a nagyratörő vízióknak megfelelő minőség születhessen meg belőle (a név kötelez). Élénken él bennem a 2009-es első élmény (16 v/v %), de volt egy vékonyabb évjárat, aztán ismét tetszett az ugyancsak vastag 2013-as is, most pedig két olyan évjáratot fogunk megnézni, mely ékes példája annak, hogy az elmúlt 30 év két legviszontagságosabb évjáratában is lehetett izgalmas, időtálló vörösborokat készíteni… Nézzük is meg őket közelebbről:
Március végén Tar Feri barátunk jóvoltából ismét részesülhettem egy kis külföldi merülésben. Különösebb válogatás nélkül rakott össze FineWines.hu újdonságokat innen is, onnan is Európán belülről, ami nekem mindig izgalmas frissítése az ismereteknek, inspirációknak (megelőzve azt is, hogy nagyon “berozsdásodjanak” az ízlelőbimbók a kevesebb tesztelés, felfedezőút és a több otthonlét közepette). Rég nem látott ismerősök következnek Moselből, Rheingauból, az Etnáról és Rhone-ból!
A múltkori furmintfannál kóstolt Alionok margójára annyi információt ehhez a poszthoz azért muszáj átkötnöm, hogy a kóstoló alapvetően *Balassa István 2017-es tételeiről szólt. Legalábbis így indult, így futott neki a társaság: nagy évjárat, tehetséges tokaji borász műhelyéből. Aztán hogy, hogy nem, az élet átírta a forgatókönyvet és lelkiismeretes házigazdánk éppen azért kapott borhűtőjébe hirtelen a biztos sikerrel kecsegtető spanyol sztárok után, mert a Balassa szárazak bizony váratlanul nagy csalódást keltettek a poharakban. Ki kell mondani: egyöntetűen és mindenki…sokat várt a dűlős furmintoktól, és aztán igen keveset kapott gyümölcsből, szépségből, szerkezetből. Úgy határoztam, hogy ezt megírni tán nincs is értelme, ahogy azt is kár lenne fejtegetni, hogy a tárolás közben történt-e valami a palackokkal, vagy más palackok is így viselkednek-e. Ha egyszer tudok, utánajárok. Addig is….
Furmintfan-szomszéd jóvoltából februárban volt módom egyszerre három ALIONt is megkóstolni a legendás Vega Sicilia “művektől”. Az ikonikus spanyol borászat elmúlt évtizedekben elért sikereiről, érdemeiről, az *Oremus hegyaljai szerepéről ebben a posztban most kevesebb szó fog esni, de mivel olyan sokat emlegetjük referenciaként a sztárpincészet csúcsborait (a Pintiával, az Unico-val együtt), így a mai írásban pár érdekes adalékot szeretnék megosztani az Alion kapcsán, hogy aztán 3 szép évjárat jegyzetei meséljenek a sokat idézett minőségről. Tudtad például, hogy….
A pénteki száraz sor után még volt idő, kedv és persze hűtött palack néhány különlegesség erejéig. Nem csak tokajiak, külföldi borok is kerültek a pohárba. Lássuk, édesben mennyire sikerült szóra bírni a nehéz 2014-et...:
