A tarcali Degenfeld élmények után ideális folytatásnak tűnik egy Árpád-hegy poszt. Remélem, jó lesz. Varkoly István családi pincéje alighanem az egyetlen olyan név, amely miatt Szerencset útba ejti az, aki ma izgalmas kortárs pincéket keres. A Varkoly család régóta foglalkozik borkészítéssel a szerencsi felső pincesoron, de az új, nagyobb méretű pincét csak nem rég vették birtokba (a régitől pár méterre). A családfő maga, mint tudjuk a tarcali Gróf Degenfeld Pincészet szőlésze, de számos telepítés köszönhető neki szerte Hegyalján. Köztiszteletnek örvendő, megbecsült szakember. Fia, Ádám nem rég jött haza új-zélandi tanulmányútjáról, és tele van ambíciókkal, tervekkel, hogyan fogja a megszerzett tudást saját borászatukban kamatoztatni. Helyes.

Tovább Tarcal mentén... Ahogy Tarcalra beérünk Mád/Mezőzombor irányából, a Terézia kápolna alatt Monarchiabeli időket idéző kert és szemet gyönyörködtető kastélyszálló rejlik a fák takarásában. A Degenfeldek még a háború előttig is fontos szereplői voltak a hegyaljai színtérnek. A rendszerváltozás után a Terézia kertbe visszatérve aztán Degenfeld Lindner Mária 1995-ben kezdte el újra felépíteni a hajdani grófi birtokot a területek visszavásárlásával, telepítésekkel, új, modern garvitációs feldolgozóval (Salamin Ferenc munkája). A két barát Prácser Miklós (birtokigazgató) és Varkoly István (szőlész) kezdte el a szakmai munka megalapozását, hogy aztán tavalyelőttől egy új, fiatal csapat töltse fel új lendülettel a Gróf Degenfeld stílusát. A Stumpf Miklós, birtokigazgatóval készített interjút követően, az új borásszal, Újvári Viviennel jártuk be a pincét és kóstoltunk friss és kevésbé friss tételeket. A fiatal borászlány olyan helyeken töltötte gyakorlati éveit, mint a Villa Sandahl, Kalifornia, Új-Zéland, majd Ausztrália. Volt tehát miből meríteni. Részben már az ő munkáit is meg tudtuk kóstolni:

Nem kell tapsolni. Ismét sikerült trükkös, frappáns, sokértelmű, zsurnaliszta bulvármodorral kellően teletűzdelt címet választanom. Sebaj, lesz ez majd jobb is. Vagy rosszabb. A lényeg, hogy Mád után irány Szerencs, a borvidék kapuja. Szabó Gyula bácsit egy kedves, régi borkereskedő ismerősöm ajánlotta, mondván, hogy az öreg spártai körülmények közt is olyan borokat készít, hogy azt sok mádi sztár megirigyelhetné. A pincét a Varkolyék alatti, szerencsi alsó pincesor legvégén keressük, és valóban nem érdemes fengsuji-látványpincére vagy arisztokratikus enteriőrre, prémium zalto pohárra, fényesre suvikszolt kóracél-parádéra számítani: puritán, egyszerű, de közvetlen és szívélyes fogadtatásban lesz részünk. Ennél néha több nem is kell. A nehézségek és a küzdelmek által barázdált, nyolcvanéves arcon pedig olyan felhőtlen és őszinte mosolyt látunk majd (a kor ellenére), ami az általánosan fásult városi szürkeség után megfizethetetlen felüdülés. Gyula bácsi pincéjében nincs semmi döbbenetes bravúr vagy forradalmi minőség, de valahogy mégis elkapta az öregúr a fonalat, és meggyőződésem, hogy több, jóval fiatalabb kortárs tanulhatna őszinte boraiból. Egyszerűen azt látjuk, amit a borvidék tud: korrekt nem édes és elképesztő édes borok, és ezzel azt hiszem, mindent el is mondtam.

Mád egy kissé elfeledett ősbirtoka a hőskorszakból a Classic, mely klasszikusan szintén azok közé a pincék közé tartozik, akik a magyar piaci harcok megvívása helyett a külföldi kapcsolataikra bízták magukat. Nem is bánták meg. A három tulajdonos közül kettő német, a harmadik magyar. Ő pécsi, komolyzenével foglalkozik, s a rendszerváltás után tért csak vissza Magyarországra. Pécs környéki kísérletek után úgy döntött, hogy a klasszikus zenéhez egy klasszikus borvidék passzol igazán, így Tokaj környékén kezdett önálló birtokot építeni. Aztán 93-94-ben a bátyja is bekapcsolódott a területek felkutatásába, így végül 7 hektárra tettek szert az első osztályú Királyban és a Betsekben, 0,7 hektárra a Juharosban (besorolatlan terület, Szarka Dénesnek készülnek innen izgalmas borai). A hozam 30-35 mázsa/ha körül mozog. A birtok az édesorientáltságú pincék közé sorolandó. Néhány éve kevés száraz bor mellett alapvetően a cuvée-ben és az aszúban próbálnak minden évben domborítani.  Aszúból évente két féle készül, melyek 3, 5 vagy 6 puttonyosok, illetve aszúesszenciák lettek.

Hudák Péter és felesége, Bodnár Linda közösen viszik Tokaj belvárosában ezt a felettébb családias családi borházat, melyhez egyébként öt szobás vendégház is tartozik (arra az esetre, ha esetleg valaki a borozás és a finom falatok után megfáradva, frekventált helyen szállna meg, kézenfekvő opció). Összesen másfél hektárt művelnek, mindet Tokaj mellett, a hegy keleti fekvéseiben. Ahogy Péter fogalmazott, ő csak itt művelne szőlőt, itt nőtt föl, nem is tudja elképzelni, hogy másutt, északabbra kalandozzon. A Baksa, Meleg-oldal és Verebes-dűlőkben találhatók területeik, melyek a lösz ellenére szépen megőrzik savaikat. A szortiment elég szerteágazó. Péter, miután a Királyudvarnál, Hétszőlőnél és a Béresnél eltöltött hosszú éveket, tapasztalatait főállásban is a Paulaynál kezdte kamatoztatni. Éves szinten 3000-4000 palackot töltenek le.

Bodrogkisfalud egyik tradicionális családi pincéjeként ismerjük a Hudácskót. Kevesen tudják (hát most megtudhatja ország-világ), hogy a borászat 2009 óta nem is ezen a néven fut, hanem úgy döntöttek, átkeresztelik magukat a magyarosabb Hangavári Pincére. A birtok 15 h-os. Nagyszülők indították el a borházat huszonöt éve, mely a mai napig folyó borral is szolgál a betérő érdeklődőknek. - Számomra kellemes élmény volt látni, hogy háztól is viszik az emberek a mindennapi betevő bort, kell, hogy az ultraszelektált csúcsminőség mellett működjön ez a szegmens is, meghatározott minőségi keretek közt a petpalackos borok helyett; sok termelőnek jelent plusz bevételt és sok halandó embernek biztos és megfizethető borforrást. Még izgalmasabb volt azonban számomra a felismerés, hogy a pince tételei közt megbújva, új köntösben öltött testet egy kedves, régi ismerős a messzi északról. A palackos tételek közül az alábbiakat kóstoltam meg:

Régi kedvenc. Tisztább illat, sok rózsa, frissességnek viszont kora ellenére híján van. Kellő tartású, teltségű korty, kedves, behízelgő zamat, muskotályos közérthetőség ebben az évjáratban is.

Immár hagyománnyá kezd válni a júniusi Királyudvar-bemutató az új évjáratok boraival. Jó látni, hogy Anthony Hwang és Juhász Szabolcs, borász nem sajnálja az időt és az energiát, hogy Budapesten ültetett kóstolón bemutassák egy értő közönség előtt mindazt, amiért például az én horizontomon is az ország három legeredményesebb borászata közt van jelen a nagy múltú tarcali birtok. A csúcsra járatott villányi, szekszárdi, egri sztárok vajon miért nem rendeznek hasonló bemutatókat? (Tavaly már föltettem ezt a kérdést?) A jó ég tudja.

Van egy mádi borász, aki a rendszerváltás után együtt indult sokakkal, lendülettel, kecsegtető eredményekkel, borminőséggel. Az egyik legjobb fekvésű dűlőben birtokol területet, mely ráadásul 20 év leforgása alatt (tőle részben függetlenül is) a borvidék Cote d’Or-jának egyik legjobban csengő terroirjává vált. Szent Tamás és Gergely Vince, akiről ez a poszt szól. De vajon az aktuális mádi események miért nem szólnak róla (is)? Miért kell őt is, borait is műholddal kutatni a tokaji palettán? Mi történhetett, hogy mára ennyire keveset hallunk róla és borairól?

Novemberre nagy dobással készült a Bortársaság a hazai Tokaj-rajongóknak és persze ugyanúgy minden borkedvelőnek. Igen tetszetős, önálló kiadványt szenteltek a 2011-es remek évjárat száraz borainak, melyet a megszokott Oremus Mandolás, Homonna birtokbor, Sauska cuvée 113 és Szepsy István még szélesebb dűlőportfóliója mellett olyan limitált tételek is színesítenek, mint a Kikelet Pince Lónyai Hárslevelűje, a Gizella és a Balassa Pince teljes száraz szortimentje, a Tokaj Nobilis Susogó és Barakonyi Furmintja, illetve 13 esztendő után Demeter Zoltán borai is föltűntek a Bortársaság polcain (méghozzá a teljes dűlős sor)!