Mindenszentekre egy egészséges furmintozást írt föl nekünk az orvos, úgyhogy Marcival hirtelen fogtunk egy cetlit, és fölírtunk rá – mintegy recept gyanánt – néhány érdekes tételt a (közel)múltból. Új munkahelye van, ahol számos új és izgalmas tétel felé nyíltak meg a kapuk számára is, de nekem sem volt ellenemre beszállni egy olyan kóstolóba, ahol számos régi és új kedvenccel ismerkedhettem meg. Zömmel tokajiakat szedtünk össze, köztük volt egy dűlős pár is, de akadt somlói kakukktojás ráadásként. Vak legyen vagy ne? Vak lett, méghozzá elég erős mezőnnyel. Sajnos csak ritkán jön össze, de párhuzamos értékelések jönnek, kettébontva. Ma én - kicsit tárgyilagosabban mutatom be a borokat, holnap Marci osztja meg velünk gondolatait a borokról (amolyan „ősmedvés” elvekhez híven kicsit érzékenyebb megközelítéssel). Annyit elárulhatok, hogy merőben eltérőek lettek, mind a leírások, mind a végső pontok (ezért is döntöttem a két különálló poszt mellett). Tessék:

Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud az a része a Tokaji borvidéknek, melynek hangulatához nagyban hozzájárul, hogy nem főútvonal mentén helyezkedik el, kicsit kiesik a látómezőből (a 37-esről Tarcal után leágazó 38-ason keressük). Ez kellő romantikát, meghitt hangulatot ad ezeknek a kis takaros, eldugott településeknek, ahol ezen túlmenően rengeteg kiváló adottságú terület, történelmileg is jelentős dűlő található. Elég csak a Lapisra, Barakonyira, Henyére gondolni. Tudjuk, számos fontos borászatnak van erre területe, ám a legtöbben nem itt élnek, nem is itt készítik boraikat. A helyi nagyok közül a Dereszla és a Patricius a legjelentősebbek, de zömében a kis családi pincéké a főszerep errefelé, melyeket az év minden szakában érdemes meglátogatni jó borért, jó szóért. Ahogy már pár hete beharangoztuk: október 8-9-én Mindszenthavi Mulatságot rendezett a környék néhány aktív borásza és barátaik.

Illatban könnyed citrusosság, reduktív, fehér virágos jegyek. Ízben meglepően zamatos, mintha nem is lenne teljesen száraz, de azért savai is kellően adják a citrusos, ropogós löketet a kortynak. Nem hosszú bor, de igazi szomjoltó, egészen limonádé szerű, laza fehérbor a hétköznap esti vacsi mellé.

Így nyáron mi is kicsit pihenünk, kevesebb a nagyobb bejegyzés, de ebben a rovatban azért néha-néha kapnak helyet újdonságok is. Ilyenkor mi is inkább a magunk örömére borozgatunk, inkább a frissítőknek jut több szerep. Ilyen volt ez a könnyű kunsági rosé is az izsáki Gedeontól. Klasszikus lazacszín. Illatban hasonlóan megszokott tutti-frutti, erdei szamóca, fanyarkás jelleget sugalló, friss érzet. Ízben finom, citrusos savhangsúly, de mégis harmónikusabb (a Konyárihoz képest például). Nem áttetsző rosé, - a savak mellé kellő mélység, intenzitás, tartalom társul, amitől nem unalmas. Izgalmassá számomra az illatban is, ízben is megjelenő fűszeres, vágottfüves jegyek teszik (végre nem egy málnakivonat jellegű rosébor). Alkoholja kellően alacsony (11,5). Hossza is sejteti, hogy nem tucatosé, hanem annál kicsivel több, mely étel mellett is, magában is, fröccsben is megállja a helyét (függetlenül attól, hogy mennyire fajélesztős, mennyi palack készült belőle stb). 2008-ban Frittmannék, 2009-ben a Fonték, 2010-ben pedig Gedeonék is egyértelműen bizonyították nekem, hogy (Kékfrankos) Roséban az Alföld valóban fontos tényezőnek számít (amiért nem is kell nagyon költekezni sem).

Évek óta rosé-etalon nekem. Legalábbis a 2008-ast, 2009-est is szerette mindenki (igazi rosé-sláger: utolsók közt palackozzák, elsők közt fogy el mégis). Tavalyi jóval savhangsúlyosabbra sikerült, mint korábban. De az évjáratot ismerve, ez nem lep meg talán senkit. Illatban nem harsány, - tartózkodóbb szamóca, reduktív jegyek fanyarkássága már rögtön orrban. Ízre is a markáns savak határozzák meg egyfelől (bár biztosra veszem, hogy szódával ez is tompítható). Másfelől még egy sajátos vegetális, fűszeres, vágottfüves jelleg uralja a korty közepétől a bort, melyet (írhatnék a Cabernet sauvignon számlájára is) nagyjából úgy tudnám leírni, mintha miután elfogyott volna az obligát málnás, szamócás, tutti-fruttis rosé-élesztő, a borász az épp kéznél lévő Sauvignon blanc fajélesztővel oldotta volna meg a hirtelen fölmerülő problémát (persze ez nyilván nem történhetett meg, csak ilyen érzésem volt kortyolgatás közben). Friss, nyárig is kitartó gyöngyözésével, jóleső élénkségével egyszerű ételek mellé jó kis szomjűző. Inkább kedveltem mégis teltebb zamatú elődeit. (Attól tartok, hogy - bár nem hittem eleinte -, de bizony még a rosékban is lehet érezni a 10-es év hűvös, csapadékos évjárathatását, s még inkább attól is tartok, ennek egyértelmű hatása az, hogy a hazai bloggerek körében most kifejezetten "nem népszerű műfaj" a rosé. Pedig tud az jó is lenni. Egyetemi évek, tavasz, nyitnak a szabadtéri helyek, fesztiválok, virágillat, az első nem hűvös éjszaka, "hogy nyissuk ki dugóhúzó nélkül?", semmi se számít...azért én élénken emlékszem, bár sajnos halványul.)

A megszokott halvány, szín nélküli, vízszerű citromszín. A(z egyik) legmegnyerőbb muskotályillatot a fajták közül számomra mindig a Sárga muskotály nyújtja. Virágcsokor, fehér liliom, szappan (vagy ha szabad ezt mondani: a mosogatószer nekem a legkifejezőbb metafora), bodzaszörp, vaníliás süti, kicsi fűszerességgel, és friss, lédús szőlő primer jegyeivel persze. Ízben száraz bor, ám meglehetősen lágy savval, de a szesz érezhető melegével a korty végén (15.5 v/v %...ezt mondjuk a 2008-asban két éve, a pincénél nem éreztem ennyire; hiába: 2009-ben azért sokkal melegebb volt). Zamatos, kerek érzet, kellő hosszúság. Kesernye még jelzés szinten sem zavar be, csak a jóleső, gyümölcsös ízek pompás zamatait érezni végig. Pár napot kibír a palackban, de érdemes inkább első napon meginni. Mostmár két évjárat óta remekül sül el ifjabb Figula Mihály balatoni muskotálya, de akár ragadtathatnám magamat ilyesmire is: kedvencem a pincétől (simán fölveszi a tempót bármely tokajival)!

Tegnap volt alkalmam ezt a friss mintát előzetesen pohárba vételezni. A korábbi, félszáraz évjárat nekem tetszett, bár alkoholja már annak is kicsit több volt, mint elég. A megszokott módon elegáns, fekete csavarzár. Színe kifejezetten fiatalos, szinte vízszerűen halvány citrom. Illata nem annyira direkten muskotályos, csak első szippantásra. Szellőzve az édeskés bukéból savanykásabb, zöldalmás, frissebb illat bontakozik ki még, - később még inkább idegen petrolossággal, olajos magokkal kiegészülve a háttérben (pedig elvileg 100 % muskotály). Ízben a savak vezetik az egész hatást. Ő már teljesen száraz lett, ami persze nem meglepő 2010-ből. Ételt kérnek élénk, reduktív savai. Nyugodtan próbáljuk ki erősen fűszeres szárnyas ételek vagy halak mellé. (Fölmelegedni őt se hagyjuk. Egy címkétlen palackot kóstoltam, az is lehet, hogy megtréfál az analitika, mert bizonyára nincs benne annyi alkohol, mint a melegebb 2009-es éviben, mégis perzselte a torkom ez is egy csöppet.)

Egy igazi topsláger. A neszmélyi irsai, melyet naponta (nem egyszer) keresnek minden borkereskedőn, pedig minden hiperben elérhető. Nem olyan régen az új címkés Hilltop Chardonnay összességében tetszett. Akkor ezt az Irsait is kóstoltam vele együtt, ha igaz, de most mégis kicsit csalódtam benne. Étteremben ittam, egy meglehetősen szerencsétlen kialakítású pohárból. Már akkor is szinte biztos voltam benne, hogy emiatt nem érezhettem igazán az Irsaiban az Irsait. Nagyon halvány muskotályosságot tudtam mindössze kipörgetni a pohárból, egy kimondottan tartályos jegy által elhomályosítva (ami engem újabban kicsit tejfölre emlékeztet, és egyébként komolyabb, friss, tokaji reduktív borokban, friss német rieslingekben is rendszeresen éreztem mostanság...nem tartozik a kedvenc illataim közé). Savai metszőek, szinte kaparnak, ami nekem kicsit idegen ettől a fajtától. Utána egy Szürkebaráttal is tettünk egy próbát (nem volt túl terjedelmes a borlap), az valamivel testesebb, kerekebb, tartalmasabb volt, de élvezetesnek ő sem bizonyult sajnos. Fröccsnek korrekt lenne bármelyik, de most engem nem kápráztatott el egyikük sem magában (sem étel mellett, de bizonyíték volt ez az eset arra is, hogy a megfelelő pohár biztosítása nélkül a legtöbb bor hátrányból indul, de egy illatos mindenképp). Ismerek ennél jobb irsait is (pl. bármely etyeki, éttermi célokra vagy társasággal azok rendre beválnak). Nem tudom, ő miért vesztette el az illattal minden báját. Ha nem muszáj, nem nagyon szoktam 5 pont (vagy pláne az) alatti borokról írni, ezután sem fogok, de bizony létezik ez a kategória...közelebb az átlag fogyasztóhoz, mint hittem, s jóval közelebb, mint azok a borok, melyek hasonló árban számomra sokkal többet nyújtanak.

A művelt alkoholisták 4 pontos alappéldája. Trópusi gyümölcsös, Chardonnays illatok, de még a légiesebb vonalból. Jó arányokkal rendelkező, korrekt ivóbor a hétköznapokra, kis kesernyével a végén.

Bárdos Sarolta a mai magyar borivó fejében az egyik legsűrűbben csengő női borász neve. Talán Luka Enikő vagy Turcsek Orsolya kerülhetne még mellé, esetleg a szintén tokaji Berecz Stephanie (de inkább nem is bonyolódnék bele, biztos sokakat kihagynék, ha mindenkit föl kéne sorolnom). Számomra örömteli változatosságot jelent, hogy nem csak férfiak alkotják a hazai borászok mezőnyét...annál is inkább, mivel nőtől pl rosszat még nem ittam (jelentsen ez bármit is). Érdekes/furcsa/nehéz lehet nőként egy borászközösség tagja lenni. (Vagy csak én gondolom azt, hogy ez hagyományosan egy kifejezetten férfias szakma?) Bár ezügyben egyiküket sem hallottam még panaszkodni, meg aztán ott van a segítőtárs, a támaszték, a férfi is, aki sokszor szintén borász, de például emlékeimben élénken él, amint a Művelt Alkoholista születésnapon, nyár végén Turcsek Orsolya és Bárdos Sarolta cinkos bizalmassággal ültek le egy asztalhoz egy amolyan hosszas, négyszemközti, női „borászcsevejre”. Tokaji kirándulásunk záróakkordjaként nagyon örültem, hogy el tudtunk jutni a Tokaj Nobilishez is!