Primer jegyek, kicsit a mi villányi portugiesereinkre hajaz orrban, kék és vöröses erdei gyümölcsök: frissek, puhák, érettek, megsütve és porcukros sütiben tálalva, egy kis kávébabbal és halvány animáliákkal. Ízben lágy, szinte alig van sav és tannin, de igazából izgalomból is csak max nyomokban. Puha, kerek, kicsit rövid, de nagyon gyümölcsös, szinte édeskés zamatú vörösbor, egy kis vaníliával. Igazi dél-olasz, könnyed, dzsúzos Primitivo. Azoknak a legjobb, akik kerülik/nem bírják a tanninokat és savakat.
A Herczeg Ági-féle MW felkészülő kóstolók jegyzetei kicsit sokat időztek a fiókomban az elmúlt hetekben, de sietve pótolnám is őket. Ez azért is izgalmas számomra, mert így az utólagos begépeléssel talán még többet tanulok: hisz azóta elfelejtettem a borok sorrendjét, a pontos neveket is és most a jegyzetek alapján kapcsolom össze utólag is fejben a borokban tapasztalt mintázatokat a borsorral (ami külön lapon van). Az eddigi kóstolók legnehezebb vak sora következik: vörös cuvée-k a nagyvilágból. Eléggé szeszélyes vízeken járunk tehát. Ági persze semmit nem mondott el előre. Így gyakorlatilag kikövetkeztethető tematika és fogódzók nélkül kóstoltunk végig 12 vörösbort a nagyvilágból. Öt fajtabor, a többi a legkülönfélébb házasítás. Mélyvíz a javából. Kezdjük is el a kalandos utazást szépen:
A negyedik, egyben befejező részben mi más is jöhetne, mint a bornagyhatalom Olaszország. Borimádó legyen a talpán, aki a fejébe veszi, hogy megismeri (átfogó képet akar kapni) az olasz borokról. A spanyolok, portugálok, de különösen az olaszok megbonyolítottak mindent, amit csak lehet a borkészítés, eredetvédelem, minőségi kategóriák, fajták kapcsán (de hát ismerve az olasz-mentalitást, biztos van, aki nem lepődik meg az ilyesmin....). Spanyol borok után az olaszok borstílusa számomra kevésbé volt telt és mediterrános. Inkább a franciákhoz áll talán egy kicsit közelebb. Bár kétségtelen, hogy minden borvidéknek megvan a maga sajátossága. Nem mondom, hogy nem annyira izgalmas, de a spanyolok után közel sem annyira buja, nem annyira a gyümölcsösségről szól, mint ahogy azt az ibériai borok esetében éreztem. Sok ezer autochton fajtával büszkélkedhetnek, és akárhogy is vesszük, Olaszország, fogyasztás és termelés tekintetében is évről-évre a top 2-3-ban van világviszonylatban, ami miatt több, mint tényezők a borvilágban.
Azok, akik közelről figyelték a tokaji ikon munkásságát, biztosan emlékeznek még, hogy volt pár évjárat, amikor Demeter Zoltán Egerből (Nagytálya) vásárolt egy helyi termelőtől kékszőlőt, amit aztán saját pincéjében készített el. A szőlő természetesen a maximalista borász kívánalmai szerint lett művelve, beérlelve, szüretelve, hogy a nagyratörő vízióknak megfelelő minőség születhessen meg belőle (a név kötelez). Élénken él bennem a 2009-es első élmény (16 v/v %), de volt egy vékonyabb évjárat, aztán ismét tetszett az ugyancsak vastag 2013-as is, most pedig két olyan évjáratot fogunk megnézni, mely ékes példája annak, hogy az elmúlt 30 év két legviszontagságosabb évjáratában is lehetett izgalmas, időtálló vörösborokat készíteni… Nézzük is meg őket közelebbről:
Március végén Tar Feri barátunk jóvoltából ismét részesülhettem egy kis külföldi merülésben. Különösebb válogatás nélkül rakott össze FineWines.hu újdonságokat innen is, onnan is Európán belülről, ami nekem mindig izgalmas frissítése az ismereteknek, inspirációknak (megelőzve azt is, hogy nagyon “berozsdásodjanak” az ízlelőbimbók a kevesebb tesztelés, felfedezőút és a több otthonlét közepette). Rég nem látott ismerősök következnek Moselből, Rheingauból, az Etnáról és Rhone-ból!
A múltkori furmintfannál kóstolt Alionok margójára annyi információt ehhez a poszthoz azért muszáj átkötnöm, hogy a kóstoló alapvetően *Balassa István 2017-es tételeiről szólt. Legalábbis így indult, így futott neki a társaság: nagy évjárat, tehetséges tokaji borász műhelyéből. Aztán hogy, hogy nem, az élet átírta a forgatókönyvet és lelkiismeretes házigazdánk éppen azért kapott borhűtőjébe hirtelen a biztos sikerrel kecsegtető spanyol sztárok után, mert a Balassa szárazak bizony váratlanul nagy csalódást keltettek a poharakban. Ki kell mondani: egyöntetűen és mindenki…sokat várt a dűlős furmintoktól, és aztán igen keveset kapott gyümölcsből, szépségből, szerkezetből. Úgy határoztam, hogy ezt megírni tán nincs is értelme, ahogy azt is kár lenne fejtegetni, hogy a tárolás közben történt-e valami a palackokkal, vagy más palackok is így viselkednek-e. Ha egyszer tudok, utánajárok. Addig is….
Furmintfan-szomszéd jóvoltából februárban volt módom egyszerre három ALIONt is megkóstolni a legendás Vega Sicilia “művektől”. Az ikonikus spanyol borászat elmúlt évtizedekben elért sikereiről, érdemeiről, az *Oremus hegyaljai szerepéről ebben a posztban most kevesebb szó fog esni, de mivel olyan sokat emlegetjük referenciaként a sztárpincészet csúcsborait (a Pintiával, az Unico-val együtt), így a mai írásban pár érdekes adalékot szeretnék megosztani az Alion kapcsán, hogy aztán 3 szép évjárat jegyzetei meséljenek a sokat idézett minőségről. Tudtad például, hogy….
A pénteki száraz sor után még volt idő, kedv és persze hűtött palack néhány különlegesség erejéig. Nem csak tokajiak, külföldi borok is kerültek a pohárba. Lássuk, édesben mennyire sikerült szóra bírni a nehéz 2014-et...:
