Pár hónappal korábban egy igazán rendkívüli botritiszes nagyvilági kóstolóban volt részem a Bécsben élő és dolgozó Varga Zoltán borgyűjtő jóvoltából. Belejöttünk az olasz borokba itt a blogon egy időre (ha már a személyes olaszországi látogatás egy ideig biztosan nem reális), ám most az alábbi nagyszerű sorral búcsúzunk Itáliától egy időre. A kóstolónak nem minden bora került be a posztba, egyrészt a töredékes jegyzetek miatt, másrészt volt pár érettebb bor is a sorban, amiről az idő vasfoga szinte már nem is hagyott semmi írnivalót. Egy 1991-es Prunotto Barolo, ami már jócskán a végét járta véleményem szerint, akárcsak egy 1979-es Badia a Coltibuono Chianti Classico Riserva, de az 1967-es Antinori Chianti Classico is túl jutott a szebbik korszakán. Nézzük, mik voltak igazán emlékezetesek az idő közben nemzetközivé formálódó borsorban:

A múltkori vörös mélyvíz után most fehérek következtek hasonlóképp vegyesen. Sokan vártuk már a rajnais kört, meg is kaptuk pár bor erejéig és pár nagyon rajnais más fajta erejéig! Látható ebben a sorban is, hogy a rajnais borvidékek sikere nagyon sok olyan borvidéket is inspirál, akik esetenként teljesen más adottságokkal és fajtákkal rendelkeznek. Hazai meglepetés és közel-keleti klasszis is jutott a sorba a fokozva a hangulatot:

Csillogó citromszínű bor. Olajos magok, petrolosan telt, de kissé már túlzó is talán (ez úgy látszik olaszos jegy a Pinot Grigiokban, mert ilyet a Zenatoban is éreztem). Fás ízek, pedig talán nem is volt hordóban. A magabiztos savak, azért sokat segítenek az összképen, eleganciát adnak a bornak, s némi ásványosságot is lehet érezni a borban. Arányaiban nem rossz bor ez (s majdnem egy ezressel olcsóbb is a híresebb Zenatonál...nekem ez a Pinot Grigio kicsivel meggyőzőbb volt).

Nagyon jól szerepelt a szürkebarátok közt. Zöldes citromszínű bor. Szotyolás, mandulás illat, mely elég tömény és kissé hivalkodó is. Ízben egész jó a folytatás. Maradékcukrot érezni benne, de szerencsére a savak is dolgoznak mellette. Vastag, de szép, telt korty összességében.
Látható volt számomra, hogy sem ízképben, sem árban nem tekinthetők a Pinot Grigio-k könnyű, olasz "etyekieknek" (ár tekintetében sem). Nem annyira a reduktív jegyeké a főszerep, tartalmasabbak, és a "mi", strukturáltabb, nehezebb, krémesebb Szürkebarátos jegyeinket ugyanúgy vagy még határozottabban hordozzák a borok ott is.

Szeptember elején nyílt rá lehetőségem egy véletlen folytán, hogy részt vegyek életem első profi, vertikális bortesztjén. Nem is akárhol, az egyik piacvezető boros magazinnál nyílt a zsűrizésre lehetőségem. Nem vagyok én sem elkötelezett híve az ilyen borbírálatoknak, de kereskedőként tudom, hogy sokan választanak bort az ilyen témás vaktesztek alapján. Remélem, most senki nem várja tőlem azt, hogy megdöbbentő kulisszatitkokat leplezzek le, és a sokat vitatott magazinos tesztekről kiáltsak ki vérlázító igazságokat! Amúgy sem vagyok az a hatásvadász fajta, meg amúgy sem tisztségem nekem eldönteni, mi a hiteles és mi nem, legyen ez a szerkesztőség dolga. Én a magam részéről már önmagában azt is értékelem, hogy ezek a magazinok föladják a labdát a borászoknak, kereskedőknek, hogy akkor mutassanak valamit a hazánkban elérhető, lehető legszélesebb fölhozatalból, egy kellően széles merítésből...aztán lássuk, közösen vitassuk meg, ki mit tud villantani egy (vak)kóstolás során. Elvégre minden leírt, kimondott érdem KELL a magyar boroknak. Hogy a magazin mindezt hogy hozza le, az csakis rájuk tartozik továbbra is. Nem mondom, hogy minden ponton, de azért kijelenthetem, hogy ebben a tesztben sikerült a végső sorrenddel összeegyeztethető értékelést leszűrnöm nekem is a borsorból. És én csakis ezügyben voltam ott. Sokat tanultam a teszt során, maximálisan gáláns volt a vendéglátás is, köszönet érte a szerkesztőségnek!

A negyedik, egyben befejező részben mi más is jöhetne, mint a bornagyhatalom Olaszország. Borimádó legyen a talpán, aki a fejébe veszi, hogy megismeri (átfogó képet akar kapni) az olasz borokról. A spanyolok, portugálok, de különösen az olaszok megbonyolítottak mindent, amit csak lehet a borkészítés, eredetvédelem, minőségi kategóriák, fajták kapcsán (de hát ismerve az olasz-mentalitást, biztos van, aki nem lepődik meg az ilyesmin....). Spanyol borok után az olaszok borstílusa számomra kevésbé volt telt és mediterrános. Inkább a franciákhoz áll talán egy kicsit közelebb. Bár kétségtelen, hogy minden borvidéknek megvan a maga sajátossága. Nem mondom, hogy nem annyira izgalmas, de a spanyolok után közel sem annyira buja, nem annyira a gyümölcsösségről szól, mint ahogy azt az ibériai borok esetében éreztem. Sok ezer autochton fajtával büszkélkedhetnek, és akárhogy is vesszük, Olaszország, fogyasztás és termelés tekintetében is évről-évre a top 2-3-ban van világviszonylatban, ami miatt több, mint tényezők a borvilágban.