Kora ellenére vidám, kedves és vonzó virágossággal, narancsos palackbukéval kényeztet. Ízben is kifejező tokajdry jelenség, sóssággal, hosszúsággal. Sima, tiszta és rétegzett dűlős bor, mely komplex és szép arányokkal bír, a termőhely mellett friss gyümölcsökkel. Profizmus árad minden cseppjéből.

A múltkori furmintfannál kóstolt Alionok margójára annyi információt ehhez a poszthoz azért muszáj átkötnöm, hogy a kóstoló alapvetően *Balassa István 2017-es tételeiről szólt. Legalábbis így indult, így futott neki a társaság: nagy évjárat, tehetséges tokaji borász műhelyéből. Aztán hogy, hogy nem, az élet átírta a forgatókönyvet és lelkiismeretes házigazdánk éppen azért kapott borhűtőjébe hirtelen a biztos sikerrel kecsegtető spanyol sztárok után, mert a Balassa szárazak bizony váratlanul nagy csalódást keltettek a poharakban. Ki kell mondani: egyöntetűen és mindenki…sokat várt a dűlős furmintoktól, és aztán igen keveset kapott gyümölcsből, szépségből, szerkezetből. Úgy határoztam, hogy ezt megírni tán nincs is értelme, ahogy azt is kár lenne fejtegetni, hogy a tárolás közben történt-e valami a palackokkal, vagy más palackok is így viselkednek-e. Ha egyszer tudok, utánajárok. Addig is….

Megjelent az AszúGlass és én alighanem még soha ilyen büszke nem voltam semmilyen szakmai projektemre. El sem tudom hinni, mennyire szeretik és vonzónak látják ezt a poharat. Pontosan ezt a hatást igyekeztem becélozni, és látom, ahogy az emberek tekintetét megigézi, ahogy nézik az üres majd aszúval töltött kelyhet, aztán megfogják és nem akarják elengedni, és birtokolni akarják. Pedig féltem, hogy nem értik majd: kézzel készült pohár, drága lesz, mindenki tart majd tőle (mi van ha eltörik?), de láthatóan a pohár eleganciájával és teljesítményével kivívta magának a sikert és a szakma megbecsülését egyaránt. Elképesztő napokon vagyok túl: december 8-án és 9-én Tarcalon, 10-én, az AszúDay-en Tokaj városában, majd december 11-én, 12-én és 14-én Budapesten mutattam be az új poharat. Múlt hétfőn a sommelier-szakma előtt, kedden pedig szokásos évi TM20-as kóstolónkon, ahol ezúttal tehát 2003***** kerül a poharakba.

Angol újságíróknak szervezett tokaji túrát a borvidék hegyközségi tanácsa: végre valami igazán pozitív projekt! Az Angliában élő és ténykedő Toronyi Zuzu szervezte meg azt a három napos eseményt, melynek keretén belül a brit zsurnaliszták lehetőséget kaptak, hogy képbe helyeződjenek, hol tart a tokaji furmint, a hárslevelű, a pezsgő vagy éppen az aszú napjainkban. Jómagam a pezsgős és az aszús mesterkurzus levezénylésére kaptam megtisztelő megbízást, amire mondanom se kell, örömmel mondtam igent. 

Lett a 2021-es guide-ban három új csillagos pince is. Nagyok közül a Royal kapta meg tavaly az első birtokcsillagát. Az Áts Karcsis időszak (2013 előtt) egyértelműen az aranykora volt a Royalnak. A történet elejéhez hozzátartozik, hogy a dán-brit befektetés nyomán (Hugh Johnson mellett) Szepsy István is fontos bába volt a *Royal születésekor (1990). Rengeteg jelentős név megfordult a pincénél az évek alatt (érdekesség, hogy a két kisebb, új csillagos névnek is volt már kapcsolata pályája során a mádi birtokkal). A 90-es évek eleje óta készülnek dűlős aszúk a pincészetnél, miközben példamutató módon elindították Mádon az integráció intézményét is (pont úgy, ahogy azt a Kerháznak kellett volna megvalósítania azokban az időkben; ha ők tették volna ezt hasonló színvonalú borokkal, talán ma máshol lennénk). Aztán Karcsi után a fiatal Osváth Fruzsina remekelt a borászposzton, jelenleg pedig Kovács Zoltán irányítja a birtok borászati folyamatait.

A kortárs hegyaljai színtéren vannak ma egy páran, akik nem csak a TokajDry és nem is csak az aszúk terén gondolkoznak új távlatokban. A kettő közt ott vannak az alternatív TokajSweet borok, amin belül a 30-50 éve némileg “lelakott” szamorodni műfajt a 90-es években a külföldi tőkével ébredő nagybirtokok kezdték el leporolni (Oremus, *Disznókő); majd miután a termékleíráson történt némi ráncfelvarrás, 2003-tól **Szepsyék nyitottak meg új távlatokat a tokaji palackba tölthető műfajból. Napjainkban ***Demeter Zoltán és *Balassa István a szamorodni felső beltartalmi határait feszegetik, utóbbi borász pedig már bevonja a játékba a dűlőket, a terroirt is. Nem is kérdés, hogy nagyban ennek köszönheti, hogy idén megkapta első csillagát a TokajGuide-ban (az viszont kérdéses lehet, hogy egyrészt a fogyasztó, másrészt maga a borvidék szofisztikált-e már eléggé a parcella szintű értelmezésre?). Akinek kétségei lennének azért, akinek nem, annak azért érdemes továbblapozni…!

A mai nagyposzt tulajdonképpen egy hetekkel ezelőtti gigászi, *Balassa-szamorodniorgia előjátéka volt, ahol is a hedonizmus jegyében vegyesen kóstolgattunk a borász borai mellett kortárs meglepetéseket, régebbi tételeket, de jutott apropó egy kis német kitekintésnek is. A ragyogó este 19 különleges tételét Éger István borgyűjtő jóvoltából kóstolhattam végig, és úgy döntöttem, két részben hozom le a blogon az élményeket, mivel logikailag is szépen ketté bontható a sor. A hajtás után ma az igen izgalmasra sikerült száraz mezőny jegyzetei és pontjai következnek! (Egy hosszabb, összefoglaló a holnapi folytatással, az idei utolsó nagyposzttal érkezik.)

Talán nem képzavar Szepsy szuperaszúi után szabadon azt mondani, hogy a szamorodni műfaját *Balassa István tokaji borász fejlesztette a legmagasabb szintre a borvidéken az elmúlt évtizedben. Valamire nagyon ráérzett, de hozzá kell tennem, hogy a 200 fölötti maradékcukrok azért korántsem mondhatók tipikusnak ebben a bortípusban Hegyalján (sőt éppen Tokaj városában elég gyakran találunk 60-90 g/l cukortartalmú édes szamókat is; így akik a Marsról pottyannak a borvidékre és megkóstolják a két bort, nem fogják érteni, melyik az igazi tokaji szamorodni a két teljesen más bor közül). Nehéz visszakövetni, de talán éppen 2013 volt az első év, hogy több dűlőből kezdett el szamorodnikat szelektálni a tehetséges borász, de önálló Nyulászó és Bomboly is lett. A következő nagy évben, 2017-ben a Betsekből trilógia készült, és külön dobozban Bomboly, Kakas, Nyulászó, Mézes-mály is palackba került. Amiket én kóstoltam, azoknál a 2 csillagos értékelés volt a minimum minden esetben. A birtok nagyban ennek a műfajnak köszönheti a 2019-es csillagát.

Fiatalos, friss, tiszta körtés, zöldalmás illat. Mélység és komplexitás már orrban is! Furmint ennél szebb aromákban aligha lehet. Ízben Mádhoz képest meglepő savak, finesz, feszesség, termőhelyiség, ami vakon kóstolva is jól kivehető ebben a furmintban. Nagyon sima felszín mégis, egész pici cukor, markáns alkohol emeli, hosszan ér véget és tisztán hagyja a szánkat. Példás dűlősség, igazi nagy TokajDry, egy ígéretes évjáratból és az idén frissen megcsillagozott borásztól. 

*Balassa István az idei TokajGuide-ban érte el a csillagos minősítést, és azt gondolom, több mint megérdemelt ez a méltatás eddigi borai alapján. 2006 óta változatos talajokról, számtalan referenciabort kóstolhattunk már tőle magas minőségben számos történelmi terroirról (Szent Tamás, Betsek, Mézes-mály, Thurzó stb). Számomra a parcellaszelekiók már kicsit mesterkéltek, túlgondoltak (és egyetértve Alkonyival, én is azon a véleményen vagyok, hogy amíg a dűlőket nem sikerült alaposabban megértenünk és megértetnünk, addig teljesen értelmetlen, erőltetett alábontani és bonyolítani a képet). De az kétségtelen, hogy a terroir-borászkodásban fiatal borászunk mindenképp éllovasa a borvidéknek. A mai nagyposztnak régi kedvencem, a mádi Nyulászó-dűlő lesz a főszereplője. Furmintfan szomszédnak köszönhetően sikerült egy remek sort gurítani a történelmi első osztályú termőhelyről.