Aki a közösségi média felületein aktív, bizonyára szembejött vele a hír: James Suckling Magyarországra látogatott, vélhetően egy jól ismert, nagyobb termetű hegyaljai pince ráhatásával, és ha már itt járt, Egerbe is vitte az útja odafelé vagy visszafelé. Balladai homály fedi az okokat, mindenki spekulál (biztos így volt, biztos azért hozzájuk ment), Gál Tibor beszámolója szerint tényleg rejtély, hogy miért éppen az ő pincéjükben és a St. Andreánál kóstoltak, amit Lőrinczék annyival egészítettek ki, hogy korábban bort küldtek ugyan Sucklingnak, írt is róluk, és ennyi. Lényegtelen. Bárhogy is volt, szépen megsorozta mindkét egri pincészet borait 90+ pontokkal, világszínvonalúnak ítélve azokat (korábban is szoktam azért mondani boros körökben, hogy JS mintha 100 helyett 110-es skálán pontozna, jelentsenek azok a 97-98 pontok bármit is, de természetesen ez már csak merő rosszmájúság). Bízzunk benne, hogy valóban sokakhoz elviszi a magyar bor hírét ez a siker; ha valamire, erre mindenképp alkalmasak lehetnek ezek pontszámok. A St. Andrea is felettébb megörült és büszke a nemzetközi feedbacknek, s ha már így alakult, a róluk elkeresztelt pesti borbárban be is mutattak egy izgalmas válogatást a szóban forgó tételekből. Nézzük is ezeket a csúcstámadásokat közelebbről!

Az egerszalóki St. Andrea pincészet meghatározó borászat nem csak országosan, de még a blog szempontjából is. A 2019-es Merengő premierjére készülve fejben jutott az eszembe a minap, hogy két korty bor között mintha még a blog neveként is felmerült volna 2009 táján a Merengő név mint opció. Talán nem baj, hogy nem ez lett (nem mintha a táncoló medve annyival jobb lenne…). Viccet félretéve a blogolási karrierem hajnalán 2006-2008 környékén a St. Andrea igazi underground sztár volt! Ki ne emlékezné abból az időszakból a 2006-os Áldásra, 2005-ös Merengőre, a legelső akutyafájátra vagy éppen a fura nevű dűlős pinot-kra (szám szerint 3 is volt egyes években)? Az alábbi sajtóeseményen kiderült, hogy a pince a jövőben teljesen elhagyja a fajtaborokat, ezzel áramvonlasítva és “egriestíve” a szortimentet. Két premier mellett Ipacs Gézával (újra?) a fedélzeten bemutatozott a pincészet új címkedizájna is.

A Napbor, amiből aztán az idők folyamán csillag lett. Sokunk hajdani nagy kedvence. Bennem a 2007-es emléke él nagyon erősen, igaz akkor még chardonnay és sauvignon alkotta nagyrészt a bort. Virágos, birses, almás, enyhén hársas jelleg vakon szippantva. Ízben frissítő savak, enyhe tompaság, kevés izgalom és kifejezőkészséget mutat jelen állapotában.

S az ünnep meghittségének elmaradhatatlan borászata, amióta csak borral foglalkozom, s mióta ez a blog is elindult tíz éve...jöjjön az egyik csúcsvörösük most a bikák felső házából. - Füstölt sonka illata. Ízben lendületes sav, telt édesség, szinte tapinthatóan érett alapanyag! Masszív koncentráció, szép arányokkal sok húsos gyümölccsel, gyönyörű vaníliás hordóval búcsúzva.

Egyszercsak 2019 lett. Mintha tavalyelőtt lett volna, hogy 2007-ben először odaítélték a Borászok Borásza elismerést (**Demeter Zoltánnak), amolyan „kontra-díjként” elindítva valamit, mely egyértelműen feddhetetlenebb, hitelesebb életműdíj szeretne lenni a boros elismerések valóságos tengerében. Rókusfalvy Pál hívta életre a kezdeményezést, melyet az idő is szépen igazolni látszik. Közben eltelt 12 év, s idén is 50 jelölt közül szavazhattak a hazai borászok egymás közt, hogy aztán áprilisban kiderüljön, ki is lesz a jobbak legjobbja. Gratulálunk minden jelöltnek! A névsoron végigpillantva öröm látni, hogy a hazai élvonal objektív szompontok alapján is szerepelni tud közös platformon, és hogy díjat odaítélni a korszellem értékeinek megfelelően is képes a borszakma. Ebben az évben kicsit komolyabb keretek közt lehetőség nyílt együtt kóstolni a korábbi nyertesekkel és az idei 50 jelölttel, méghozzá nem is akármilyen csillagzáporral, egészen 9 pontig:

Több éves hagyományokra tekint vissza ez a pesti bikavér seregszemle. Magam sem először kapok meghívást a kurzusok egyikére, melyet Mészáros Gabriella, tanárnő vezetett le 4+4 féle egri és szekszárdi bikavér összekóstolásával. A bikavér az egyik legnehezebb témája, állatorvosi lova is lehetne a magyar borágazat összetett kérdéseinek (Tokaj sem egyszerű, nem állítom), és bár rengeteg szabály hivatott segíteni Egerben, Szekszárdon pedig még védett kivitelű palack is segíti a tisztánlátást, valahogy a bikavérből csak nem tud megszületni a magyar csúcsbrand vörös házasításban. Hogy mi ennek az oka?

Nyilván rengeteg dologban jók vagyunk, biztos bármilyen sportban azok is lehetünk később, ha elég milliárdot eltapsolunk rá látványosan, de egy dolog már történelmileg is bizonyított. - Kádárhatalom vagyunk. Akármilyen picik is, de tudnunk kell, hogy a zempléni, mecseki, bakonyi, börzsönyi, mátra-hegyvidéki északi, hűvös, sziklás lejőin a világ talán legkiválóbb hordóalapanyaga tenyészik határainkon belül. A kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) szálszerkezete, szívóssága és remek csersavösszetétele miatt pár éves, szabad ég alatt történő érleléssel (és nem szárítással) világszerte nagybecsű hordókat ad a borászok nagy örömére.
Magam is büszke birtokosa vagyok egy kádár-végzettségnek és maximális örömmel, tisztelettel csodáltam azokat, akik máig űzik ezt a csodálatos mesterséget. A kézi erőt ugyanis mind a mai napig nem lehet kihagyni a hordóból. Persze itt-ott gépesítették, fejlesztettek a technológián, de a humán-háttér ma is nagyon kell a jó hordóhoz. De milyen is a jó hordó? Azért kezdtem el kádárnak tanulni, mert tudtam, hogy egész más a jó hordó egy kádárnak és egész más az ideális érlelőeszköz a borásznak. Hogy ki az, aki ezt a drága technológiát, drága terméket gazdaságossági és piacossági szempontok szerint képes közös nevezővel legyártani a két szakma közt? Kalydy András, a 90 %-ban exportra termelő Kádár Hungary Kft hordók közt és borok közt is magabiztosan mozgó vezetője hívott össze borászokat és borszakírókat egy kis közös kóstolgatásra.

A 2009-es St. Andrea Hangács bikavér életem egyik legszebb bikavér élménye volt. Ez a 11-es egy éve kicsit zárkózott volt , de úgy tűnik, esze ágában sincs úgy maradni. - Édes fűszeres illat, meleg íz, sok vörös szilvával, s alkoholból is akad bőven, de megingás nincs így se a kortyban. Hosszú és telt bikavér, rengeteget fejlődött karácsony óta, s talán még ennél is szebb lehet.

Újabb klasszikussá nőtt St. Andrea brand. Az Áldás. A recept nem sokat változott a kezdetekhez képest: 3000 körüli, kékfrankosra épülő bikavér, melynek több nagysikerű évjárata is volt már (2003, 2006). Aszalt szilvás illat, konvencionálisabb a többi St. Andrea borhoz képest. Ízben húsosabb, rághatóbb. Telt és nagyon szép formában van most. Évek óta csalhatatlan tipp bikavérből.

Átható illatában melegség, hecsedli, jóleső fajtajellegesség és emelkedettség is. Tömörebb a szerkezete is, kicsit az alkohol eluralkodik a végén, s összességében egy testesebb pinot-t kapunk. Ne a burgundi élményt várjuk, de az áráért egy nagyon megbízható pannon-pinó ez most is.