Angol újságíróknak szervezett tokaji túrát a borvidék hegyközségi tanácsa: végre valami igazán pozitív projekt! Az Angliában élő és ténykedő Toronyi Zuzu szervezte meg azt a három napos eseményt, melynek keretén belül a brit zsurnaliszták lehetőséget kaptak, hogy képbe helyeződjenek, hol tart a tokaji furmint, a hárslevelű, a pezsgő vagy éppen az aszú napjainkban. Jómagam a pezsgős és az aszús mesterkurzus levezénylésére kaptam megtisztelő megbízást, amire mondanom se kell, örömmel mondtam igent. 

Újabb mádi köröket tettünk múlt héten. Az eredetvédelmi egyesület legutóbbi ültetett szeánszán egy igen hálás témakör, a szamorodnik vették át a porondot. Ha van olyan műfaj, amiben kiváltképp élen jár és komoly referenciákat tudhat magáénak a borvidék legnagyobb hegyközsége, akkor a szamó mindenképp az: **Szepsy István 2003-ban kezdte kiengedni a szamorodni-vitorlákat (a korábban szabadabban készített cuvée kategóriát rövidesen háttérbe is szorította). Az okok érthetők: a szamorodninak az 1700-as évekig visszanyúló hagyományai vannak, idő közben a termékleírása is ráncfelvarrásra került és nem utolsó sorban használható a tokaji fehér palack is (míg a késői szüret és cuvée esetében nem). Mondanom se kell, rövidesen elég sok mádi pince kezdett el aszúhoz hasonló színtű szamorodnikkal piacra lépni, és a mostani bemutatkozókból, de a borokból is kiderült egyértelműen, hogy a koncentráció a cél (ahogy Mádon szinten minden bortípus terén). Nézzük, melyek ragyogtak most a legszebben…!

Úgy jött ki a lépés, hogy mostanság kicsit rég volt nagyposzt, ami a frissen megjelent Guide körüli ügyködések következménye. Egy olyan mádi borásszal törjük meg a csendet, akiről mindig köztudomású volt, hogy nem akar beállni semmilyen sorba boraival; aki a mai trendeken túl a borvidék hagyományiat is szem előtt tartva hosszan érleli borait és piaci kényszerhatásoktól mentesen akkor tölti le és akkor hozza forgalomba azokat, amikor szerinte a bor készen áll erre (nyilván azért a piac is tud ilyen kényszerhatásokat generálni, ami ráerősít erre, pláne egy olyan borvidéken, ahol 200 pince versenyzik, de Géza esetében ebből stílus született). Bevallom, kedvelem a friss, élénk ízeket a TokajDry műfajon belül, azt sem titkolom, hogy a furmint (pláne szólóban) éretten nem mindig kedves a szívemnek, de azt is el kell ismernem, hogy ha megfelelő érettségű szőlőből, megfelelő hordóban készül, akkor időnként csodák tudnak születni hosszú palackéréssel is. Géza sokszor meg tudott már lepni ezen a téren az elmúlt 10-15 évben, úgyhogy semmiképp nem hagytam volna ki pesti gyorskóstolóját:

Bizony komoly átrendeződést hozott 2020 rendezvények terén. Miközben a TokajGuide-ban is olvasható tavaszi eseménynaptárt a járvány teljesen felborította, ősszel újabb eltolódások voltak tapasztalhatók. A Bűbájos Hétvége Tarcalon május helyett augusztusban lett megrendezve, a Tokaji Tavasz a Borlovagrenddel október 24-re Tokaji Szüretté alakul át Tállyán, s a hagyományos Mádi Furmint Ünnep helyett idén Mádi Őszt szervezett a Mádi Kör eredetvédelmi egyesület, melyet a Royal Tokaji udvarában tartottak meg a tagsággal rendelkező borászatok részvételével. Noha az esemény szeptember első hétvégéjén volt, mivel még az igazi ősz csak most köszöntött be, úgy döntöttem, leporolom a jegyzeteimet és ma teszem közzé a Mádi Őszön gyűjtött borélményeim:

Mádon aztán zajlik az élet mindig. - A borvidék központjává érett 2000-től, a dűlős terroirgondolkodás jelentős borműhelyeivel, 2009 körül egy grandiózus kooperációval (Szent Tamás, mádi palack stb), ami kicsit egész Mádra kihatva sok metamorfózison ment keresztül. A befektető pár hete ránk szabadította a MAD bubbles jelenséget, mely sokakban sokféle érzelmet váltott ki; azt ki lehet jelenteni, hogy osztatlan sikert nem aratott a piacon és erősen szembemegy a második mondatom értékeivel is (aligha lesz azonban mérhető hatása bármire is). Azt tudjuk, hogy a közösségi összefogás nem a kedvenc témája sajnos borászainknak, és én is gyorsan megtanultam az elmúlt 10 tokaji évem alatt, hogy a legfőbb gond a borvidéken az, hogy lassan bármilyen téma mentén képes két hegyaljai borász végtelen vitába bocsátkozni (építő párbeszéd helyett). Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy a piaci pozícionálás terén koncepciózus játékszabályokkal mind a mai napig adós a borvidék (működő eredetvédelem, jól átgondolt termékleírás, dűlők értelmezése, árpolitika stb). Tíz borász így nyilván tízféleképp fog gondolkodni a szőlészkedésről, a borkészítésről, stratégiákról, kb mindenről. Pedig a Mádi Kör egyike a borvidék számos egyesületének, melynek furamód épp a szigorú eredetvédelem az egyik legfőbb programpontja, ezt a borvidéken belül is önállóan (településileg) értelmezi és szervezi, ami zajos visszhangokat generál. Rendszeres tematikus kóstolóinak legutóbbi szeánszán nagyon kíváncsi voltam, hogy a hosszú életűnek tartott mádi szárazak miképp érnek a palackban. A meglepetések nem maradtak el:

Géza úgy tudja, hogy az az aszú az igazán nagy, amely a korral vörösödik. Márpedig ez valóban rozsda árnyalattal bír. Időtlen, kortalan illatában egyszerre van meg a sok évszázados borkészítési hagyomány (kultúra), másrészt a tiszta alapanyag, harmadrészt a nagy évjárat: tiszta fehércsoki, gomba, aszalt gyümölcsök, barack, krémesség, pátosz, gyönyörű, makulátlan aromatika. Ízben is elpusztíthatatlan. A nagy meleg év, mely mégis páratlan savakkal tud hódítani közel húsz év után is. Egyensúlyos, pont annyira érett, amennyire szeretem, szerkezetben semmi megingás vagy túlzott korosság, mi több rengeteg érett, finom gyümölcs és finesz. Egyszerűen kiválóan érő aszú!

Izgalmas bemutatón vehettem részt múlt szombaton a Mádi Kör megtisztelő meghívásának eleget téve. Az eredetvédelmi egyesület borászai ezúttal a tavalyi évet mutatták be, immár palackos tételekkel. Ennek apropóján nálunk is 2018 mélyebb megismerése helyeződik a középpontba erre a hétre. Rövid emlékeztetőként az évjáratról csak annyit, hogy extrém korai, forró évjárattal van dolgunk, ami minden korábbinál gyorsabb érést (itt-ott kényszerérett állapotokat) jelentett a szőlőnek. Április-májusban eleve igen magas évi középhőmérsklettel indult a tenyészidőszak, ami komoly kezdeti löketet jelentett a fakadásban, s az így keletkezett 3 hetes előny egész évben végig meg is maradt. A szárazbornak való már augusztus folyamán leszüretelésre került, de a Royal  Tokaji Kabarból már ugyanebben a hónapban aszúszemeket szedett Mádon (!), sőt aztán mennyiségben rekord aszúszemterméssel zárták a szüretet, ami igen meglepő fejlemény (összeségében véve a borvidéken nem volt erős év aszúban 2018). Jellemző az évratra a magasabb alkohol, alacsonyabb sav, a melegebb tapintás és egyfajta sűrű teltség érzete. A kóstoló folyamán - bor bort követve - a szokásos módon adták egymásnak a szót a borászok. Aztán az utolsó előtti bornál, a Budaházynál történt hirtelen valami ásványosság és kövek témában....(ld. alul).

Fiatalon a 7-es Lenkey sor legszebbje volt (egy nagyváradi vinotékában bukkantam egy elfeledett palackra a polcokon). Illatban komoly érleltség, amolyan eltéveszthetetlen érett tokajiság hangulatával, mely szembemegy minden trenddel, de erre a kedves borászra nagyon jellemző stílus. Korát némileg megelőző gondolatiság mentén a bor nem fajta szelekció, hanem terroirszelekció: így lett benne 60 %-ban Hárslevelű, ami szerintem jól áll a bornak ebben a korban, öltözteti és vélhetően formában is tartja. Öszi sárgás gyümölcsök, birsalmasajt, körtekompót, fahéjas alma, golden alma, aszalt barack, karácsonyi fűszerek, gyömbér, ázott kő, de még mindig tömör, szálazható és izgalmasan összetett orrban, megjelent benne persze az oxidáció, de értékei is vannak még a bornak. Ízben is ez a tömör szövet jellemzi 12 év után is, benne citrusok, birs, kesernye, vastag és sűrű test, sóssággal zárva. A bortól frissességet senki ne várjon, van egy diós szamoronis jellege (bőven novemberi szüret, egy forró, aszús évben), de szétesve sincs még. Csupa erő ez a bor. Máig a legjobb Lenkey száraz, amit valaha kóstoltam.

Takács Lajos a mai magyar borszíntér egyik legfurább, legsajátosabb figurája. Úgy beszél a borról, ahogy senki más: kicsit flegmán, kicsit naívan, kicsit lazán, kicsit szerényen, kicsit alázattal, de mindig kendőzetlenül és tömören. Nem misztifikál túl semmit, nincsenek lózungok és nagyotmondások, s a borai is ilyen tiszták és őszinték. Aki ismeri ezt az embert, tudja, milyen egyedi nyelvet is beszél. Ma már kevésbé van hírértéke a ténynek, hogy Takács Lajos, a somlói kultborász, elhagyta azt a termőhelyet, ahol együtt élt évekig a szőlőjével, s melyet ő épített, s mely talán őt is halhatatlanná tette. Nem érdekli már Somló. A területek szétszóródtak, a ház pedig gyermekeire vár, hogy majd örökségként döntsenek a sorsáról. Immár viszaköltözött szülőföldjére, Hegyaljára. De mit is csinál ott és milyenek ma ritkaság számba menő somlói borai? Elmeséljük szépen sorban.

A cím nem éppen szerencsés. Lenkey Géza borait ugyanis nem szabad gyorsan kóstolni. Meg kell adni nekik a türelmet. Érlelt tokajiak, melyek eleve maguk is hosszan készülnek, hosszú időt töltenek hordóban, míg a borász türelmesen vár (némileg szembemenve a piac elvárásaival). Vállaltan és büszkén készíti ezeket a borokat, melyet részben talán épp a piac, talán a családi változások alakítottak így: egyrészt ugyebár Gézának egy hirtelen életmódváltást jelentett a mádi birtok (édesapja halálával), de úgy döntött nem adja fel ezt a hagytékot, másfelől pedig Géza nem is szeretné elkapkodni a borok piacra dobását. Más a cél, más az ember is, mint a legtöbb pincénél. Most először jártam Gézánál, s kibe botlik nála a látogató, hát nem a jó Takács Lajosba?