Nekem személy szerint ambivalens érzéseim vannak 2013-mal kapcsolatban Hegyalján, de alighanem abban a 10-ből 10 termelő egyetért (és ez is ritka), hogy az előző évtized egyik legszebb éve volt. Bár a szokásos 10 éves kóstolón (Pollák Tibor szervezésében) elég szűkszavúak voltak a borászok, az világos volt, hogy a legtöbben minden bortípust el tudtak készíteni. Stéphanie elmondása szerint Tarcal északabbi végén volt egy durva jégverés, de többnyire meleg, napos őszi idő örvendeztette meg a borászokat. Szerettük a komplex szárazakat, aztán az édeseknél elég gyorsan fény derült két faktorra, ami kuszálja a képet. - Egyrészt, hogy a meleg ősz miatt a savak háttérbe szorultak némileg, másrészt, hogy az a fajta intenzív botritisz, ami 2013-ra jellemző volt nem mindig adott egyértelműen elegáns képet (pláne összeadódva a savdeficittel). Lássuk, is milyen ma 2013 a szépen tárolt borok tanúsága szerint, természetesen vakon, meglepetésekkel.

Mély aranyló szín árulkodik a napjainkban reneszánszát élő műfajról. Rózsás, jázminos, szappanos, virágos illat, intenzíven és egyedien. Kis kesernye, teás jegyek, cseresség érezhető a kortyban. Széles és hosszú, izgalmas szerkezettel és mindenekelőtt a kategóriájában nagyon tiszta, példás ízekkel.

Az Olaszrizling. A mi Olaszrizlingünk. Büszkék vagyunk rá. Gyakorlatilag csak a miénk, sőt nálunk valamiért az ősök akkora fantáziát láttak benne, hogy máig legnagyobb területen termesztett fehér szőlőfajtánk. Mi újat lehet még elmondani a rizlingről? (Sajnálom, és tudom, hogy a hatlövetű megmondóemberek kedvenc vesszőparipája a „rizling=rajnai, olaszrizling=olaszrizling” - tézis; de ahol mi szüretelünk szőlőt, ott egy rizling van, az olasz, úgyhogy legalábbis erre az októberi posztra én rövidíteni fogok.)

Szabó Gyula, a Káli Köveknél egészen sajátos termékpaletta felépítésébe kezdett bele 2012-ben. A saját alapborain túlmenően elhatározta, hogy a sokunk számára oly kedves balatonfelvidéki településeket is megpróbálja bemutatni egy-egy fajta segítségével. Ráadásul úgy tenné mindezt, hogy nem is saját gyümölcsből dolgozna, hanem egy-egy arra méltó helyi partner-termeléővel, tulajdonképpen magánszemélyek szőlőjéből (nevük a címkén is szerepelne, az üveg hátulján). Ez a 'települési bor' - sztori abszolút burgundi hangulatú, csak persze egész kicsiben. A modell pedig nyilvánvalóan az alapok lefektetésénél tart egyelőre, de szerintem üdvözlendő és a hegyaljai MÁD-borokon kívül ilyesmire nem sokan vállalkoztak eddig itthon. Pedig a sokszínűség, fölaprózottság racionalizálásának egy lehetséges módozata lehet mindebben.

Édesfűszeres, paprikás, cabernet-s borsosság, mely eléggé nagyboros attitűddel mutatkozik be elsőre. Ízben a csersavak Liszkay-san erősek, de a kávés, étcsokis ízek ügyesen kitöltik a bort elejétől a végéig. Nem rossz vétel! (Mondjuk én a hasonló neveket biztos nem erőltetném rá borokra, ha borász lennék, de nem vagyok...)

Száraz, köves illat, tele keménységgel, némi mandulával. Ízben savai rendben vannak, a fa pedig elegánsan, többnyire beépülve jelentkezik. Az íz vége egy kissé eltompul, vaníliásba hajlik.

Elfogulatlanul mondhatjuk, hogy az Olaszrizling a legtöbb magyar borkedvelő szíve csücske. De legalábbis minimum az egyik, melyre büszke, melyet megvéd bárkivel és bármivel szemben, hisz gyakorlatilag csak a mienk, de legalábbis hungarikumként tekintünk rá. Véleményem szerint nincs ez másképp borászaink szerint sem: sokoldalú fajta, mely a hazai körülményekhez edződött, azaz megbízható, emellett a termőhely erényeit is képes megvillantani. De beszélünk-e róla eleget? Foglalkozunk-e a fajta jó hírének kibontakoztatásával eleget? Kap-e akkora figyelmet, mint mondjuk a Furmint (mert az nyilván nem lehet kérdés, hogy szeretjük-e annyira, mint a Furmintot)? Hol tart ma a magyar Olasz?

Nem nagy dicsőség, de a három év alatt először sikerült eljutnom a Nagy Furmint Február kóstolóra. Örültem, hogy ezúttal sikerült; - a legjobb, legpozitívabb hazai boros kezdeményezések közt említendő az egész FF-mozgalom, melybe egyre több és több étterem, kereskedő kapcsolódik be. Nagyon szeretem a fajtát én is (kell is szeretni), a blogon is sokat írunk róla, - ezen a rendezvényen nagyjából 55 borász aktuális furmintját lehetett összevetni: Tokajból, Somlóról, Mátrából, Zalából, Köveskálról és Ausztriából. Ennyi furmintot szinte képtelenség objektíven összemérni egy ilyen tömegrendezvényen. Bevallom, ilyenkor én mindig az elejére veszem a legizgalmasabbnak ígérkezőket, hogy aztán mire kissé elfáradnék, a tömeg is megjelenik, nehezebb figyelni, akkor se maradjak le semmi fontosról. Új, tudatos koncepció alapján próbáltam fölépíteni a kóstolósort. A helyszín az illusztris Mezőgazdasági Múzeum volt a Vajdahunyad Várban, mely már sokadik boros rendezvény esetében bizonyul jó választásnak. Most kevesebbet kóstoltam (kb. 30 félét), kicsit többet beszélgettem, amíg meg nem jelent a rengeteg furmintra szomjazó ember. Rövid benyomások:

Nagyon vártam ezt a bort. Meggyőződésem, hogy a köveskáli borász a tramini egyik legmegbízhatóbb honi értője (dr. Bussay László mellett). Gyula régóta ígérgette már. "Késői szüretelésű bornál ráadásul mindig elhúzódik az obiztatás is". Mindig kérdeztem, "jön-e már, jön-e már?", ő meg mindig mondta, hogy "jön az, jön majd". Csak megérkezett végre: - Tetszetős aranyló szín. Illatához térkép kéne, mert könnyű elveszni benne: elsőre hamisítatlan muskotály, sárga rózsával, érett szőlő édes levével, sok parfümmel, mégis érezhetően melegebb, érettebb, esszenciálisabb formába öntve, mint egy megszokott cserszegi vagy irsai esetében mondjuk. Aztán forgatva megérti az ember, tulajdonképpen miért is hívják a fajtát 'Fűszeres' Tramininek. Szerecsendió, szegfűszeg és méz vegyül késői szüretes, sőt aszúsan nektáros, sárga virágos aromákkal, végezetül sok sárga trópusi gyümölccsel tölti meg orrunkat. Közben a vulkáni kövek sajátos bazaltos, füstös jegyei is előtörnek a mélyből. Nagyon izgalmas az illat. Ízben a folytatás is rendhagyó: elsőre azt hinném, hogy hordófűszeres, kávés füstös jegyek uralják a magas alkohol mellett, de több annál. Vastag, olajos és mély bor, határozott ásványossággal. Kicsit befűt az alkohol (14.5). A kávés jegyek szellőzve sokat alakulnak, s alapvetően szerintem inkább a mineralitásból erednek (de nem nagyon találkoztam eddig fehérborban ilyen ízzel). Sok zamat és árnyalat hatja át a félédes tartomány tetején valahol, de mégis a megbonthatatlan rendet nehéz benne meglelni. Maradékcukra tekintélyes, érett, lédús narancs jut róla eszembe. A szegfűszeg és a karácsonyi gyümölcssaláta fűszerei öltenek testet, mintegy rímelve a bukéra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyensúlya tökéletes, vagy hogy gördülékenyen vibráló, lendületes összességében a bor. Eleganciából talán itt is lehetne több (akárcsak a Furmint Szűznél), de így is egy igazán szép variáció Traminire. Téli, hóeséses esték, gyertyafény, fenyőillat jutnak róla eszembe.

Végre nem egy szokványos, pinkes, málnás klisészerű rosé. Színe is inkább még a hagymahéjon is túli narancsos, rozsdás árnyalat. Illata egészen elképesztő, átható, dús és sokrétű: szárított paradicsom, kis gyümölcsösséggel, szellőzve zöldfűszerekkel. Ízben jön aztán a váratlan meglepetés: nem száraz. Sőt félédes. El sem olvastam a címkét, annyira nem is számítottam rá, hogy egy rosé lehet nem száraz is. Mindazonáltal természetesnek hat: gurulós gyümölcsei, finom zamatai, melyek a kifejezetten vibráló savakkal kiegészülnek még így is sokkal hietelesebben adják magukat, mint a szétélesztőzött egyenrosék, amikkel tele vannak a hiperek. Íze is sokkal kitartóbb, ami nyilván a cukor miatt is van, de egyúttal izgalmas is, sőt itatja magát, képes elfogyni. Utóízében van valami kesernyésen citrusos (narancshéj talán), ami még sajátosabbá teszi. Nehéz talán komolyan venni, de izgalmas bor, ha az ember kellően nyitott tud lenni hozzá. Abszolút feminin zsáner, de nem sok ilyet látni.