A fajtához képest halványabb vagy közepes rubin szín. Illatban vonzó, szofisztikált, megnyerő, bár elég visszafogott és a fajtáról nem sokat árul el, érett pirosas gyümölcsök mutatkoznak benne halványan, egy kis vörös szilvával. Ízben étcsoki, babér, dohány, édes fűszerek, sima és elegáns vörösbor. Finoman tapadó tannin, érett zamatú gyümölcsök, keserű csokoládés tónus és kellően sűrű szövet jellemzi. Igényes, sima és stílusos villányi vörösbor, tetszik, hogy eltávolodik a hazai vöröseknél gyakorta jellemző középszertől és tannin vagy súly helyett minden erejével az ihatóságra törekszik...

Idén a Borászok Borásza 5 döntőse közt is láthatjuk a borászt (eredmény ma este). A bornak jót tesz a levegőzés. Sokrétű illatában először vörös szilvás, pirosas, érett gyümölcsök, frissek, aszaltak és likőrösek egyaránt. Aztán bekúszik a képbe egy kevéssé megnyerő fakérges, mákos fűszeres hangulat, ami hidegen kevésbé, melegen jobban aggaszt. Ízében fiatalos, finoman gyümölcsös, friss savakkal, fanyar, de lédús ribizlivel, meggyel, szilvával, szárító tanninnal, egzoikus fűszerekkel. Cseres, tapad és a kesernyés fakérges jelleg ízben is ott lappang. Az erény oldalra azért fel lehet írni, hogy modern iskola, nem nehézkes bor: sem a fa, sem a szesz, sem a tannin nem túloz közhelyesen vagy aránytalanul, és a bor megérdemel még néhány év pihentetést (ha sikerülne újrakóstolnom, itt nyoma lesz biztosan).

Ismét azok fognak örülni ezeknek a soroknak, akiknek már a könyökén jön ki Tokaj. Ma kizárólag hazai vörösökről lesz szó, melyek egytől-egyig a méltán nagybecsű 2013-as évjáratot dicsérik. Azt tudom, hogy Hegyalján kiemelkedő év volt, de elmondható, hogy országszerte egy kiegyensúlyozott, a forró 2011 és 12 után mérsékeltebb klímájú év volt, mely a legtöbb bortípus számára kedvező feltételekkel szolgált. Bernáth Józsi barátunk összegyűjtögetett az évek folyamán jónéhány tételt ebből az évből, és most látta elérkezettnek az időt, hogy 22 tételből kikerüljön a dugó. Lássuk vakon az izgalmas tanulságokat az évjáraton keresztül.

A bordói fajták körüli hype eljutott idehaza arra a nyugvópontra, hogy mi magyarok szakmán belül kiemeltünk közülük magunknak egyet. Nem akarok rosszmájú lenni, de mintha lenne benne valami kizárásos alap is: a kaberné túl éles, a merlot gyakorta túl lekváros, ha drága bort akarunk készíteni belőle. A franc viszont mindig megmarad szolidan középen. Nehéz rajta fogást találni, minden évjáratban biztonságosnak tűnik. Bevallhatom, hogy én soha nem voltam a fajta elvakult rajongója. Sőt, ahogy telik-múlik az idő gyakorta vélem érteni, miért lett a kemény cabernet sauvignon a világsiker, s egyúttal nagyon tudom szeretni a merlot testét, gyümölcseit is. Ám a franc valahogy nehezen győz meg. Pedig tényleg sokkal disztingváltabb két fiatalabb bordói rokonánál, melyek amellett, hogy örököltek tőle tehetséget, mindketten képesek voltak valamire, amire a franc nem: egyéniségek lettek a világban fajtaborként is. A Cabernet franc a biztonságra utazik. Fűszerei, gyümölcsei is finomak, de épp visszafogottsága miatt nagyon-nagyon ritkán kapok tőle igazán maradandó élményt, amiért nem csak pár percig vagyok képes rajongani. No, de majd nekünk magyaroknak sikerül! Sikerül?

Kiss Gábor azon kevesek közé tartozik, akik Villányban sajátos, felismerhető stílust tudtak definiálni a borvidéki rögvalóság közepette is. Villány az átlagember fejében ma is úgy él, mint valami igen rangos vörösbort termő borvidék, ahol a világszínvonalú borászatok mellett mindig akad wellness hotel és étterem is, igen komoly borokkal. Az értőbbek körében szinte mindig társul egyfajta kimondott, ki nem mondott unalomérzés Villányhoz: egyforma portugieserek, egyforma rosék, nagyon kevés érdekes vörösbor a középmezőnyben, hogy aztán egy nehezen érthető ugrással megérkezzünk az arcpirítóan drága felső házba, ahol van drága hordó, van tannin, még több alkohol, de a borokban örömöket találni nem könnyű. (Brettet annál inkább.) Sokszor mintha éppen a bejáratottabb neveknél, nagy öregeknél lenne nehezebb dolgunk ezen a téren. Pár éve jelen van néhány lelkes fiatal is a borvidéken, köztük nekem jó ideje Kiss Gábor tűnik a legmagabiztosabb figurának. Alap roséja és alap vöröse mellett szívesen kóstolnék valami merész újítást tíz euro körül, helyette huszért választhatunk két ütős nagyágyú közül:

Az utolsókat rúgja a nyár. Előkerülnek lassan a vörösborok a borhűtőből. Mielőtt a Tokaji Nyaram utolsó bemutatkozó pincéjére rátérnék, úgy döntöttem, egy poszt erejéig megszakítom a sorozatot. Nem mostanában történt a kóstoló, de néhány igazán izgalmas hazai vöröset sikerült egymás mellett megkóstolnom. Nem gyakori, hogy ilyesmit mondok magyar vörösborokra, de most így alakult. So, az öröm jeleként nem rejtegetném a fiókban tovább a jegyzeteket:

Miért ne választhatnánk nyáros is vöröset? Elég komplex, gyümölcsorientált illatok. Ízre kimondottan fűszeres, eléggé komplex, sokrétű, az áráért kitűnő vörösbor.

A modern nagybor Villányból. Nem a nagyságra utazik, sokkal inkább kifinomult részleteivel hódít. Nem fedi semmi a tiszta ízeket. Kedvesség és kifinomultság is szorult belé bőven. Fiatal még, de a francia hordó csak enyhén kíséri a koncentrált gyümölcsöket. Arányai nagyszerűek, semmi alkoholtúlsúly, semmi közhelyes étcsoki. Sima felszínek, lekerekedett élek. Teljesen egyedi irány, de nagyon tetszik.

Szép fűszeresség, modern és tiszta jelleg. Egyedi gyümölcsösség. Jó ihatóság, csupa élénk frissesség, remek arányok. Egyszerű bor, de mégis jólesően itatja magát. Nagyon korrekt, hiánypótló vételnek tűnik (pláne Villányból)

Hasonlít a 365-höz, kicsit több húsos gyümölccsel kitöltve. Mérhetetlen pontosság és tisztaság jellemzi őt is ízben. Lendületes savak jellemezték mindig is a borász stílusát, de mintha az évek folyamán ez is konszolidálódott volna (vagy én lettem toleránsabb), mindegy a lényeg úgyis az, hogy kell ez Villányba.