Tavaly nyáron került sorra örökös toplistás német borászatunk riesling-körképe, idén pedig tavasszal kerültek a pohárba a friss évjárat tételei, ismét Tar Ferenc barátunk szervezésében. Az igazat megvallva az elmúlt időszak eléggé riesling-szegény volt: éppen itt volt az ideje az újabb komoly leckének, annál is inkább, mivel ünneplésre is volt ok bőven... Sorra került itt szépen minden izgalmas tétel: alapoktól a dűlősökig igazi csiszolt drágakövek következnek, egy kevéssé szokványos, mégis tündöklően szép évjáratból…

Halvány citromszín. Tiszta illat, melyben a fajta tökéletesen kivehető: lime, citrom tarte, zöldalma, licsi fiatalos egyvelege kényeztet. Ízben offdry hatást kelt egy kis cukorral. Mags sav, alacsony szesz, karcsú testalkat. Csupa citrus, citrushéj, zöldalma, licsi ízben is, amiért ezt a fajtát nem lehet megunni. Bravo.

Mindig mondom: a nehéz évjáratokban derül ki, hogy ki az igazi, tudatos borász. A 2020-as évjárat a Rajna-mentén sok tekintetben az ellentéte volt a hazánkban tapasztaltaknak, de abban azért hasonlít, hogy nem a termelők kedvence volt ott sem. Meleg volt, korai szürettel, ami különösen nagy kihívás egy olyan finom savszerkezetű bor megformálásakor, mint amilyen a riesling. A nahe-i legendánál, a 20-25 hektár körüli Dönnhoffnál mégis sikerült a bravúr, olyannyira, hogy két teljesen új GG is került a repertoárba. Tar Ferenc barátunk pedig ismét elhozta őket ide Budapestre, hogy aki érti, kóstolja a népszerű világfajta legjavát (ha Tokajon kívüli pincéknél is számolnám a csillagokat, a Dönnhoff már biztos birtokcsillagos lenne). Szóval muszáj voltam menni.

Igaz a címke most is csak annyit ír, hogy Riesling, a vájtabb fülűek tudják, hogy a szegmentált piacok miatt a nahe-i legenda két alap rieslinget készít (azonos árban), egy trockent és egy maradékcukros Kabinett-et. Mai borunk, az utóbbi. Illatban tiszta és kifejező rieslingesség, fehér húsú barack és más orrbamászó, érett, egzotikus gyümölcsök, főként citrusok, de kedvesen. Profi és egyszerre bájos minden irányból. Ízben nem annyira nyárias bor, a meleg évjárat és a tekintélyes cukor is kerekké, édes tónusúvá teszi, az édesség kicsit rá is telepedik (fed, ahogy mondani szokás). Így, aki a penge savakat keresi a fajtában, annak mindenképp inkább a trocken javasolt. Ha azonban a teltebb idomú, barátságosabb, ölelőbb német rieslingeket keresi valaki, akkor ez a lédúsan licsis, puha, de elegáns savú arány beválhat. Érdekes ez, mert a Dönnhoff az élő példa, hogy rieslingben nálam is kabinett helyett a trocken szokott bejönni, még akkor is, ha TokajDry-ban, de a cheninnél is rajongani tudok néhány gramm maradécukorért. Itt most hiányzik a lendület, a feszesség... Utóbb kell belátnom, a trocken lett volna az én borom.

Bodó Judit és Józsi körül mindig zajlik az élet. Ott van például a Mindszenthavi Mulatság, a Dűlős Farsang, a Borday a Csontos Présházban, most épp a Keresztúri Kerámiagyárat újítgatják rendületlenül. A több éves projekt végére idén remélhetőleg egy szép birtokközponttal lesz gazdagabb az immár 5 fős család, amely mint tudjuk Felvidékről csöppent Hegyaljára, sőt igazából Bodrogkisfaludon lett családdá. Bár mindig akadt elég dolguk, de pár éve még a bloggereket is leráncigálták a városból, a laptop mellől, hogy Ne csak írják, tudják is meg, hogy készül a bor, amit aztán ízekre szedünk, megfejtünk, pontozgatunk, csillagozgatunk. Persze ezek a kiscsoportos foglalkozások mindig tapasztalással, tanulással jártak, a nap végét is munkával (azaz kóstolással) zárva. Ahogy nőtt a Bodó család, a Ne csak írja… elmaradt, de a borszerető barát és borász cimbora nem lett kevesebb, így minden februárban összejönnek kicsit, hogy a tíz éves évjáratot megkóstolgassák. Ez most 2010 lett volna, de mivel akkor alig-alig lehetett találni egészséges szőlőt széles e hazában, így többnyire a nemzetközi mezőnyből válogattunk ki csúcsokat, ki-ki a maga ízlése szerint. A véletlen úgy hozta, hogy idén én is jelen lehettem. Beszálltam hát én is egy palackkal. Hogy mit választottam egy ilyen illusztris társasághoz...?

Helmut Dönnhoff 1971-ben indította családi borászatát. Nagy évjárat volt, Tar Feri pedig épp abban az évben született. - Felnőtt winegeekként őt sem kerülte el a riesling-rajongás, amiben bizony az idő közben kultikus magaslatokig emelkedő Dönnhoff borászatnak is fontos érdemei vannak. A ma 28 hektáros birtok a Nahe-folyó völgyében található, ahol 80 %-ban rajnait termesztenek. 2007-től egyre inkább Helmut fia, Kornelius vette át a stafétát, és 2009-től immár teljesen ő felel a borokért. Egy német pince, melynek a boraira az egész világ ácsingózik. És egy történet azok kedvéért, akik azt gondolnák, hogy ez túlzás: három nagykereskedő egy alkalommal megkereste Dönnhoffékat, hogy egy komplett évjáratot megvennének tőlük háromszoros áron. Nem adták, a borok fel vannak osztva máig a célpiacok közt. A már korábban Moselben megénekelt 2018-as, nagy évjárat szortimentjéből néhány karton pedig itt van Nahe-ból Ferinél. Noha még épp csak tavaszodik, de tartok tőle, hogy ezt a borsort nem nagyon fogja idén senki sem megugrani…. Lássuk hát, hogy miért:

Azt hiszem, nem volt még olyan év, amikor ennyi külföldi bort kóstoltam volna. Visszatérő olvasóknak már nem újdonság, hogy nem vetem meg a rieslingeket. De nyugodtan mondhatjuk, hogy nekem az idei év szinte erről a műfajról szólt. Szeretem ezt a modern, fiatalos, mégis végtelenül elegáns és finom stílust, amiről a moseli, rhaingaui, pfalzi, saari borok szólnak. Szinte mindig akadt a hűtőmben egy, de inkább két rajnai, amivel könnyebb túlélni a feszes hétköznapokat. Ez egy ilyen időszak. Nincs ezzel baj. Akinek szintén nincs, annak íme az év utolsó (rieslinges) posztja tőlem:

Pár napja Londonban jártam. Demeter Zoltán egyik ottani kereskedője Mark Savage MW tartott ott szelekciójából egy sétálókóstolót kereskedelmi partnerei, komolyabb vevői számára. Még soha nem jártam Londonban, ahol a Master of Wine-ok népsűrűsége világszerte a legnagyobb, ahol a borpiaci trendek íródnak, s ahol értelemszerűen a borkultúra is olyan szinten rezonál, amire mindnyájunknak érdemes olykor rácsodálkozni. Szóval Demeter Zoltán fölvetette, én pedig mentem, hogy nyitott szemmel, füllel és szívvel lássak egy szeletet mindabból, amitől mi idehaza fényévekre vagyunk egyelőre… S persze kóstoltam is, ha már ott lehettem. Nem akármilyen erősségű fehér sorban lehetett részem Mark Savage jóvoltából (erről fog szólni eheti londoni jegyzeteim első része):