Szeretem a Szentesi-féle cimkék világát, hadd kezdjem kivételesen ezzel. Egyszerűek, nem színesek, de a francia címkék tiszta vonalait talán nála látjuk viszont a legidőtállóbb formában (ha 100 év múlva is ilyen lesz, akkor lesz igazán értéke). Ha pincém lenne, talán nekem is valami hasonló lenne. A rajnai pedig nem csak az én kedvencem, remekül passzol napjaink bordivatjába is és emellett sokoldalú és izgalmas is. Világszerte az egyik leginspirálóbb szőlőfajta, most egy igazi innovátor borász keze nyomán… - Illatban meglepően édes süteményes, vagy mondhatjuk cukorba mártott érett trópusi gyümölcsösnek is, ha a WSET által kőbe vésett fajtajegyeket keressük. Mellette puskapor, pattintott kő. Ízben aztán beigazolódik a gyanú: ez a bor nem teljesen száraz (noha a címke erre utal). Disszonáns és zavart a korty, van benne valami tisztátalanság is talán. Ízben pici szénsav szikrázik. Szóval akad benne cukor, nem is kevés. Mellette a fajta savai is érezhetők, de valahogy mégis leválnak a borról, savanykásak, de nem adnak stabil vázat a bor mögé. Bevallom, sokkal több lendületet, egységes fókuszt és üdeséget várnék egy rajnaitól! Az alkoholja tüzessé teszi, hűtsük be jól.

Bőr, szárított paradicsom, édeskés illat, édeskés gyümölcsökkel. Semmi Európa, kivetkőzik benne az Újvilág. Édes fűszeresség és bőrösség ízben is érezhető. Hosszú és finom bor.

Azt hiszem, Merlot-rajongó lettem. Ha világfajtát kéne mondanom (Pinot mellett) a nagyvilágbol vörösben, egyre inkabb hajlok felé. Régen írtam francia borokról. Itt az ideje. A 10-es évjárat bordói borai talán még csak most kezdenek igazán megnyilatkozni előttünk. Ez a bor is gyönyörűen vall színt. - Illatban nemes édes fűszerek és tejszínesség. Minden megvan benne, amitől Bordó St. Emilionját prémum vörösborokat adó terroirnak tekintjük. Illesztésmentesen összesimult részletek, semmi reszelős tannin vagy zabolátlanság. Ízre nagyon sűrű szövetű bor, széles, hosszú és igen drága bor benyomását kelti. Pedig nem az.

A 10 eurós bordói a Bortársaságtól. Bőr, vanília, üde gyümölcsök, még fiatal és kirobbanóan friss, de több, mint korrekt élmény az ennyi pénzért!

Tejcsoki, szárított paradicsom. Aztán erre egész káprázatos íz jön. Csupa friss gyümölcs, húsosság, teltség, lendület és erő. Minden pont annyi, amennyi kell belőle az örömborozáshoz, de mindeközben súlya és tartalma is van. Gőzöm nincs, hogy csinálják ezt Mendozában, de remek vétel ez a bor megint 2450 Ft-ért.

Újabb klasszikussá nőtt St. Andrea brand. Az Áldás. A recept nem sokat változott a kezdetekhez képest: 3000 körüli, kékfrankosra épülő bikavér, melynek több nagysikerű évjárata is volt már (2003, 2006). Aszalt szilvás illat, konvencionálisabb a többi St. Andrea borhoz képest. Ízben húsosabb, rághatóbb. Telt és nagyon szép formában van most. Évek óta csalhatatlan tipp bikavérből.

Régen írtam az öreg fertőrákosi mesterről. Az ő stílusa is megélt pár élesebb kanyart, tán hullámvölgyet is. Öt éve még a bloggerek kedvence volt, súlyosan árazott válogatás tételei közt azért volt nem egy bombanagy terroirbor, aztán arculatváltás, újragondolt árazás jött és kissé a reflektorfényből is eltűnt. Alap kékfrankosa viszont mindig biztos opció volt a középár alatti vörösök közt. Édes fűszeres, fás, barackos, főtt epres illat (Ráspis jegyek). Nagyon jól iható, sok gyümölccsel hódító korty. Csúszik. Remek.

Izgalmas borászati tevékenység folyik hosszú évek óta Tolnay Klári hajdani villájában. Már annyit fényeztem a Villa Tolnay borokat, hogy úgy döntöttem, ma nem fogom. Vagy csak egy kicsit. Évek óta a Balaton északi partjának legmegbízhatóbb pincéjéről van szó. Technológiailag makulátlan, fajtajelleges, modern, egyensúlyos borok, fölösleges, öncélú sallangok nélkül. Amióta Nagy ’Sabar’ László, borász ragadta magához nagyobbrészt a kormányt Philip Oser pincéjénél, azóta igazán stabil a pince működése. Pár éve újra jobban jelen vannak a piacon is. A régebbi, megtorpant tételek mellett pedig a frissebb boraik is rendre szuperül működnek a poharakban. A reduktív Tavasz bonyolítások nélkül teszi ezt, a szürke címkés hordós borok pedig erőlködések nélkül. Rajnaiban, olaszban nem egy pannon etalon született már a pincénél. Remek állapotú érett boraikkal is könnyen összefuthatunk (ráadásul 3500 Ft-nál nagyobb összegeket nem is kell leszurkolni értük; legalábbis eddig, remélhetőleg ez nem is változik a 13-as újdonságokkal sem).

A Patricius alapborai közül a furmintot és a muskotályt mindigis jobban szerettem. Málnás, tropikális, enyhe palackbukéval rendelkező bor. Könnyed, laza szövés, szinte áttetszően légies, mégis pontos és jól érthető.

Az első évjárat volt, melyből kimaradt a hajdani borász, Áts Károly vezetékneve. Számomra máig érthetetlen az elővigyázatlan vakmerőség egy angol tulajdonú pincétől, hogy a borászáról nevez el egy márkát. Kicsit visszafelé sült el az amúgy példás sikerű márkaépítés. Az arculat és a brand persze jellegében nem sokat változik: követi a jól bevált recepteket (három helyi fajta, szinte nulla hordó, frissesség, örömbor, megfizethető áron, gyorsan).
Gyümölcsös illat, egy pofonegyszerű, bonyolításmentes late harvest buké. Ízre kellően komplex és telt, életteli, van benne némi krémesség és tartalom is. Egyensúlya is épp rendben van, bár azért a cukor irányába hajlik kissé az évjárat. Most is hozza az elvárható erényeket, bonyolítások nélkül.