Hol is kéne kezdődnie a szakmán belüli kommunikációnak? Hagyomány alakult ki a Kakas-dűlőben pár éve. Gervai János (Onyx* - headsommelier) és *Demeter Zoltán közös szervezésében egyre népesebb szakmabeli csapat/baráti kör verődik össze augusztusban, hogy valami kis tematika mentén beszélgessenek, megosszák egymás közt saját tapasztalataikat különféle témákkal kapcsolatban. A nap alaptematikája a kadarka volt, de utána természetesen a környékbeli neves borászok jóvoltából száraz tokajiak is kerültek a poharakba. Közben mesélt a kadarka és a furmint múltjáról Nagy Kornél, történész, jelenéről pedig Kovács Tibor, a Hétszőlő színeiben. Sok téma felszínre került az édesítés betiltásától, a régi és a mai borsajtó szerepein át a bioművelés és a klónkísérletek kérdésköréig. Mindenki tudott és mindenkinek lehetett újat mondani és ez a legjobb az egészben.

Heimannéknál évek óta töretlen a nyerőszéria. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Szekszárdon a legmegbízhatóbb és legizgalmasabb név. És talán nem csak Szekszárdi viszonylatban tekinthetjük a legtudatosabb hazai családi pincének. Megfontoltan, igényesen, jó érzékkel építik a család jóhírnevét. Immár ifjabb Heimann Zoltán felel a borokért, de ott van mellette édesanyja, Ágnes és természetesen édesapja is, akikkel sajátos kommunikáció mentén, de mindig kialakul a konszenzus, a helyes megoldás.

Az utolsókat rúgja a nyár. Előkerülnek lassan a vörösborok a borhűtőből. Mielőtt a Tokaji Nyaram utolsó bemutatkozó pincéjére rátérnék, úgy döntöttem, egy poszt erejéig megszakítom a sorozatot. Nem mostanában történt a kóstoló, de néhány igazán izgalmas hazai vöröset sikerült egymás mellett megkóstolnom. Nem gyakori, hogy ilyesmit mondok magyar vörösborokra, de most így alakult. So, az öröm jeleként nem rejtegetném a fiókban tovább a jegyzeteket:

Szekszárdnak is ideje megtalálnia az útját, a saját arcát megvillantani; azt az arcot, amit nem felejtünk el, amibe bele tudunk szeretni. Az az érzésem, hogy a hazai vörösboros borvidékek közül talán épp Szekszárdnak vannak erre a legjobb esélyei. Miért is? Mert vannak stabil nagy, illetve kis, családi borászatai egyaránt (mindenki megtalálja a neki szimpatikus sztorit); vannak az adottságaihoz, arcához passzoló helyi fajtái, melyek közül a kékfrankos mellett a kadarka lehet igazán érdekes. Szerencsére a borászok is egyre inkább érzik ezt szerintem, amit egyre erősebb kadarka-mezőny bizonyít. Aztán lehet, hogy nem mindenki érzi egyformán fontosnak a helyi fajtákat. Erre a felvetésre az alábbi kóstolón megkaptam jól, hogy akkor menjek, aztán csináljak a kadarkával valamit én Szekszárdon, meg hogy mennyire lejáratták szegény kadarkát... Pls: hány évtizedig fogjuk még mantrázni magunknak és a piacnak azt, hogy egy fajtát lejárattak? Biztosan jobb lesz tőle...(?) Tisztában vagyok vele, hogy vékony héjú fajta, kényes stb, de ettől még arculatot kell neki találni és törekedni rá, hogy helyzetbe hozzuk (nem véletlenül foglalkoznak vele régebb óta, mint a kéknyelűvel Badacsonyban...ezt a kontrapárhuzamot sem igazán értettem e felvetés kapcsán). Arra a kérdésre, hogy egy autentikus helyi fajtát (értéket) 30 éve lejárattak-e meg hogy nehéz-e termeszteni, számomra elfogadhatatlan az a válasz, hogy akkor hagyjuk ezt most és beszélgessünk inkább a franc-ról, mert az egyszerűbb. Nagy öröm számomra, hogy a borászok is egyre inkább  A harmadik fontos tényező, ami Szekszárdot jól kiemelheti idehaza az az, hogy az ott dolgozó borászok termékeny közösséget alkotnak. Van szándék a fejlődésre, az innovációra, a jobbító szándék elfogadására, a kommunikációra és ez tudjuk, hogy nagyon fontos.

Még a legutóbbi Weninger masterclass előtt és után azért végigszondáztam a Kékfrankos MOST! Néhány hazai tételét. Meg kell, hogy mondjam, egészen meg voltam győzve a fajtát illetően. Számos igen szép példát találtam az elegáns kékfrankosra, persze azt nagyon kell tudni, hol érdeklődjön az ember, ha ilyesmire szomjazik. Bott Frigyes, Heimann Zoltán, Losonci Bálint, Karner Gábor egyre inkább csalhatatlan tippnek tűnik (az osztrákokat most csak amolyan műkedvelőként kóstolgattam a magam örömére…Umathum és Nittnaus a Drop Shop kínálatából szintén megérdemlik a kitüntetett figyelmet). Jegyzet most az alábbiakról készült:

Egy kóstoló akkor jó, ha minél több jó ember van hozzá. A bor egyik, ha nem a legjobb tulajdonsága, hogy lerövidíti az emberek közti távolságot, temérdek témát vet föl és nagyon kellemes kísérője, sőt indukálója fontos beszélgetéseknek. Nagyon jó látni, hogy a hazai borbloggerek közt egyre erősebb kohéziós erők hatnak. A közösségi oldalak nyújtotta lehetőségeknek hála zökkenőmentes és előremutató kommunikáció tud zajlani köztünk, nem ritkán barátságok, sőt baráti társaságok is alakultak a boros érdeklődésnek köszönhetően. Ungert és rszabi mindketten blog.hu-s bloggerek. Sokat kóstolnak már együtt, összeszokott brigád, de most én is bepofátlankodtam hagyományos szombat délutáni borozgatásukba, szerencsére nem volt annyira ellenükre. A szabályok egyszerűek: nincs semmiféle szabály, csak örömborozás, mindenki hoz valamit, sorba rakjuk őket és kóstolunk, aztán iszunk is, mert így teljes a lelki békénk.

Tartozom egy vallomással. Néha szkeptikus tudok lenni a Kékfrankossal. Nem mondom, hogy kiegyensúlyozott lenne egymással a viszonyunk. Legalább annyiszor futok bele csalódásokba, ahányszor izgalmas tételekbe. Idehaza a kép igencsak vegyes, de érezhető, hogy sok termelő nagyon bízik legelterjedtebb kék fajtánkban. És jól van ez így. A tavalyi Kékfrankos napon például a lelkesedés nyomaként sok biztató borral találkoztam (Szentesi, Karner, Weninger háromszög tűnik a legmegbízhatóbbnak), és nagyon izgalmassá teszi a fajtát, hogy termőhelyenként más és más erényeket képes fölmutatni. Az alábbi körképben az volt az érdekes, hogy az északi és a déli határvonal mentén körbenézve itt is, ott is lehetett látni sajátosságokat a borokban...noha én egyértelműen inkább észak-párti vagyok (nem úgy Kadarkában). Osztrák és hazai példák következnek.

Édeskésebb, mélyebb, mályvacukrosabb illat. Ízre testesebbnek tűnik egy rosénál. Magasabbra hágna a korty íve, de aztán a végén mégis eltompul és bizonytalanul zárul fura mellékízzel, meleg alkoholossággal torokban. Feszes sava, epres díszek.

Hónapokkal ezelőtt már kóstoltam. Barnásodik a széle, de máskülönben a kor nem hagyott még rajta mély nyomokat. Illatában szárazra aszalt szilva, tarpai szilvalekvár (az a vághatóan sűrű, kemény típus), mellette szedresen sötét színek, bőr. Ízre hosszú, nagytestű, meleg, délies jelenség. Erősíti bennem az érzést, hogy sok forró évjárat közt a mérsékeltebb 2008-as üdítően hat. Ízben is sok a szilva, mellette jó minőségű tanninokkal. Mélységgel, vadsággal, harapós tüzességgel. Délies jellege, alkoholja kivehető, de nem lesz darabos vagy nehézkes. Szép formában van még most is.

Lassan többet írok Kadarkákról, mint bármi másról (igaz nem olyan rég a fehérborok és Tokaj nyújtottak némi egyoldalúságot itt az oldalon, legyen annyi elég, hogy törekszem a változatosságra). Nehéz ezt a törékeny és szőlőben, pincében egyaránt érzékeny fajtát egzakt módon megfogni. Annyi árnyalata van, annyi borminőséggel találkoztunk már, hacsak akár pár évtized távlatában tekintünk vissza élményeinkre. Volt itt presztízsromboló lejáratás, kannásbor, láttunk nagy (vagy épp nagyravágyó) Kadarkákat Egerből, de egyre inkább a mediterrán klímahatású Villányból is; hétköznapibbakat, mind finomabbakat Szekszárdról, mosolygósabb sillereket, asztali minőségű borokat az Alföldről, végül egyedi különlegességeket (mai) határainkon túlról (Ménes, Hajdujárás, ahonnan mint tudjuk a fajta is benépesítette a Kárpát-medencét).