Az idei elmaradhatatlan all-in a nahe-i legendától
Tavaly nyáron került sorra örökös toplistás német borászatunk riesling-körképe, idén pedig tavasszal kerültek a pohárba a friss évjárat tételei, ismét Tar Ferenc barátunk szervezésében. Az igazat megvallva az elmúlt időszak eléggé riesling-szegény volt: éppen itt volt az ideje az újabb komoly leckének, annál is inkább, mivel ünneplésre is volt ok bőven... Sorra került itt szépen minden izgalmas tétel: alapoktól a dűlősökig igazi csiszolt drágakövek következnek, egy kevéssé szokványos, mégis tündöklően szép évjáratból…
Mindig mondom: a nehéz évjáratokban derül ki, hogy ki az igazi, tudatos borász. A 2020-as évjárat a Rajna-mentén sok tekintetben az ellentéte volt a hazánkban tapasztaltaknak, de abban azért hasonlít, hogy nem a termelők kedvence volt ott sem. Meleg volt, korai szürettel, ami különösen nagy kihívás egy olyan finom savszerkezetű bor megformálásakor, mint amilyen a riesling. A nahe-i legendánál, a 20-25 hektár körüli Dönnhoffnál mégis sikerült a bravúr, olyannyira, hogy két teljesen új GG is került a repertoárba. Tar Ferenc barátunk pedig ismét elhozta őket ide Budapestre, hogy aki érti, kóstolja a népszerű világfajta legjavát (ha Tokajon kívüli pincéknél is számolnám a csillagokat, a Dönnhoff már biztos birtokcsillagos lenne). Szóval muszáj voltam menni.
Bodó Judit és Józsi körül mindig zajlik az élet. Ott van például a Mindszenthavi Mulatság, a Dűlős Farsang, a Borday a Csontos Présházban, most épp a Keresztúri Kerámiagyárat újítgatják rendületlenül. A több éves projekt végére idén remélhetőleg egy szép birtokközponttal lesz gazdagabb az immár 5 fős család, amely mint tudjuk Felvidékről csöppent Hegyaljára, sőt igazából Bodrogkisfaludon lett családdá. Bár mindig akadt elég dolguk, de pár éve még a bloggereket is leráncigálták a városból, a laptop mellől, hogy Ne csak írják, tudják is meg, hogy készül a bor, amit aztán ízekre szedünk, megfejtünk, pontozgatunk, csillagozgatunk. Persze ezek a kiscsoportos foglalkozások mindig tapasztalással, tanulással jártak, a nap végét is munkával (azaz kóstolással) zárva. Ahogy nőtt a Bodó család, a Ne csak írja… elmaradt, de a borszerető barát és borász cimbora nem lett kevesebb, így minden februárban összejönnek kicsit, hogy a tíz éves évjáratot megkóstolgassák. Ez most 2010 lett volna, de mivel akkor alig-alig lehetett találni egészséges szőlőt széles e hazában, így többnyire a nemzetközi mezőnyből válogattunk ki csúcsokat, ki-ki a maga ízlése szerint. A véletlen úgy hozta, hogy idén én is jelen lehettem. Beszálltam hát én is egy palackkal. Hogy mit választottam egy ilyen illusztris társasághoz...?
Helmut Dönnhoff 1971-ben indította családi borászatát. Nagy évjárat volt, Tar Feri pedig épp abban az évben született. - Felnőtt winegeekként őt sem kerülte el a riesling-rajongás, amiben bizony az idő közben kultikus magaslatokig emelkedő Dönnhoff borászatnak is fontos érdemei vannak. A ma 28 hektáros birtok a Nahe-folyó völgyében található, ahol 80 %-ban rajnait termesztenek. 2007-től egyre inkább Helmut fia, Kornelius vette át a stafétát, és 2009-től immár teljesen ő felel a borokért. Egy német pince, melynek a boraira az egész világ ácsingózik. És egy történet azok kedvéért, akik azt gondolnák, hogy ez túlzás: három nagykereskedő egy alkalommal megkereste Dönnhoffékat, hogy egy komplett évjáratot megvennének tőlük háromszoros áron. Nem adták, a borok fel vannak osztva máig a célpiacok közt. A már korábban Moselben megénekelt 2018-as, nagy évjárat szortimentjéből néhány karton pedig itt van Nahe-ból Ferinél. Noha még épp csak tavaszodik, de tartok tőle, hogy ezt a borsort nem nagyon fogja idén senki sem megugrani…. Lássuk hát, hogy miért:
Reinhard Löwenstein ránézésre is különc figura. Egész családja fogékony a művészetre, feleségével közösen viszik a birtokot, de immár borász végzettségű lányuk is aktívan építi tovább a család borászati értékeit. Az 1980-ban alapított borászat mára Mosel egyik legtöbbre értékelt birtokainak egyike. Ennek oka leginkább a sajátos stílus, egy olyan borvidéken, ahol azért elég közismertek a minőség alapkövei: tisztaság, precizitás, magas sav mellett egyensúlyos maradékcukor és egészen megdöbbentő érlelhetőség. Nem titok, számomra a kifinomult elegancia, a stabil eredetvédelem és a cukorral való játék egyik legfontosabb iskolapéldája a Rajna-vidék, mely akár Tokaj számára is építő példa lehet. Tar Feri pedig elhozta a friss évjárat, 2018 borait, melyet 2015-höz hasonlóan parádésnak mondanak. Pár moseli funfact után a friss évjárat tételeivel mesélem el, mitől is olyan nagyszerű a Heymann-Löwenstein stílus.
Sok újdonságot nem árulok el az olvasóknak azzal, hogy a Carpe Diem az egyik legfontosabb boros törzshelyem volt az elmúlt néhány évben. Akkor is, ha nem sokat voltam épp Pesten, akkor is, ha nem feltétlen az én pénztárcámhoz lett szabva teljesen a szortiment, akkor is, ha Tokajjal foglalkozom, s arról írok az időm nagy részében. Ez a hely fontos volt. Itt lehetett megkóstolni olyan borokat, amelyekről többnyire a hazai borkedvelő csak angol nyelven olvashat vagy az instagramon láthat fotókat, megrendelheti távoli országokból, aztán vagy megérkezik egyben, vagy nem. De legalábbis rengeteg olyan bor jutott el a FineWines.hu-n és Ferin keresztül a poharainkba, amik idehaza elérhetetlenek. A múlt idő azért indokolt, mert a Capre Diem 2o2o-tól csendesebb üzemmódra vált, s novemberben be fog zárni. Addig is (fix nyitvatartás helyett) csak akkor nyit majd ki, ha tematikus események lesznek (többek közt oktatás is). Egy korszak lezárul, s ezt december 30-án egy méltó sorral, kellemes társasággal igyekezett búcsúztatni Tar Ferenc, tulajdonos.
Vannak borsorok melyekhez nagy ívű felvezetés nem szükséges. Ha pedig riesling sorról van szó, kár elaprózni. Tar Ferinél ismét katartikus ívet sikerült húzni a műfajon belül. Ezúttal Rüdesheim egyik legnagyobb becsben tartott termőhelyéről, a Berg Schlossberg vára alóli meredek, 60 %-os lejtőjű rieslingjeiből kóstoltuk meg több évjáratból. A kvarcit és pala alapkőzetű terület mindössze másfél hektár, három borászat készít róla borokat, jellemzően jóval 50 év feletti korú tőkékről. Papírforma szerint a VDP-tag Leitz a nagyobb név (némileg behízelgőbb, femininebb, parfümösebb borokkal), Georg Breuer inkább újító titán (fickósabb, csontosabb szerkezettel). Őket kóstoltuk most össze meg vissza, egy-két igazi kuriózummal a sor végén (megéri tehát a végéig görgetni). Papírforma szerint a páros évek a hűvösebbek (közülük 2014, ami kemelkedik), míg a páratlanok melegebbek, közülük pedig 2015-öt tartják a riesling-rajongók igen nagyra. Nézzük, mi igaz mindebből, s a két nagy név közül melyik teljesített most a jobban a végére...:
Az a baleset történt egy szerda estén, hogy a jó Tar Feri rámírt messengeren, hogy előző este véletlen kinyílt húsz üveg rajnai innen-onnan. (Hol máshol, mint a Carpe Diemben.) És az alábbi “gyengébbekből” megmaradt 1-2 deci. Aki kapja-marja, egységáron kóstolhatók, amíg tart. Tegye fel a kezét, aki erre nemet tudna mondani! Ők azért olvassanak tovább, mert akkor talán épp most változik majd meg a véleményük a rieslingekről. Aki pedig tudja, mit jelent egy ilyen lehetőség, az tartson velem a Rajna-menti utazásban:
Munkámból adódóan 2017 is úgy alakult, mint 2016 (s ahogy 2018 is fog): a legtöbb hétvégi boros eseményt ki kellett hagynom. Mégsem sajnálom, hogyennyire kevés kóstolóra jutottam el. Van ugyanis egy ivó, ahol mindig sikerült a pultnál vígasztalódni, ha Pesten lehettem. A Carpe Diem Borbár légkörét egész évben szomjazta a szervezetem és lassan talán azt is elmondhatom, hogy fővárosi törzshelyemmé kezd válni a kis borszentély. Számos 2017-es poszt köszönhető Tar Feri izgalmas kóstolóinak. Amíg az ember borkereskedésnél dolgozik, addig a kóstolás gyakorlása nem jelent gondot, de ma gyakorlatilag ez az egyetlen hely, ahol alkalmam nyílik trenírozni magamat borok terén.
Azok, akik közelről figyelték a tokaji ikon munkásságát, biztosan emlékeznek még, hogy volt pár évjárat, amikor Demeter Zoltán Egerből (Nagytálya) vásárolt egy helyi termelőtől kékszőlőt, amit aztán saját pincéjében készített el. A szőlő természetesen a maximalista borász kívánalmai szerint lett művelve, beérlelve, szüretelve, hogy a nagyratörő vízióknak megfelelő minőség születhessen meg belőle (a név kötelez). Élénken él bennem a 2009-es első élmény (16 v/v %), de volt egy vékonyabb évjárat, aztán ismét tetszett az ugyancsak vastag 2013-as is, most pedig két olyan évjáratot fogunk megnézni, mely ékes példája annak, hogy az elmúlt 30 év két legviszontagságosabb évjáratában is lehetett izgalmas, időtálló vörösborokat készíteni… Nézzük is meg őket közelebbről:
Március végén Tar Feri barátunk jóvoltából ismét részesülhettem egy kis külföldi merülésben. Különösebb válogatás nélkül rakott össze FineWines.hu újdonságokat innen is, onnan is Európán belülről, ami nekem mindig izgalmas frissítése az ismereteknek, inspirációknak (megelőzve azt is, hogy nagyon “berozsdásodjanak” az ízlelőbimbók a kevesebb tesztelés, felfedezőút és a több otthonlét közepette). Rég nem látott ismerősök következnek Moselből, Rheingauból, az Etnáról és Rhone-ból!
A múltkori furmintfannál kóstolt Alionok margójára annyi információt ehhez a poszthoz azért muszáj átkötnöm, hogy a kóstoló alapvetően *Balassa István 2017-es tételeiről szólt. Legalábbis így indult, így futott neki a társaság: nagy évjárat, tehetséges tokaji borász műhelyéből. Aztán hogy, hogy nem, az élet átírta a forgatókönyvet és lelkiismeretes házigazdánk éppen azért kapott borhűtőjébe hirtelen a biztos sikerrel kecsegtető spanyol sztárok után, mert a Balassa szárazak bizony váratlanul nagy csalódást keltettek a poharakban. Ki kell mondani: egyöntetűen és mindenki…sokat várt a dűlős furmintoktól, és aztán igen keveset kapott gyümölcsből, szépségből, szerkezetből. Úgy határoztam, hogy ezt megírni tán nincs is értelme, ahogy azt is kár lenne fejtegetni, hogy a tárolás közben történt-e valami a palackokkal, vagy más palackok is így viselkednek-e. Ha egyszer tudok, utánajárok. Addig is….
Furmintfan-szomszéd jóvoltából februárban volt módom egyszerre három ALIONt is megkóstolni a legendás Vega Sicilia “művektől”. Az ikonikus spanyol borászat elmúlt évtizedekben elért sikereiről, érdemeiről, az *Oremus hegyaljai szerepéről ebben a posztban most kevesebb szó fog esni, de mivel olyan sokat emlegetjük referenciaként a sztárpincészet csúcsborait (a Pintiával, az Unico-val együtt), így a mai írásban pár érdekes adalékot szeretnék megosztani az Alion kapcsán, hogy aztán 3 szép évjárat jegyzetei meséljenek a sokat idézett minőségről. Tudtad például, hogy….
A pénteki száraz sor után még volt idő, kedv és persze hűtött palack néhány különlegesség erejéig. Nem csak tokajiak, külföldi borok is kerültek a pohárba. Lássuk, édesben mennyire sikerült szóra bírni a nehéz 2014-et...:
