Folytatódjék a kincsvadászat Hegyalján! Keresztes Ákost nem kell bemutatni azoknak az olvasóknak, akik Tarcalon bejáratosak. Fontos közösségi motorja a helyi történéseknek. Családjával a borászat mellett vendéglátással is foglalkoznak. Fenn a keresztúri úton kedvelt vendégházat üzemeltetnek párjával, Orsival, de immár teljes gőzzel működik lenn a Fő utcán borbárjuk is, ahol a bor mellett kávézni, sörözni, meccset nézni, kvaterkázni is szeretettel várnak mindenkit. Ákost nem meglepő módon rendszeresen megtalálják az “pincétlen” ismerősök, hogy segítsen nekik a borászkodásban. Így pár éve Franciaországból Frederic Darrieux is gyakori vendég lett a borbárban. Hegyalján örökölt birtokot, s jelenleg alig egy hektáron gazdálkodik, onnn készíti borait. Nem csak a tarcali borbárban jöttek velem szembe borai és egy kedves brit olvasóm is rendre rágta a fülem, hogy kóstoljam meg a borait,. Zömében a két mádi Szilvás-dűlőt dícsérik egyébként a tételek. Most egy füst alatt mindkét pince borai a pohárba kerültek szép sorban:

Demeter Zoltán Főbor-törekvése egy olyasfajta féltő értékmegőrzésről tanúskodik, ami idehaza kivételes jelenségnek számít. Vannak ugyanis értékeink, amik már csak a levéltári és könyvtári adatokban keresehtők ki, de hála Istennek mindig akad valaki, aki kikutatja és foglalkozik vele. Zoltán 2003 és 2008 között, öt éven át küzdött, hogy a borvidék felismerje, újra felfedezze magának ez az igen ősi (1570) megnevezést. Az aszúszemek dézsmájának 1655-ös országgyűlésen való eltörlése után jött az aszú reneszánsza, mely háttérbe szorított az egész fürtösen szüretelt főbort. Mire az aszúszemeket újra elkezdték adóztatni a 19. század elején, addigra a főbor nemesi fénye egészen elhalványult, és a szegényebb lengyel piacokra szánva új termékkategória jelent meg az aszú alatti édes kategóriában, melynek útját Mária Terézia is egyengette, ukrán vagy lengyel kifejezésből szamorodni lett ennek a bortípusnak a neve. 

Szerettem 2008-at. Akkor is, ha ebben az évjáratban újabban rendre csalódnom kell a száraz tokaji sorokban ennél az évnél rendre fel-felbukkanó határozott kukoricásság miatt. Pedig fiatal formájukban hogy szerettem a mérsékelt idő okozta szép savkaraktert, a meleg őszutó okozta nagyszerű édeseket is. Aszúban az egyik legszebb évjárat: hosszan eltartható, savgerinces aszúk és késői szüretek, melyek közül ezúttal négyet Furmintfan kollégánál kóstolhattam meg a minap. Milyenek is tíz év múltán egy nagy tokaji évjárat késői szüretei? Négy műfaj, négy stílus mentén kóstolgattunk:

Örömteli, ahogy kezd élettel megtelni Tarcal keresztúri pincesora. Az ifjú Páll Roland például édesapja pincéjét és borászatát vette át, örökölte meg, aki szépen katalogizált évjáratsorral büszkélkedhet a rendszerváltás előtti időkből. Sétál az ember Roland után a pincében és olyan számokba botlik, krétával felírva, hogy 1996, 1985... A hordókba pedig annak a falunak a címere van gondosan belefaragva, ahonnan a szőlő származik. Hasonlóan gazdag saját bortrezorral és megőrzött eszköztárral a kis családi pincék közül csak nagyon kevesen büszkélkedhetnek. Mélyen a hegybe vájt pince, amolyan klasszikus ódon vájt hegyaljai érlelőpince, vastag pincepenésszel. De a borok jelentős része ma már egy másik feldolgozóban készül sterilebb körlmények közt gondozva. A látványos pince megmaradt kóstolóhelyiségnek, illetve trezornak. Roland végtelenül szerény fiatal borász, aki kijárta a borászati iskolákat, megjárta a borvilágot gyakornokként, aztán pár komolyabb környékbeli nagyobb borászatot is, mire végül teljes gőzzel belevetette magát a saját borok készítésébe.
A pince hangulata, a jelenlegi borok karaktere, Roland folyton mosolygó, optimista tekintete mind prózaian mesélik el a nylítszívű látogatónak, hogyan is zajlott/zajlik a rendszerváltás Tokaj-Hegyalján az egymást váltó generációkban, a fejekben, a borokban. Egy ideje terveztem ezt a látogatást, aztán ennek a posztnak a megírását is. Csúszott mindkettő egy kicsit (sorry), hát íme:

Alkonyi László a 2013-as évjárattal mutatkozott be borászként. Borszakírói pályájáról már számos korábbi posztban és interjúban szót ejtettünk, és Kalákás munkásságát is nagy figyelemmel követi az egész szakma. Alkonyi László nagyon fontos igazságokra világított rá hajdani írásaival. Az a fajta radikális hang volt ő, amely kendőzetlenül tárt fel szakmai problémákat, mellyel a rendszerváltás utáni borágazat küzdött. Ezt persze számos borász igen rosszul fogadta, a háborúskodásból pedig az lett, hogy mostanra ez a hang borokban próbál kifejeződést találni inkább, mégpedig Tállyán. Az összes forgalmi boráról beszámoltunk korábban.

Érezni rajta egyfajta érett, enyhén retro-tokaj jelleget: dió, gomba, avar, halványan sherry, aszalt sárga gyümölcsök és barackosság. Ízre még inkább ezek a jegyek erősödnek, diós, kesernés érett jegyekkel. Akárhogy is nézem, ez azért csak egy másodaszú. A savai rendkívül erőteljesek, a citrusos jegyek dominálnak, ami 2008-ban nagyon jellemző, de a fordítás áztatási technológiájából is adódhat a pici cseresség, amit érzek. Ne igyuk túl hűvösen! - Akkor a krémessége, gazdag texturája is jobban kivehető. Mert hogy meglepően testes is, de leginkább hosszú, finoman, elegánsan hordozza magán Tokaj utánozhatatlan ízeit. Érdekes, hogy nekem is a szivar jutott hozzá először eszembe, és utóbb látom, hogy a címkén is egyetértésben hirdetik ezt.

Nem kell tapsolni. Ismét sikerült trükkös, frappáns, sokértelmű, zsurnaliszta bulvármodorral kellően teletűzdelt címet választanom. Sebaj, lesz ez majd jobb is. Vagy rosszabb. A lényeg, hogy Mád után irány Szerencs, a borvidék kapuja. Szabó Gyula bácsit egy kedves, régi borkereskedő ismerősöm ajánlotta, mondván, hogy az öreg spártai körülmények közt is olyan borokat készít, hogy azt sok mádi sztár megirigyelhetné. A pincét a Varkolyék alatti, szerencsi alsó pincesor legvégén keressük, és valóban nem érdemes fengsuji-látványpincére vagy arisztokratikus enteriőrre, prémium zalto pohárra, fényesre suvikszolt kóracél-parádéra számítani: puritán, egyszerű, de közvetlen és szívélyes fogadtatásban lesz részünk. Ennél néha több nem is kell. A nehézségek és a küzdelmek által barázdált, nyolcvanéves arcon pedig olyan felhőtlen és őszinte mosolyt látunk majd (a kor ellenére), ami az általánosan fásult városi szürkeség után megfizethetetlen felüdülés. Gyula bácsi pincéjében nincs semmi döbbenetes bravúr vagy forradalmi minőség, de valahogy mégis elkapta az öregúr a fonalat, és meggyőződésem, hogy több, jóval fiatalabb kortárs tanulhatna őszinte boraiból. Egyszerűen azt látjuk, amit a borvidék tud: korrekt nem édes és elképesztő édes borok, és ezzel azt hiszem, mindent el is mondtam.