A bordói fajták körüli hype eljutott idehaza arra a nyugvópontra, hogy mi magyarok szakmán belül kiemeltünk közülük magunknak egyet. Nem akarok rosszmájú lenni, de mintha lenne benne valami kizárásos alap is: a kaberné túl éles, a merlot gyakorta túl lekváros, ha drága bort akarunk készíteni belőle. A franc viszont mindig megmarad szolidan középen. Nehéz rajta fogást találni, minden évjáratban biztonságosnak tűnik. Bevallhatom, hogy én soha nem voltam a fajta elvakult rajongója. Sőt, ahogy telik-múlik az idő gyakorta vélem érteni, miért lett a kemény cabernet sauvignon a világsiker, s egyúttal nagyon tudom szeretni a merlot testét, gyümölcseit is. Ám a franc valahogy nehezen győz meg. Pedig tényleg sokkal disztingváltabb két fiatalabb bordói rokonánál, melyek amellett, hogy örököltek tőle tehetséget, mindketten képesek voltak valamire, amire a franc nem: egyéniségek lettek a világban fajtaborként is. A Cabernet franc a biztonságra utazik. Fűszerei, gyümölcsei is finomak, de épp visszafogottsága miatt nagyon-nagyon ritkán kapok tőle igazán maradandó élményt, amiért nem csak pár percig vagyok képes rajongani. No, de majd nekünk magyaroknak sikerül! Sikerül?

Kiss Gábor azon kevesek közé tartozik, akik Villányban sajátos, felismerhető stílust tudtak definiálni a borvidéki rögvalóság közepette is. Villány az átlagember fejében ma is úgy él, mint valami igen rangos vörösbort termő borvidék, ahol a világszínvonalú borászatok mellett mindig akad wellness hotel és étterem is, igen komoly borokkal. Az értőbbek körében szinte mindig társul egyfajta kimondott, ki nem mondott unalomérzés Villányhoz: egyforma portugieserek, egyforma rosék, nagyon kevés érdekes vörösbor a középmezőnyben, hogy aztán egy nehezen érthető ugrással megérkezzünk az arcpirítóan drága felső házba, ahol van drága hordó, van tannin, még több alkohol, de a borokban örömöket találni nem könnyű. (Brettet annál inkább.) Sokszor mintha éppen a bejáratottabb neveknél, nagy öregeknél lenne nehezebb dolgunk ezen a téren. Pár éve jelen van néhány lelkes fiatal is a borvidéken, köztük nekem jó ideje Kiss Gábor tűnik a legmagabiztosabb figurának. Alap roséja és alap vöröse mellett szívesen kóstolnék valami merész újítást tíz euro körül, helyette huszért választhatunk két ütős nagyágyú közül:

Az utolsókat rúgja a nyár. Előkerülnek lassan a vörösborok a borhűtőből. Mielőtt a Tokaji Nyaram utolsó bemutatkozó pincéjére rátérnék, úgy döntöttem, egy poszt erejéig megszakítom a sorozatot. Nem mostanában történt a kóstoló, de néhány igazán izgalmas hazai vöröset sikerült egymás mellett megkóstolnom. Nem gyakori, hogy ilyesmit mondok magyar vörösborokra, de most így alakult. So, az öröm jeleként nem rejtegetném a fiókban tovább a jegyzeteket:

A modern nagybor Villányból. Nem a nagyságra utazik, sokkal inkább kifinomult részleteivel hódít. Nem fedi semmi a tiszta ízeket. Kedvesség és kifinomultság is szorult belé bőven. Fiatal még, de a francia hordó csak enyhén kíséri a koncentrált gyümölcsöket. Arányai nagyszerűek, semmi alkoholtúlsúly, semmi közhelyes étcsoki. Sima felszínek, lekerekedett élek. Teljesen egyedi irány, de nagyon tetszik.