Az idei Bormarketing és Borjog Konferencia sorban már a negyedik lesz.  A 200 fősre tervezett konferencia kiemelt célja, hogy felületet biztosítson a szőlőbor ágazatot segítő véleményformáló gondolatoknak és teret adjon a szakmát érintő érdemi kommunikációnak. Az elmúlt 20-25 év sikereire, sikertelenségeire ráfér a szakértői elemzés, de remélhetőleg kapunk majd megoldási javaslatokat is melléjük. Bizony lesz miről beszélgetni tehát idén is, ráadásul az eseménynek ’Nyitás a nagyvilágra’ felkiáltással kiemelt témája is lesz. Aki érdeklődik a bor marketing és jogi aktualitásai iránt, annak a www.aborkonferencia.hu címen kell regisztrálni a New York palotában március 5-én megrendezésre kerülő eseményre. A konferenciát a kezdetek óta két ember nevével köthetjük össze: dr. Prónay Bencét és Rókusfalvy Pált kérdeztük:

A toszkán Ornellaia sikersztorija szerintem a legtöbb olvasó számára ismert. Egy márka, amibe annyira sokat és annyira profin fektettek be, hogy pár év elég volt a világsikerhez. Tim Banks világosan és hihetetlen magabiztossággal beszélt a kezdetek óta sziklaszilárd elvekről, mely az Ornellaiat a világ egyik legkeresettebb bormárkájává emelte.

Előadását azzal kezdte, hogy a brandépítés alapja a szortiment ikonbora. Náluk ezt a szintet két bor jelenti az Ornellaia és a Masseto. Egészen hihetetlennek tűnik, hogy a sikeres birtokot csupán 1985-ben alapították. Összesen 99 hektárt művelnek, 60 féle kitettségben. Legfontosabb fajtáik a két Cabernet, Merlot, Petit verdot, Sauvignon. A klíma óceánias, agyag és néhol vulkáni talajon találhatók a szőlők. Törekednek a természetességre.

Már a legelső évjáratokkal, de az újabbakkal egyre meghökkentőbb 90 feletti pontszámokat zsebeltek be valamennyi magas impaktfaktorú borákulumtól (picit túl meseszerű számomra ezen a ponton a sztori…). Korán megérkeztek tehát a sikerek. 1997-től készül el a pincénél az első mellett a második vonalas bor, és ez a fajta bordói modell nagyszerűen be is vált az Ornellaianak. Ezek a borok 2-3 év után kerülnek piacra. Alattuk aztán több egyéb bor és más termék is készül már a pincénél: La Serre, La Volté Cuvée, Poggio alle Gazze, Ornus, illetve grappa és olivaolaj is.

A cég sikerein 160 ember dolgozik, abszolút multinacionális a csapat, az eredményes és motivált csapatmunkát fontos faktornak jelölte meg Tim Banks. Az emberi oldalon kívül a következő főbb szabályokat emelte ki az Ornellaia kódexből: „annyit termelj, amennyit el tudsz adni” (ma már allkokálva elfogy az összes boruk); mindig előre kell tervezni; a jó márkát húzzák és nem tolják; a kereskedőknek minimum a három legkomolyabb bort tartaniuk kell (nagyon bölcs…); hosszútávban kell gondolkodni a piaci döntéseket illetően.

Ma 73 országban vásárolható meg az Ornellaia, ám nagyon fontos megemlíteni a fix olasz piaci bázist (a palackok 28 %-a odahaza talál gazdát). A külpiacok közül egyértelműen az európai a legerősebb és a legfontosabb. Ázsiában legnagyobb sikereket Japánban érték el. Hosszútávú partnerviszonyban gondolkoznak mindig. Mindezek után talán nem mond újat Tim Banks azzal, hogy a márkaépítésbe rengeteg pénzt tesznek bele: letisztult, ízléeses, hagyományos, de arisztokratikus arculat, csomagolás, mottó: „harvest of the artists”, évjáratok kreatív felvezetése mindig valami ötletes tematika mentén, többnyire művészetekkel, valamilyen műalkotással keretbe foglalva stb). Mindezen túlmenően nagy hangsúlyt fektetnek a kereskedők és a végfogyasztók megszólítására is. A fentiek nélkül az Ornellaia nem jutott volna el 15 év alatt oda, ahol most tart: Toszkána legnagyobb eladásokat produkáló birtoka lett mára.

Aztán egy kapkodósan tolmácsolt bordói eredetvédelmi előadást követően Szentesi József egyszerű, de világos kézműves pezsgős gondolatmene után Borbás Marcsi „nagyabajozása” (érdemi ötletek nélkül) kicsit elsüllyesztette az eseményt lezáró kerekasztal beszélgetést. De dióhéjban ez volt az idei Bormarketing és Borjog Konferencia. A szakma színe java jelen volt az eseményen, és nagyon jó volt látni, hogy a legtöbb üres, szalonspicces, rongyrázós, fancy puccparádé mellett valóban tevékeny boros rendezvények is szerveződnek. Reméljük, a fontosabbnál fontosabb mielőbbi eredmények is igazolni fogják a jelenlévők és az előadók előremutató törekvéseit.

Unalomig ismételt, elhasznált klisé lett az osztrák-csoda, a glikol-botrány után tapasztalt felemelkedése az ausztriai bornak. De miért vannak előrébb a sógórok, mint mi, ha nekünk semmivel sem rosszabbak az adottságaink (sőt)? – tesszük föl a kérdést oly sokszor mégis.

Az 1985-ös, botrány okozta özönvíz utáni újrakezdés fontos és jól átgondolt stratégiai döntések sorozatán alapult. Közmegegyezések, közösen aláírt törekvések, bortörvények, elfojtott (vagy Isten tudja hogyan lenullázott) lobbiérdekek után tiszta lappal sikerült megalapozni egy márka, az ’osztrák bor’ sikerét. Weninger is aláhúzta egy jó grafikonnal: a nemzetközi áttörés azért nem egyik évről a másikra jött és a fegyelmezettség és a koncepció sem hozhat azonnali sikereket.

A bortermelés Asuztriában csupán 2000-ben jutott el a botrány előtti szintre. Az ugyebár 15 év. Csúcsát egyébként 2007-ben érte el ez a szám. Azóta a válsággal persze érezhető volt visszaesés, de a sikersztori azóta is tart és ha megnézzük a legjobb éttermek borlapjait a világ nagyvárosaiban, akkor Grüner veltlinert vagy osztrák rizlinget jó eséllyel találunk a listán (az érem másik oldala, hogy Amerikában a Grüner veltliner a mai napig inkább szerény, hétköznapi bornak minősül; ismerjük a Chardonnay pályafutásának hullámvölgyeit is  …”anything but chardonnay”…vagyis egy fajta sikere soha nem lehet triviális a világban).

Ezután többet mesélt Franz a saját sztorijáról. - Milyen isnpirációkat szerzett otthon és külföldön. Hogy hogyan jutott arra a következtetésre a szakkönyvek nagy szórású kénezési értékei alapján, hogy inkább a természetesség felé fordul és kicsit másképpen fog bort készíteni, mint ahogy az órákon tanulta. Előadását mint biodinamikus borász nem meglepő módon a természethű hozzállásra alapozta. Elmondta, hogy 6 hektár szőlőt kapott először örökségbe apjától, melyet azelőtt nagyszülei műveltek. Mindigis kímélték ezt a területet a vegyszerektől, a legjobb elérésére törekedtek rajta és generációk óta hosszú távú értékként kezelték, ők maguk is ennek a területnek a borát itták odahaza. Így Franz Weninger erre a hozzáállásra kezdett el törekedni többi ültetvényében is. Érdekes táblázatot vetített le a hallgatóságnak arról, hogy a biodinamikus szemléletváltás mellett milyen egyéb folyamatok zajlottak parallel a határ egyik és másik oldalán (mindenben pár év különbséggel követtük le az ausztriai folyamatokat: barrikhordó, házasítások trendjei, biodinamikusok megjelenése narancsbor stb). Izgalmas előadás volt.

Nem titok, hogy az államvezetés kezdi felismeri a Tokajban rejlő nemzeti kincset, amit illene lassan valóban kiemelt értékként kezelni. A Tokaj Kereskedőház mint az utolsó állami tulajdonú borászat és mint a borvidék legnagyobb palackszámot jegyző borászata, megkerülhetetlen állatorvosi lova Tokaj Hegyalja ellentmondásainak. A kerház egyfajta puffertartály a borvidéken. Hatalmas területe mellett értelemszerűen (ahogy neve is mutatja) minden évjáratban fölvásárol tetemes mennyiségű alapanyagot is a helyi termelőktől (Mari nénitől és Józsi bácsitól)…ám ez a kereskedelmi rendszer igen sok ponton bizonytalan. A sarkalatos kérdések nyilván a felvásárolt szőlő minősége (és az abból készíthető bor, mely rengeteg polcon képviseli a világban Tokajt), illetve az ezzel arányos, fenntartható árképzés, ami pedig a helyiek kiszámítható jövedelmének egyik záloga.

Tombor András elmondta, hogy a borvidék ötvenezer ember élettere. Ez a szempont a kerház koncepciójában is szerepet kell, hogy kapjon. Állami oldalról megérkezett a tokaji fejlesztésekre 34 milliárd forintnyi támogatás (mely tíz év alatt 100 milliárdra fog kiegészülni a tervek szerint). Az elképesztő mennyiségű alapanyag feldolgozásához nyilván a technológiai megújulás elengedhetetlen. A telepítési támogatások hosszú távon ugyancsak nagyon fontosak egy nagy volumenű kereskedőház számára. Áts Károly borászati munkája mellett külföldi szakemberek segítik folyamatosan a borászat munkáját, a brandépítésben például londoni szakértők közreműködnek. A pince szorosabbra fűzné az együttműködést a tarcali kutatóintézettel is. Ezen túlmenően nagyobb hangsúlyt feletetnének a termőhelykiválasztásra is, - mondta el a Tokaj Kereskedőház részéről Tombor András.

Arra kérni Alkonyi Lászlót, hogy huszonöt percben adjon rövid történeti áttekintést leghíresebb és legnagyobb múltú borvidékünkről, olyan mintha arra kérnénk egy jó prédikátort, hogy címszavakban írja le az újszövetséget. Tokaj idén kiemelt témája volt a konferenciának, melynek vastagbetűs iniciáléja volt Alkonyi László gondolatmenete.

„Akik tisztában vannak a hagyományainkkal, azok számára a tradíció szabadság. Akik viszont nincsenek, azoknak a hagyomány korlát.”

(Igazából a következő sorokat is simán lehetne idézőjelek közé tenni.)
A valóban hagyományos, autentikus bor Alkonyi László szerint Hegyalja összes bortermelésének kb. 4-5 %-át teszi ki. A többi a világ aktuális trendjeinek szól.

Tokaj történelmét két szálon vezette le a szakíró. Az első eseménysor az édes borok mentén olvasható ki. Az aszúk megjelenésével indul a 16. században (a szamorodni, máslás, fordítás, és a puttonyszámok csak a 19. századtól kapnak szerepet). Fontos történelemalakító tényezőként vezette le Alkonyi László, hogy a cukor ma már nem ugyanaz a kivételes és drága érték, mint hajdan volt. Éppen ezért nem szabad az édes borokat sem cukortartalmuk alapján értékelni, osztályozni. Egy aszúnak sem a töménysége, cukorkoncentrációja jelenti a nagyságát.

A másik eseménysor a területek klasszifikációjára fűzhető fel. Ez a folyamat a promontóriumoktól indult ki. A szőlő hajdan egyébként nem képezte a jobbágytelek részét. Örökölhető magántulajdonként független jogállású vagyon volt, így a szabadság egyik fontos kifejeződési formáját jelentette az egyszerű parasztember számára is. A valós termőhelyi klasszifikáció históriája aztán az 1730-as években indult el (Bél Mátyás és Matolai János nyomán). Vagyis egy közel 300 éves történetről, értékről beszélünk. Ideje lenne észrevenni, hogy hagyományok nélkül dűlőbesorolást nem lehet lefektetni; a borászok nem képesek rá, a történelmi háttér viszont szilárd, hiteles alapot nyújtana. És itt van kéznél, óriási kincs, amit használnunk kellene. De nem használjuk mégsem…

Pedig például nem csupán a szlovák-magyar Tokaj-vita kapcsán lenne igazolás a mai határokon belüli területek nagyobb értékére, de a klasszifikáció egy sor további kérdést segítene megválaszolni. Lenne választási lehetőség: például a fajtakérdésekben (mit lehet és mit nem lehet első osztályban telepíteni és így tovább). Az értékeinkről is lehetőségünk lenne beszélni szerte a világban. A klasszifikáció nem tudományos kérdés (kitettség, talajösszetétel stb), hanem kulturális kérdés. Emellett a létező legjobb promóciós anyag, mely egy térkép formájában tiszta és világos üzenetet hordozna Tokaj egyediségéről, bárhol bármely kontinensen tegyék ki a falra.

Champagne régen harmadosztályú borvidék volt. Fölfedezték azonban a palackosan újraerjesztett bort, azaz a pezsgőt, amely körül kultúra virágzott ki. Ez a kultúra naggyá is tette. A champagne ma luxustermék. Ha azonban egy kultúra nem mer kijelentéseket tenni, nem tud közmegegyezésekre jutni (a múltja, a hagyományai alapján), akkor az a kultúra gyenge.

Végezetül Alkonyi László ismét levezette, szerinte milyen három fokozatból építkezik a klasszifikáció: 1. lépcsője egy közmegegyezés, hogy egy adott bor azért olyan jellegű, mert a termőhely ilyen vagy olyan jegyeket adott hozzá…mennyiszer használjuk a jól csengő (kiüresített) minerális jelzőt. A 2. lépcső egy adott pince stílusán ütközik ki. Ahogy például a löszös karakter kibontakozott a Tokaj Kikelet boraiban. Idő volt eljutni ezekig a kijelentésekig is. A 3. lépcsőfok pedig egy klasszifikációs rendszer, ahol kimondjuk, hogy ez történelmileg első osztály, az viszont másod. De miért is lenne kisebb érdem egy másodosztályú területről bravúros borral előrukkolni? Így ha valóban logikus, működőképes rendszert alakítunk ki, akkor később a másodosztály is lehet első osztály. Rajtunk múlik csak, hogy akarjuk-e folytatni, használni ezt a 300 éves történetet vagy megrekedünk a rövidtávú piaci érdekeink sekélyes szintjén.

A nagy kérdés tehát az, hogy van-e és lesz-e saját rendszerünk egy-egy értékünk mögött, ami évtizedekig stabil, évszázadokon át működik, ami kultúrává tud válni a világ előtt is?

Szintén igen fontos és égető problémákat tárt föl Molnár Péter, a Patricius birtokigazgatója is. A Borászok 12 pontjának nagyon fontos eleme a hazai borászati-, szőlészeti oktatás megújítására irányuló igény. Sikeresen kijártam én is egy öt éves kertészmérnöki képzést itthon, mely hasonló tőről fakad, mint a borászati képzés. Sokmindent el lehet mondani, de azt, hogy nemzetközi szinten versenyképes, naprakész tudást kaptam volna, azt azért korántsem. Erősen kísért a rendszerváltás előtti hangulat… De hogy lehet az, hogy aki az ezredforduló utáni szaktudást el akarja sajátítani ifjú borászpalántaként, annak a mi szőlőtermesztési múltunk, hagyományaink mellett muszáj külföldi tapasztalatokkal fölvérteznie magát, mert a hazai nem elég. És egyáltalán miért van ilyen éles határvonallal szétválasztva a szőlészeti és a borászati képzés nálunk?

Molnár Péter elmondta, összesen 30 helyen folyik itthon szakirányú oktatás. A legnagyobb gond szerinte az, hogy nincs köztük közös gondolkodás, óriási a heterogenitás az intézmények közt (és így nyilván a végzett szakemberek tudásában is), és nincs igazán kontroll fölöttük. A Vidékfejlesztési Minisztérium Jogi Főosztályának Szakképzési Osztálya a felügyeleti szerve az oktatásnak. Összesen 4 db tiszta profilú intézmény működik itthon (3 év szakiskolai képzés, 4+3 év szakközép, 2+1 év technikusi). A felsőoktatásban működik BSC és MSC-szakirányú képzés, szakirányos oktatás (ebben külön nincs említve maga a szak) és egy két éves akkreditált képzés is. Az oktatás eleve kevés támogatásból gazdálkodik. A fejkvóta rendszerrel pedig csak gyűlik (a padláson) a rengeteg szakember, szerény tudással.

Ami a kutatóintézetek működését illeti, semmivel sem rózsásabb a helyzet (sőt). A Herman Ottó utcában 1898-ban alapított Kísérleti Állomas ma kutató intézetként működik a fővárosban. Fejlesztésre, átszervezésre szorul. Kutatóintézetek működnek a főbb borvidéki központokban: Tarcal (gyönyörű műemlék épülettel), Badacsony, Kecskemét, Eger és Pécs. Ezek mindegyike 2007 óta a felsőoktatási intézményekhez tartozik. Idén januárban indult el a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) integrátori működése a hazai kutatóintézetek közt. Hatáskörébe tartozik a Szőlészeti és borászati Kutatóintézet is (több más agrárkutatóintézet mellett). Felügyeleti szerve a VM Mezőgazdasági főosztálya, a NAIK központilag dönt a pályázatok sorsáról, támogatásáról.

Ezt követően Molnár Péter beszélt az elmúlt évtizedek folyamán fölmerült hiányosságokról, igényekről, célokról is. - Naprakész, valós, gyakorlati tudású munkaerőre van szükség. A közép és a felsőfokú oktatást harmonizálni kell. A képzést a mindekori piaci és gazdasági igények szerint kell fejleszteni, nemzetközi elvárásokat is figyelembe véve (jócskán van lemaradásunk, mint említettem). A nemzetközi kitekintés biztosítása a hallgatók számára (EU-n kívül és belül is) továbbra is fontos elvárás. A kutatási témákat szakmai igényekhez lenne célszerű igazítani, perspektivikus téma lenne bőven. A feladatok megosztása a kutatóintézetek közt ugyancsak megoldásra vár. Az oktatátást hatékonyabban kéne bekapcsolni a nemzetközi vérkeringésbe. Mindezeknek megfelelően hatékonyabb szaktanácsadói rendszert lehetne kiépíteni (itt is igen nagy lemaradásról számolt be az előadó).

Alapavető, hogy eleve a szakmának kéne például elsődlegesen meghatározni az oktatás irányát, a HNT-nek pedig az ehhez szükséges stratégiát. Strukturális átalakításra van szükség. Az oktatást és a kutatást mielőbb szinkronizálni kellene, illetve reális életpályamodelleket is be kellene mutatni.

Lenne tehát a szakma megújulását, fejlődését szolgáló oktatásban feladat bőven. Molnár Péter elmondása szerint ezek egy része pedig még csak nem is pénzkérdés, csupán racionalizálni kéne kicsit a rendszert.

A Vidékfejlesztési Minisztérium agrárgazdaságért felelős helyettes államtitkára nagyon fontos és régóta problematikus témát járt körbe. Az adminisztratív terhek, melyekkel mint sokan tudjuk, a legtöbb borász irreálisan sok időt kell, hogy töltsön…ahelyett, hogy a tényleges napi rutinra, a szőlőre, a pincére, a marketingre, az eladásaira, a kiadásaira vagy épp és a szűk környezetére, a családjára fordítaná az értékes órákat.

A papírmunkát persze olyan könnyen nem lehet lesöpörni az asztalról. Ne felejtsük el, hogy a bor jövedéki termék, élelmiszer, a piacszabályozás tárgya és egyszer s mind alkoholtartalmú termék, ezért a bürokrácia sem veheti félvállról.

A harmonizáció érdekében több (számomra eddig nem ismert, ámde felettébb derűfakasztó és egyszerre kellően kínos névvel ellátott) program indult el, úgy mint Magyar Program, Egyszerű Állam Program (…), de helyettes államtitkár úr ide sorolta a Borászok 12 Pontját is. Amivel ők minisztériumi oldalról hozzá tudnak járulni a fejlesztéshez az szerinte az információs előny (melyet Brüsszelből és a magyar kormánytól is kapnak). Konkrét javaslatokkal éltek tehát, melyből több lépcsős megvalósítással az alábbi eredmények születtek: támogatási dokumentáció jelentősen csökkent, adminisztratív akadályok közül több is le lett bontva, a telepítések adminisztrációja is egyszerűsödött. Kiemelte továbbá Feldman, hogy 3 törvény, 3 kormányrendelet és 3 miniszteri rendelet lett módosítva mindezek érdekében.

További egzaktabb sikerként említette még, hogy a hegybíró szerepköre bővült, a forgalomba hozatali engedélyeztetés rövidebb lett, a támogatások kiszámíthatóbbak lettek, a termelők direkt értékesítése is egyszerűsödött, a termék pályája rövidebb lett. Tízezer literig a kézműves pezsgőkészítés végezhető a pincénél január elseje óta és nincs már jövedéki hozzájárulás se. A pincekönyv egyszerűsödött 1000 hl/éves bortermelés alatti pincéknél. Ez napjaink borászatainak a 70 %-át érinti. A borkísérő okmány kitöltése helyett mára elég a számlára fölvezetni egy-két plusz sort. A forgalomba hozatali díj csökkent és kistermelőknek üzemlétesítési díjat nem kell fizetni. A törköly kezelése is rugalmasabb lett kis birtokméret esetében, ennek lejelentését csak egyszer kell megtenni. Fontos előrelépés az informatikai háttér modernizálása.

A jövő legfontosabb céljai közt a hegyközségi rendszer további fejlesztését, a szakmaközi szervekkel való még szorosabb együttműködést jelölte meg dr. Feldman Zsolt előadása végén.

Nekem meggyőző és rátermett személynek tűnik az újjáalakult HNT elnök, Tornai Tamás is. Világosan és tettre készen beszélt az új vezetés céljairól, a jövőről. Mesélt az irányválasztás fontosságáról. A HNT munkájának középpontjába a termelőt helyezi, melynek jogosultságai és birtokmérete összhangba került a terület alapú szavazással.

Elmondta, hogy jó jel lehet, hogy több bort exportálunk (700 ezer hl, melynek 90 %-a fehérbor), mint amennyit behozunk az országba (500 ezer hl). A fogyasztás viszont az alacsonyabb árak felé tolódik erősen, exportunk pedig a drágább borok irányába. Érdekes grafikont láthattunk az őj telepítésekről: Tokaj etéren sereghajto szerepet kapott (132 ha), míg Kunság a maga 5000 ha friss telepítésével messze a többi borvidék fölé magasodik. Elgondolkodtató adat.

Tornai elmondása alapján a leginkább paradox helyzetet a HNT-vel kapcsolatosan az, hogy akiknek szüksége lenne rá, az a borász nem tudja finanszírozni, míg akik tudnák, azok nem érdekeltek egy erős HNT-ben, melynek elnöksége 10 főből áll. A külön szőlészeti nemzeti tanácsba és borászati nemzeti tanácsba minden borvidék 2-2 főt delegál, de fontos szereplőknek nevezte meg a helyi egyesületeket is mint a hagyományok őrzőit.

Konkrét feladatokról is beszélt: a termék pályáját optimalizálni kell. Korszerű informatikai rendszerre van szükség. A HNT céljai közt a szemléletformálás is szerepel. A mértékletes borfogyasztás és az értékesítési folyamat rendszerezése mindképp fontos feladat, mindezekre integrátori szereppel hatna a HNT. Végezetül egy egy érdekes ábrán szemléltette előadónk, hogy a hazai borászok kishitűsége is ugyanúgy gátja lehet folyamatoknak: a magyar borász nem akar nyerészkedni, sokszor a jószerencsére bízza a folyamatokat, idealizálja a saját borát, rengeteg személyes érzelmet visz a szakmai kérdésekbe (!) és az erőforrásait nem használja hatékonyan. - Lehet, hogy nincs mindenhol így, de ha nem nézünk szembe vele, nem foglalkozunk ennek a pszichológiájával, az ugyanúgy hiba.

A villányi Tiffán Zsoltnak mint a az Országgyűlés Szőlészeti és Borászati Albizottsági elnökének kulcsszerepe volt abban, hogy a borászok által megfogalmazott, a probléma ütőerét kidomborító kiáltvány a legfelsőbb politikai körökhöz eljusson, s az események egyik forgatókönyve lehessen. Miért fontos ez a 12 pont? Azért mert maguk a kreatív, hitelt érdemlő borászok mint szakmai közösség áttekinthető formában tárja föl a nehézségeket, világítja meg a béklyókat, amik a szakmát a mai napig csaknem ugyanúgy hátráltatják, mint húsz éve. A pontoka közül mára a kormány támogatásával több is megvalósult.

Tiffán Zsolt elmondta, hogy az albizottság dolga 2010 óta a törvények, törványmódosítások hatékony és átgondolt előkészítése. Sikerként említette meg a frissített Hegyközségi törvényt, illetve a pálinka és pezsgőkészítésre vonatkozó szabályok lazítását. Intézkedéseik nyomán az alkotni vágyó borászok tevékenyége könnyebb lett és adminisztrációs terhek is enyhültek (ISZBIR számítógápes rendszer). Szükség van erre a könnyítsére, hogy a magyar bor szárnyalni tudjon, hiszen minőségromlás nélkül képes lehet képviselni hazánkat bármilyen fronton (akár diplomáciai téren is).

Az idei konferenciára végre nekem is sikerült eljutnom. Rókusfalvy Pál és dr. Prónay Bence azt gondolom, igen jó érzékkel válogatták össze a témákat és a rátermett és jó előadókat. Ütős tényfeltáró okfejtések, holott belül, mélyen azért fölösleges körökre, kliséhegyekre, dögunalmas monológokra is számít ilyen események kapcsán az ember. Rögtön az esemény után egy tokaji borász megkérdezte tőlem, mi értelme egy ilyen konferenciának. A kérdés egyfelől jogos, hisz attól, hogy a szakmabeliek, szakmaköziek (borászok, miniszterek, tanárok, szakírók, külföldi szakemberek) tépik a szájukat egész nap a porblémákról, attól a beteg még nem gyógyul meg. Másfelől viszont, ha nem készítünk leltárt, nem tudjuk meg, mi a helyzet, van-e elmozdulás, nem ismerjük fel, hogy jobb lett-e, rosszabb lett-e, akkor a beteg meg is halhat, de javulni biztos nem fog a kép. Diagnózisra szükségünk van, hogy lássuk, milyen módon orvosoljuk a problémákat.

Mert probélma az (sajnos) húsz év után is akad bőven a magyar bor körül, ám lelkesítő, hogy azért előrelépés is jócskán van, ami az elmúlt néhány esztendő gyorsabb, magabiztosabb lépéseinek is nagyban köszönhető. - Borászok 12 pontja, HNT megújulás, aszúszabályok stb… Nem is sorolom föl mindet itt és most. Az elkövetkezendő pár napban rövid esszékkel fogom megemlíteni azokat a gondolatokat, amik szerintem kulcsfontosságúak voltak az előadásokban.