Hosszú idő óta az egyik legizgalmasabb egri rendezvényen vehettem részt a minap. A Wineglass Communication (Tóth Adrienn és csapata) az egri borászok kezdeményezését erősítve szervezte meg az Egri Bornapot a Societé-ben. Szakmai program, remek helyszín, illusztris előadók, ígéretes témák segítettek elmélyedni a borvidék aktuális borminőségeiben. Mert ha egész őszinték akarunk lenni egymáshoz és magunkhoz, akkor a teljes igazság az, hogy Egert szeretjük, de tele vagyunk még 30 év után is vegyes érzésekkel. (Máshogy, mint Tokaj kapcsán.) Sok szempontból Eger még nehezebb keresztekkel küzd, mint számos más borvidék (írtam én is, hideget meleget egyaránt egri borokról). Amennyire én meg tudom ítélni, Eger a sokféleséget igyekszik erényként bemutatni, de alighanem épp ebben vesznek el a fontos üzenetek, mire a fogyasztóhoz érnének. Két ültetett kóstolóval igyekszünk felvenni most a fonalat. - Az első mesterkurzuson Fiáth Attila, Gál Tibor és Hegyi Ádám a borvidék kiemelt vörösbor márkájáról, a bikavérről okfejtetek.

Ismét egy poszt azoknak a törzsolvasóknak, akiknek Tokaj már a könyökén jön ki. A Wineglass Communication (Tóth Adri) és persze az egyre aktívabban összekacsintó egri borászoknak hála kaptam egy szép bikavérpakkot a minap, s úgy voltam vele, ha már az ölembe pottyantak az egytől egyig új egri palackos tételek, miért is ne legyünk hatékonyak és osszuk ezt meg az olvasókkal. A coravinnek köszönhetően pedig egyszerűen van rá mód, hogy ezeket a palackokat az ember megszondázza. Tudjuk nagyon jól, hogy a bikavér mezőny évtizedek óta nagyon vegyes, régen vegyesebb volt, ma vannak szigetszerű szép teljesítémények; ezen borászok mintha évről-évre képesek lennének tiszta, finom bikavéreket letenni az asztalra. A sor persze egy felszínes merítés (több sztárborász sincs benne), de "a papírforma hozza a papírformát" megbízhatóság tekintetében . Lássuk, a hat pince közül, ki hogyan muzsikált a pohárban.

Sötét húsú gyümölcsök, korához képest meglepően fiatal, fejlődő jegyek, fűszerekkel, megnyerő stílussal. Friss primer ízek, kimondottan fanyar savak mellett. Karcsú test, még kissé rendezetlen tanninokkal. Meg kell mondjam, Bolyki János aztán tudja, hogyan kell érlelhető borokat készíteni Egerben...kíváncsi lennék erre a borra 2-3 év múlva is, és tisztaság terén Thummerer mellett nem nagyon tudnék még hasonlóan megbízható pincét a borvidékről...!

Ismét azok fognak örülni ezeknek a soroknak, akiknek már a könyökén jön ki Tokaj. Ma kizárólag hazai vörösökről lesz szó, melyek egytől-egyig a méltán nagybecsű 2013-as évjáratot dicsérik. Azt tudom, hogy Hegyalján kiemelkedő év volt, de elmondható, hogy országszerte egy kiegyensúlyozott, a forró 2011 és 12 után mérsékeltebb klímájú év volt, mely a legtöbb bortípus számára kedvező feltételekkel szolgált. Bernáth Józsi barátunk összegyűjtögetett az évek folyamán jónéhány tételt ebből az évből, és most látta elérkezettnek az időt, hogy 22 tételből kikerüljön a dugó. Lássuk vakon az izgalmas tanulságokat az évjáraton keresztül.

Sokszor meglepnek Bolyki János vörösei, s általában pozitívan (ráadásul élhető ár mellett). Elsőre fajtajelleges étcsokis, vegetális jegyek, szellőzve jönnek aztán elő a gyümölcsök illatában. Erős tannin, vanília, fűszerek, csokoládé, tapadás, pirosas gyümölcsök érezhetők a kortyban. Fiatal még nagyon, de szép lesz.

Nehéz téma a bikavér. Rögtön egy keserű vallomással kell kedzenem, szinte mindig hiányérzettel gondolkodom a bikavár kapcsán. Kialakult ugyan szabályozás mögötte, de nem tűnik semmilyen szempontból olyannak, amivel az átütő siker garantálható lenne Egerben (vagy akár Szekszárdon). Mert van példásul az egrieknek superior meg grand superior, de érzett már ezek között a kategóriák közt valós színvonalbeli különbségeket bárki? Talán ez a kóstoló eldönti. Az összetétel eleve túl sokféle lehet (ráadásul a magasabb kategóriánál még több fajta bonyolítja a képet). Mindez nagyban megnehezíti, hogy a bornak egységes stílusa, identitása mehessen át a köztudatba.

A bordói fajták körüli hype eljutott idehaza arra a nyugvópontra, hogy mi magyarok szakmán belül kiemeltünk közülük magunknak egyet. Nem akarok rosszmájú lenni, de mintha lenne benne valami kizárásos alap is: a kaberné túl éles, a merlot gyakorta túl lekváros, ha drága bort akarunk készíteni belőle. A franc viszont mindig megmarad szolidan középen. Nehéz rajta fogást találni, minden évjáratban biztonságosnak tűnik. Bevallhatom, hogy én soha nem voltam a fajta elvakult rajongója. Sőt, ahogy telik-múlik az idő gyakorta vélem érteni, miért lett a kemény cabernet sauvignon a világsiker, s egyúttal nagyon tudom szeretni a merlot testét, gyümölcseit is. Ám a franc valahogy nehezen győz meg. Pedig tényleg sokkal disztingváltabb két fiatalabb bordói rokonánál, melyek amellett, hogy örököltek tőle tehetséget, mindketten képesek voltak valamire, amire a franc nem: egyéniségek lettek a világban fajtaborként is. A Cabernet franc a biztonságra utazik. Fűszerei, gyümölcsei is finomak, de épp visszafogottsága miatt nagyon-nagyon ritkán kapok tőle igazán maradandó élményt, amiért nem csak pár percig vagyok képes rajongani. No, de majd nekünk magyaroknak sikerül! Sikerül?

Az egri pince elvileg legütősebb bora. Sok fajtából áll, ahogy Egerben az már megszokott. Mák, fűszerek, bors, sötét hangulat, szárított paradicsom. Ízre édes fűszerek, fiatalos zabolátlanság, erős tanninok, de érett savak. Minden kócossága ellenére ígéretes egri vörösbor.

Tejszínes, keleti fűszeres illat. Ízre kékfrankosos cseresznye és meggy viszi. Meglepően rétegzett, édes fűszeres ízvilág, melynek hosszú ízének második felét a kókuszos, újvilágias hordó fullasztja meg kissé.

Méz és leveszöldség orrban, mégis mély és egyedi. Ízre testes, kerek, végén egy egész kicsit ellaposodó, melyben a savak is enyhébbek a kívánatosnál. Ugyanakkor komplex, izgalmas és hosszú Az áráért egy szép egri fehérbor.