Tállyán folytatjuk bornaplónkat. Éless Mimi és Tamás 2019-től ráléptek a teljesen natúr útra. Noha vannak mások is Hegyalján, akiknek voltak és vannak is kénmentes, szűretlen, derítetlen, spontán erjedt boraik, a Szóló esetében ehhez mára biodinamikus gyakorlat is párosul (Demeter minősítéssel 2 év átállással, amit a Biokontroll ellenőriz). Egy út, ami kezdetben nehéz, komoly (és drága) buktatókkal járhat, ha valami félresiklik. - Ám ha megvan az áhított formula és hozzá a bevált mozdulatsor, onnantól minden adaléktól mentesen leegyszerűsödik a képlet, és a bor valóban magától születik a világra, beavatkozások és mesterséges anyagok nélkül. Száraz borokról szól egyelőre a fáma (a kénmentesség édes borban alighanem lehetetlen, de javítson ki, aki másképp tudja). 2019 ehhez az átálláshoz ideális év volt: minden bortípusban remek év, ellenben 2020-al, ahol volt feladvány a tenyészidőszak alatt a szüretig bőven. Két dűlő száraz borát kóstoltam premier előtt: a 2019-ben natúr szűzterméssel már debütáló Hetényt ás a Dukátot.

Az elmúlt évtized alatt szinte egyetlen évjárat sem maradt ki ebből a borból. Közepes rubin szín, illatban első animális, meggyes, cseresznyés, érett csonthéjas gyümölcsös, egy kis cefrés jelleggel. Ízben száraz, sok érett és fanyar (sopronias) gyümölccsel, meggyes, szilvás, sötét tónus, közepes test, élénk savak, természetes ízek, filigrán test, pici sóssággal a végén. Igazi nyárbúcsúztató vörös...

Egészen hihetetlen, de végül a harmadik írásom is kikerült Jancis Robinsonnál, amit Tokajjal és a fenntarthatósággal kapcsolatban küldtem neki. Érdekesség, hogy a sorrend nem volt teljesen helyes, mert a Szóló lett volna a második, Bott a harmadik rész, de ez maximum a dramaturgia szempontjából lehet csak kérdés. Nagyon nagy öröm, hogy ezzel négy napja a 'Free for all' oldalon Tokaj szerepel egy ekkora, nemzetközileg elismert véleményvezér felületén, angol nyelven.

Ismerjétek meg a Szóló aktuális történetét: https://www.jancisrobinson.com/articles/wwc20-szolo-tokaj

És a korábbi két cikk:
https://www.jancisrobinson.com/articles/wwc20-homonna-tokaj
https://www.jancisrobinson.com/articles/wwc20-bott-tokaj 

Illetve Juhász Panka írása Jakabékról:
https://www.jancisrobinson.com/articles/wwc20-jakab-tokaj 

A burgenlandi Moric pince a vájtfülűek körében jól csengő név. A biodinamikus guru, Roland Velich kékfrankosait nyugodtan nevezhetjük világszínvonalú referenciáknak. A hozzállás burgundi stílust és a biodinamika elveit követi. Lepusztult termőhelyeket újítottak föl ebben a szellemben és lett mára igazi zarándokhelye a borértő közönségnek. Tizenhárom évjárattal a háta mögött igen komoly érdemeket, pontszámokat szerzett kékfrankosaival. Tiszteli a magyarokat és burgenland magyar gyökereit is, ahogy a kárpát-medencei fajtákat, termőhelyeket. A szőlészeti és borászati eljárásokban is a maximális természetességre törekszik és csak minimálisan avatkozik be a folyamatokba. Az eredmény: koncentrált, egyedi, termőhelyet megjelenítő kékfrankosok.

A világ nagy borvidékein már mindenütt eljutottak oda, hogy a fajta réges régen nem meghatározó paramétere egy bornak. Mármint olyan értelemben releváns csak, mint a maradékcukor-tartalom vagy a bor színe mondjuk. Egy bordói vagy egy burgundi vörös esetében már nagyon régóta nem a fajták közti különbség a fontos üzenet, hanem az hogy a borász a fajtán, az évjáraton, az apró fogásokon keresztül mit tud megvillantani a borvidék és annak szűkebb termőhelyének jellegéből. A szobor anyaga a fajta, de amit a szobor ábrázol az a termőhely egy megnyilvánulása adott évben.

Unalomig ismételt, elhasznált klisé lett az osztrák-csoda, a glikol-botrány után tapasztalt felemelkedése az ausztriai bornak. De miért vannak előrébb a sógórok, mint mi, ha nekünk semmivel sem rosszabbak az adottságaink (sőt)? – tesszük föl a kérdést oly sokszor mégis.

Az 1985-ös, botrány okozta özönvíz utáni újrakezdés fontos és jól átgondolt stratégiai döntések sorozatán alapult. Közmegegyezések, közösen aláírt törekvések, bortörvények, elfojtott (vagy Isten tudja hogyan lenullázott) lobbiérdekek után tiszta lappal sikerült megalapozni egy márka, az ’osztrák bor’ sikerét. Weninger is aláhúzta egy jó grafikonnal: a nemzetközi áttörés azért nem egyik évről a másikra jött és a fegyelmezettség és a koncepció sem hozhat azonnali sikereket.

A bortermelés Asuztriában csupán 2000-ben jutott el a botrány előtti szintre. Az ugyebár 15 év. Csúcsát egyébként 2007-ben érte el ez a szám. Azóta a válsággal persze érezhető volt visszaesés, de a sikersztori azóta is tart és ha megnézzük a legjobb éttermek borlapjait a világ nagyvárosaiban, akkor Grüner veltlinert vagy osztrák rizlinget jó eséllyel találunk a listán (az érem másik oldala, hogy Amerikában a Grüner veltliner a mai napig inkább szerény, hétköznapi bornak minősül; ismerjük a Chardonnay pályafutásának hullámvölgyeit is  …”anything but chardonnay”…vagyis egy fajta sikere soha nem lehet triviális a világban).

Ezután többet mesélt Franz a saját sztorijáról. - Milyen isnpirációkat szerzett otthon és külföldön. Hogy hogyan jutott arra a következtetésre a szakkönyvek nagy szórású kénezési értékei alapján, hogy inkább a természetesség felé fordul és kicsit másképpen fog bort készíteni, mint ahogy az órákon tanulta. Előadását mint biodinamikus borász nem meglepő módon a természethű hozzállásra alapozta. Elmondta, hogy 6 hektár szőlőt kapott először örökségbe apjától, melyet azelőtt nagyszülei műveltek. Mindigis kímélték ezt a területet a vegyszerektől, a legjobb elérésére törekedtek rajta és generációk óta hosszú távú értékként kezelték, ők maguk is ennek a területnek a borát itták odahaza. Így Franz Weninger erre a hozzáállásra kezdett el törekedni többi ültetvényében is. Érdekes táblázatot vetített le a hallgatóságnak arról, hogy a biodinamikus szemléletváltás mellett milyen egyéb folyamatok zajlottak parallel a határ egyik és másik oldalán (mindenben pár év különbséggel követtük le az ausztriai folyamatokat: barrikhordó, házasítások trendjei, biodinamikusok megjelenése narancsbor stb). Izgalmas előadás volt.

Mi van, ha Sopronban van a kulcs a legjobb magyar vörösborokhoz, csak épp pont ott nem keressük igazán? Rég nem írtam már kóstolásról, de cserébe olyan borokról fogok most, amik legalább lelkesítőnek hatnak a mai magyar vörösboros képet átböngészve. Franz Weninger új utakon jár, radikálisan szembemegy pár évjárat óta mindennel, amit idehaza nagy vörösbornak ítél meg a nép. Lássuk, csak: van itt egy több, mint magabiztos alap kékfrankos, a szortimentet pedig egy dűlős csúcskékfrankos keretezi a borvidék emblematikus fajtáját szépen helyre is téve; a kettő között pedig a „világfajtaborok” színesítik a képet: okosan, megfontoltan mintegy izgalmas és szignifikáns fejlődési, finomodási folyamat részét képezve évről-évre. A soproni tehetség egyike azon hazai partizánoknak, akik végleg tisztába rakták, hogy a(z önmagában igen fájdalmas) koncentráció egy vörösborban nem elég. Célravezetőnek, példamutatónak és a borokban elegánsnak tűnik nekem ez a fajta önmérséklet. Itt vannak az új évjárat tételei (s természetesen továbbra is biodinamikus keretek teszik még romantikusabbá a képet):

Alkalmam nyílt idén először ellátogatni a Vince nagyszabású rendezvényére, mely az egyik legjelentősebb szakmai eseménnyé nőtte ki magát az elmúlt pár évben. Vagyis mindenképp az egyik legvisszhangosabbá, az biztos. A korábbi évek igencsak vegyes kritikái után valójában különösebb elvárásaim nem voltak, mikor beléptem a helyszínre (egy ideig nem fogjuk elfelejteni a Mi magyarok vs. Világ drámai végkifejletet hozó banális mellényúlását). Aztán a személyes látogatással elég hamar szembejött velem a magas fokú szervezettség és a profizmus. Egészében meg kell, hogy mondjam, hogy a legtöbb igényt maradéktalanul kiszolgálta a szorgos és bizony nem kevés főt számláló csapat (pedig nem mondható, hogy könnyű dolguk volt). A rendezvényen bizony kiállítóként és vendégként is igen nagy falat, kis túlzással azt is monhatnám, hogy aki él és mozog idehaza a borszakmában, az többnyire megfordul a Vincén.

Erjedt gyümölcsös, murcis illat. Nyers és túl erőteljes sav. Az eleganciát hiányolom belőle még.