Pár hónappal korábban egy igazán rendkívüli botritiszes nagyvilági kóstolóban volt részem a Bécsben élő és dolgozó Varga Zoltán borgyűjtő jóvoltából. Belejöttünk az olasz borokba itt a blogon egy időre (ha már a személyes olaszországi látogatás egy ideig biztosan nem reális), ám most az alábbi nagyszerű sorral búcsúzunk Itáliától egy időre. A kóstolónak nem minden bora került be a posztba, egyrészt a töredékes jegyzetek miatt, másrészt volt pár érettebb bor is a sorban, amiről az idő vasfoga szinte már nem is hagyott semmi írnivalót. Egy 1991-es Prunotto Barolo, ami már jócskán a végét járta véleményem szerint, akárcsak egy 1979-es Badia a Coltibuono Chianti Classico Riserva, de az 1967-es Antinori Chianti Classico is túl jutott a szebbik korszakán. Nézzük, mik voltak igazán emlékezetesek az idő közben nemzetközivé formálódó borsorban:

Jópár poszttal korábban két Barolo annyira megihletett, hogy úgy döntöttem, kicsit igyekszem a jövőben feldobni az olvashatatlanul száraz, mai blogdivatokra (10 éve) teljesen fittyet hányó és túlon-túl szakmai posztjaimat némi hozzáadott értékkel. Hasznos infok, funfactek, amik az adott (elsősorban nem tokaji) kóstolásokhoz kapcsolódnak egyre gyakoribbak lesznek itt. A Barolo sztoriját, jelenét, múltját már körül jártuk 10+1 pontban. A mai cikk arról fog szólni, hogy ha ne adj isten már unjuk a méregdrága Barolokat (és Barbarescokat), netán tanninmérgezést kaptunk, vagy nem bírunk várni, míg a Nebbiolo savai fogyaszthatóvá szelidülnek a palackban, akkor mit válasszunk, ha Piemontban van dolgunk. Milyen lehet egy Nebbioloból készült pezsgő? Miben más a Barbera és a Freisa? Mindehhez pedig a mesés 2015-ös év adja a hátteret, a méltán nagysikerű Vajra borászat kiválóságain keresztül. Irány Langhe!

Sok újdonságot nem árulok el az olvasóknak azzal, hogy a Carpe Diem az egyik legfontosabb boros törzshelyem volt az elmúlt néhány évben. Akkor is, ha nem sokat voltam épp Pesten, akkor is, ha nem feltétlen az én pénztárcámhoz lett szabva teljesen a szortiment, akkor is, ha Tokajjal foglalkozom, s arról írok az időm nagy részében. Ez a hely fontos volt. Itt lehetett megkóstolni olyan borokat, amelyekről többnyire a hazai borkedvelő csak angol nyelven olvashat vagy az instagramon láthat fotókat, megrendelheti távoli országokból, aztán vagy megérkezik egyben, vagy nem. De legalábbis rengeteg olyan bor jutott el a FineWines.hu-n és Ferin keresztül a poharainkba, amik idehaza elérhetetlenek. A múlt idő azért indokolt, mert a Capre Diem 2o2o-tól csendesebb üzemmódra vált, s novemberben be fog zárni. Addig is (fix nyitvatartás helyett) csak akkor nyit majd ki, ha tematikus események lesznek (többek közt oktatás is). Egy korszak lezárul, s ezt december 30-án egy méltó sorral, kellemes társasággal igyekezett búcsúztatni Tar Ferenc, tulajdonos.

A negyedik, egyben befejező részben mi más is jöhetne, mint a bornagyhatalom Olaszország. Borimádó legyen a talpán, aki a fejébe veszi, hogy megismeri (átfogó képet akar kapni) az olasz borokról. A spanyolok, portugálok, de különösen az olaszok megbonyolítottak mindent, amit csak lehet a borkészítés, eredetvédelem, minőségi kategóriák, fajták kapcsán (de hát ismerve az olasz-mentalitást, biztos van, aki nem lepődik meg az ilyesmin....). Spanyol borok után az olaszok borstílusa számomra kevésbé volt telt és mediterrános. Inkább a franciákhoz áll talán egy kicsit közelebb. Bár kétségtelen, hogy minden borvidéknek megvan a maga sajátossága. Nem mondom, hogy nem annyira izgalmas, de a spanyolok után közel sem annyira buja, nem annyira a gyümölcsösségről szól, mint ahogy azt az ibériai borok esetében éreztem. Sok ezer autochton fajtával büszkélkedhetnek, és akárhogy is vesszük, Olaszország, fogyasztás és termelés tekintetében is évről-évre a top 2-3-ban van világviszonylatban, ami miatt több, mint tényezők a borvilágban.