Egyszercsak 2019 lett. Mintha tavalyelőtt lett volna, hogy 2007-ben először odaítélték a Borászok Borásza elismerést (**Demeter Zoltánnak), amolyan „kontra-díjként” elindítva valamit, mely egyértelműen feddhetetlenebb, hitelesebb életműdíj szeretne lenni a boros elismerések valóságos tengerében. Rókusfalvy Pál hívta életre a kezdeményezést, melyet az idő is szépen igazolni látszik. Közben eltelt 12 év, s idén is 50 jelölt közül szavazhattak a hazai borászok egymás közt, hogy aztán áprilisban kiderüljön, ki is lesz a jobbak legjobbja. Gratulálunk minden jelöltnek! A névsoron végigpillantva öröm látni, hogy a hazai élvonal objektív szompontok alapján is szerepelni tud közös platformon, és hogy díjat odaítélni a korszellem értékeinek megfelelően is képes a borszakma. Ebben az évben kicsit komolyabb keretek közt lehetőség nyílt együtt kóstolni a korábbi nyertesekkel és az idei 50 jelölttel, méghozzá nem is akármilyen csillagzáporral, egészen 9 pontig:

Az első felvonásban is sokfelé kalandoztunk. Körüljártuk a Furmint Feburár felhozatalának legfőbb tanulságait, és főként Tállyát és Bényét kóstoltuk körbe. Ha bírjárok még a jegyzeteket, akkor ezúttal jön minden más: Tarcal, bodrogkeresztúriak, Sárospatak, Hercegkút, régi és új nevekkel, Olaszliszka, egy ruszti kitérő, izgalmas meglepetésekkel. A mádi terembe sajnos csak zárás körül jutottam el. Gyorsan bele-bele kóstoltam ott is pár maradék palackba, de hét órába egyszerűen nem férhetett bele 93 furmintnál több. Zsurki Sanyi, Naárék, Dorogi Pisti nagyon meglepett. A Királyudvar, Bárdos Saci most sem okozott családást. De hogy mely száraz bor tetszett a legjobban? A poszt végén bizony az is kiderül, melyik volt (most is?) a nap furmintja szerintünk. Facebookon pedig várjuk a ti meglátásaitokat: melyik volt a legvagányabb furmint idén?

Bárdos Saci Barakonyi-dűlős borai könnyen lehet, hogy a mindenkori legszebben érő száraz tokajiak. Aki szeret vakon kóstolgatni idősebb furmintokat, hársakat, annak talán nem új ez a jelenség. Sokszor elmondom azt, hogy a termőhely-fajta-borász háromszög akkor adja ki a legszabályosabb képet, ha valóban mindhárman méltók rá és működik köztük az összhang, a kémia. Azt nyilván nem kell magyarázni, hogy nem minden termőhelyen tud akármilyen fajtával, bármely borász keze nyomán nagyot adni, de pont ezért szeretjük a bort, ettől különleges termék a bor: megismételhetetlen és az egyediség hordozója. Bárdos Sarolta borászatában a Barakonyi-dűlő kapta a signature szerepet. Készít innen Furmintot (tán ez az ismertebb márka), de akik a Terroir Clubnál szoktak vásárolni, bizonyára az egyszerűen csak Hárs’ névre keresztelt dűlőszelekciót is ismerik.

2011/novemberi jegyzet:
A füstösség, mint oly sokszor ennél a bornál, megint csak Szepsy borokkal rokon jegyként tört elő (s ismét bizonyíték lehet arra, hogy ez a jegy nem a hordóból jön, mivel nem ugyanazt a hordót használja a két borász). Mégis ez a füstösség a Barakonyiban nem tolakszik annyira, mint mondjuk az Úrágyában; halvány és ugyancsak jellegzetes, finom tengeri sósság kapcsolódik mellé, ami teljesen lebilincsel mindig. Ízben behízelgően zamatos a maradék cukortól. Bárdos Saroltás süteményesség, linzeresség jelenik meg az ízben. Imádni valóan finom savak ellenpontozzák eközben a cukrot, hogy aztán végtelen és káprázatos mineralitással érjen véget. Alkoholja nem kevés, de ezúttal mégsem volt zavaró szerencsére (korábban volt, hogy ezt másképp érzetem ennél a tételnél). Az utolsó két palackot vettem le magamnak a polcról, ugyanis hamarosan elfogy végleg és a 11-es lesz majd valamikor a következő Barakonyi. Szerintem az utolsó 2009-es palackomban is van még pár év. 7+

Novemberre nagy dobással készült a Bortársaság a hazai Tokaj-rajongóknak és persze ugyanúgy minden borkedvelőnek. Igen tetszetős, önálló kiadványt szenteltek a 2011-es remek évjárat száraz borainak, melyet a megszokott Oremus Mandolás, Homonna birtokbor, Sauska cuvée 113 és Szepsy István még szélesebb dűlőportfóliója mellett olyan limitált tételek is színesítenek, mint a Kikelet Pince Lónyai Hárslevelűje, a Gizella és a Balassa Pince teljes száraz szortimentje, a Tokaj Nobilis Susogó és Barakonyi Furmintja, illetve 13 esztendő után Demeter Zoltán borai is föltűntek a Bortársaság polcain (méghozzá a teljes dűlős sor)!

Van már egynéhány jó, autentikus borászat Magyarországon. Beszélni kell róluk és soha nem szabad többet panaszkodni, mint örülni annak, amink van! Különösen okot ad az örömre egy ilyen rendezvény, ahol a profi szervezés képes összerakni a kép darabkáit, keretbe foglalni azt, s a közönség egy helyen ennyi izgalmas és hiteles borral, borásszal tud kapcsolatba lépni. A furmintokban most sem csalódtam, a vörös kép vegyes volt most is, de talán legjobban egynémely Olaszrizlingekre sikerült rácsodálkoznom. Kóstolási jegyzetek következnek:

Ez volt az első alkalom, hogy sikerült végre eljutni a szentendrei skanzenben megrendezett szüreti napokra. Egy dolgot sajnálok csak, hogy korábbi években nem tettem meg ezt a látogatást. Az az érdekes, hogy úgy voltak jelen hazánk legizgalmasabb pincéi a rendezvényen, hogy közben a városi tömeg elkerülte a rendezvényt. Ilyesmi lehetett Etyek is régen (de lehet, hogy még a vár is húsz éve). A standok közt a berendezett, különféle magyar lakóépületekben fiatalok muzsikálnak, mindenfelé kisgyerekek rohangálnak, miközben nincs az embernek olyan érzése, hogy megfullad, lépni nem tud a tömegben. Lehet zavartalanul, személyesen csevegni a borászokkal, akik többnyire ugyancsak családi programnak fogják föl ezt a hétvégét: pl. Bodóék is, Molnár Péterék is családostul érkeztek. Nem volt jelen nagyon sok borászat, jellemzően a kisebb, családi pincék kapnak ide meghívást; mindez így együtt hiánypótló pest-környéki kis borfesztiválnak tűnik. Legyen ilyen ez a rendezvény még sokáig!

Drbartán és rajtam kívül nem nagyon zengett erről a borról az online borsajtó, ami nem véletlen, hisz a bor máig is csak a pincénél elérhető, limitált különlegesség. A háttérsztoriról és a névről csak annyit, hogy annak idején volt a bortörvénynek egy olyan kikötése, hogy a szamorodninak minimum 12-es alkoholúnak kell lennie (ma már nincs ilyen megkötés). Ez a bor 10.5-ösre erjedt ki, de mire az analitikából kiderült, hogy nem lehet szamorodni, addigra már le is töltötték hagyományos aszús/szamorodnis palackba a bort (vagyis nem késői szüretes, elit bordói palackot kapott). A szamorodni elnevezést némileg megkerülve, magyarosítva így került a címkére az Ahogy termett elnevezés. A Barakonyi-dűlő Furmintjából készült egyetlen hordó ez a bor, és már októberben, a pincénél kóstolva is nagyon szerettem.

Rövid sétáló körúttal indítottam a napot a HetedHét bemutatón. Ezt követően a sokféle témát fölvonultató mesterkurzuson kóstolhattunk meg 6 féle dűlőszelektált bort. Most jöjjenek a kóstolási jegyzetek, ezúttal mind egyben:

Pár hete Lengyelországban kóstoltattam tokaji borokat, értő közönség számára. Tudjuk, hogy a lengyelek nagyon fontos exportpiacot adtak száz évekkel ezelőtt Tokajnak (erről tanúskodik a szamorodni szó is…nem szükséges az idelátogató olvasónak ezeket kifejteni). Egyrészt adódott ez a kedvező földrajzi elhelyezkedésből, másrészt a tényből, hogy a lengyeleknek nincs saját boruk (a bort viszont szeretik), harmadrészt bizonyára az évszázadok sodrában kialakult kölcsönös, baráti viszonyból is. Ebből a baráti fogadtatásból én is részesülhettem most, s próbáltam Tokaj Hegyalja olyan oldalát bemutatni nekik, ami valamennyire új, nem hagyományos, de napjaink tájékozott fogyasztója számára mindenképp reprezentatív (s persze azért megfizethető is). Különösen izgalmas kontrasztot képzett ez a kóstoló az Alkonyi-féle 1993-as aszúk bemutatójával. Előtte is és utána is folyamatosan kóstolgattam otthon az alábbi borok maradékait. A múlt/a kezdetek és a jelen. Érdekes látni, hogy aszúk terén milyen minőségektől indult a történet 1993-ban, az avinálás elhagyását követően, és ma milyen trendek figyelhetők meg Hegyalján (aszúkon innen és túl).
Praktikussági okokból is hat palackot vittem, hisz egy kartonba ennyi fér. Egy része a személyes gyűjteményemből származott, másik részét előzőleg vásároltam be: