Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy ott lehettem a már tavaly is komolyan átszervezett, örvendetesen magasabb színvonalra emelt Pannon Bormustra díjátadó gáláján. Ezúttal ugyanis nem a későbbi Budai Gourmet Fesztivállal kötötték össze az eredményhirdetést, hanem gyakorlatilag az összesítés után szinte azonnal, a Gerbaud Házban, az Onyx által megálmodott étkek kíséretében olvasták föl az aranyérmesek listáját (így sajnos a kereskedelmi kontrollpalackoktól el kellett tekinteni, pedig az tavaly szerintem jó ötlet volt).
Ahogy arról már nem rég beszámoltunk, három magyar és hat külföldi zsűritag erősítette idén Pannonhalmán a bírálók csapatát (Kató András, Romsics László, Mészáros Gabriella, Alder Yarrow, Isabelle Legeron, Jamie Goode, Tara Q Thomas, John Szabo és Wojciech Bonkowski). Biztos vagyok benne, hogy hamarosan tehát idegen nyelveken is lesz visszhangja a múlt heti eseményeknek. Ezen a héten a díjátadó május 12-ei tapasztalatiról számolok be én is több részben.

Bizonyára sokaknak feltűnt - nézzék el nekem -, hogy gyakorlatilag karácsony óta nem írtam másról nagyposztot csak Tokajról. Időszerű volt már lassan kicsit kitörni ebből, akármennyire is erős a vonzódás legészakibb borvidékünk felé. Pár héttel ezelőtt Kurucz Zoltán, a Skrabski Pincétől küldött nekünk hat palackot nagyleshegyi boraiból, hogy nézzük meg, mivé fejlődtek azok pár év alatt. Ez most tehát épp kapóra jött (ha már előtte pár nappal Pók Tamás friss tételeinek szakmai bemutatójáról - bosszúságomra - sajnos lecsúsztam). A hat minta főszereplője a Szürkebarát volt, melyből 2008 és 2011 közöttieket nézhettem meg egymás mellett, illetve bónuszként egy 9-es Kékfrankos is érkezett. Több mint fél éve kóstoltam utoljára boraikat, és nem volt csalódás egyik sem.

Egy éve kóstoltam már. Meglepően friss illat, szinte reduktív érzet: puha marcipán, tejfölös fanyarság, ásványok, kedves fehér virágok, a szürkebarát vonzóbb oldala, a felszín alatt felsejlő finom fűszerekkel. A korty meglepően telt és zamatgazdag. Közepesnél nagyobb test, pont jó savak, érezhető alkoholosság és hevület marad utána a szájban. Kesernyéje és az alkohol talán lehetne enyhébb. Jellemző balatoni fehérbor.

Mélyebb, aranyaló citromszín. Illata hidegen elég visszafogott, a levegő jót tesz neki. Kenyér, mandula és marcipán, tompább virágosság, (élesztő?), mineralitás a legjellemzőbb jegye. Szellőzést követően némi kis barack és gyümölcsösebb vonások kezdenek fölbukkanni orrban. Ízben komoly test és tartás, de alkoholja szerencsére nem olyan kifejezett, mint a leshegyi szürkebarátnak. Alapvetően magasabb beltartalom és struktúra jellemzi. Savai megadják a kellő ritmust és lendületet. Egyensúlya is rendben van. Valahogy a teljesség érzése mégsincs meg bennem. Picivel több karakter, határozottság, izgalom hiányzik talán (nyilván ez attól is függ, mihez akarom hasonlítani). 952 palack készült belőle (megbontva nem tartogassuk sokáig).

Igazi "nyári boros" poszt következik! Eddig nem nagyon volt szerencsém a Skrabski rizlingeket megkóstolni. Két (alább is szereplő) szürkebarátot próbáltam már tőlük azon a bizonyos vakteszten, de most utóbb rájöttem, nem az a fajta a fő erősségük! Egy céges kóstolón ezúttal terítékre került csaknem a teljes szortiment a sólyom logóval ellátott, két és fél hektáros, füred-csopaki pincétől. - Meglepően szépnek mutatkoztak valamennyien, ezért úgy döntöttem, címszavas jegyzeteimet kár lenne szétaprózni. Megérdemelnek e borok egy önálló nagybejegyzést is. Annál is inkább, mert mostanság a Bormustrás Kramer-interjú kapcsán blogos berkekben főhőbörgés tárgyát képező Olaszrizling-kritikára (és az "ellenkritikára") találunk magunknak a Skrabski borok közt sokféle példát.

A megszokott halvány, szín nélküli, vízszerű citromszín. A(z egyik) legmegnyerőbb muskotályillatot a fajták közül számomra mindig a Sárga muskotály nyújtja. Virágcsokor, fehér liliom, szappan (vagy ha szabad ezt mondani: a mosogatószer nekem a legkifejezőbb metafora), bodzaszörp, vaníliás süti, kicsi fűszerességgel, és friss, lédús szőlő primer jegyeivel persze. Ízben száraz bor, ám meglehetősen lágy savval, de a szesz érezhető melegével a korty végén (15.5 v/v %...ezt mondjuk a 2008-asban két éve, a pincénél nem éreztem ennyire; hiába: 2009-ben azért sokkal melegebb volt). Zamatos, kerek érzet, kellő hosszúság. Kesernye még jelzés szinten sem zavar be, csak a jóleső, gyümölcsös ízek pompás zamatait érezni végig. Pár napot kibír a palackban, de érdemes inkább első napon meginni. Mostmár két évjárat óta remekül sül el ifjabb Figula Mihály balatoni muskotálya, de akár ragadtathatnám magamat ilyesmire is: kedvencem a pincétől (simán fölveszi a tempót bármely tokajival)!

Hollósy Zsombor (btw hajdani évfolyamtársunk) borairól volt már szó, azóta annyi változott, hogy a most terítékre került két bora már elérhető a Borfaluban ezerpárszáz forintos áron, bár ha jól láttam még nincs fönn a honlapon.

Töredelmesen vallom be: még nem kóstoltam soha Jásdi István alap rizlingjét (pedig legalább akkora alapmű/lassan, mint Szeremley Hubáé mondjuk). Akárhogy is próbálok visszaemlékezni, nem jut eszembe, s a jegyzeteim közt sem találom nyomát. Bár az is tény, hogy követője sem vagyok munkáinak. Az alapsorból a Chardonnay-Pinot Gris-t már próbáltam (régebbi évekből, de mostanság más jellegű borokra szomjazom...), őt még nem ismertem. Májusi, előnyári időben viszont valami igazán friss dologra szomjaztam rá egyik este. Tükrösen tiszta, klasszikus, halvány citrom árnyalat. Már a megjelenése is mohó kortyokra csábítana, apró gyöngyeivel a pohár falán. Illata citrusos, fanyarkás jelleget sugall, finom édes marcipánnal, később érett, zamatos gyümölcsök fölvillanásával (barack), mandulával, mineráliákkal, eltéveszthetetlen rizlinges jegyek lelhetők föl ben... S már önkéntelenül kortyolja is az ember, pláne, ha szomjas. Meglepően telt és túlcsorduló gyümölcsök (trópusiak, zöldek, zöldalmával a sor elején és végén). Üde, jóleső, finom. Azt hiszem, erre mondják, hogy remekül csúszik. Az Olaszrizling, sokszor tolakodó kesernyés lecsengése egyáltalán nincs jelen, üdítős savai épp elegen vannak. Bármikor szívesen innám egy hétköznap esti vacsi kíséreteként. Vélhetően erre is készült, nem évszázados hagyományokra építő nagybornak, magas pontszámmal. Nem is kell ezt tovább ragozni. Jöjjön a következő pohár!

A minap mi is hagytuk magunkat elcsábítani pár ígéretes olaszrizlingre, ahogy azt a hazai "borblogger társadalom" nagy része is megtette mostanában. Laci is, Marci is én is kóstoltunk egy időben (nem gyakori eset), úgyhogy most kicsit parallel tudtuk kifejteni/megvitatni, kinek milyen a jó Olaszrizling. Marci válogatott, a kóstolás végül nem vak volt, mert sokan voltunk. Összességében meggyőző mezőny volt. A jegyzetek töredékesek, de a lényeget megpróbáljuk átadni....

Jóval mélyebb aranyszín, mint amit egy száraz Pinot Gris-től elvárhatunk. Sűrű, fülledt, érett illat, olajos magvakkal. Ízben gazdag, mindenképp az, de a vakkóstolón valahogy mégis közepesnek éreztem, s valahogy mégsem tudtam kimagasló pontot adni rá. Hiányoltam az egyensúlyt, hiányoltam a tartalékokat (2010 végi állapota alapján én egy-két évnél tovább biztos nem tartogatnám).