Szép világosan aranyló citromszín. Klasszikus tokaji illatok: vaníliás, kajszibarackos, aszalt trópusi gyümölcsök, illetve az illatos fajták sárga virágai vesznek le a lábunkról. Tele van üde, friss árnyalatokkal (a szamorodnit nem érdemes szerintem évekig tartogatni, bár ő még kétségtelenül fiatal).
Ízben kiváló édes érzet, nagyszerű egyensúly, melyet a remek savak billentenek helyre. Szinte vibrálnak savai (a forró nyár ellenére is), vezetik a kortyot. Hársas teásság, kellemes, muskotályos kesernye bukkan még föl a kortyban, s alkoholja bár fűt, de nem bánt. A pince legutóbbi szamorodnija, és (kétszer ennyibe kerülő) 2003-as 3 puttonyosa után egy klasszissal magasabb szinten áll ez a tetszetős szamorodni árban is, ihatóságban is. Sokkal jobban szerettem amazoknál. Bármikor, bárkinek szívesen bontanám. Vakon pedig simán mondanám fiatal 4-5 puttonyos aszúnak, de eszembe jut róla a szintén kivételes, 2007-es Áts Cuvée, vagy a pince 2000-es 3 puttonyosának, late harvest cuvée-jének vibráló szerkezete is. Mégis örömteli, hogy nem csak Szepsy István tért vissza a stílusbeli gyökerekhez, a szamorodnihoz. Talán új korszaka kezdődik e valóban fontos és természetes módon könnyed tokaji bortípusnak, ahol a legjobb belépőbor lehetne ez az Oremus. Okulva a 2000-es Szamorodni pályáján, én nem tartogatnám sokáig, most frissen lehet a legszebb! (7)

Mennyi, de mennyi minden történik mostanában, ami megint csak Tokajjal kapcsolatos, vagyis inkább neki köszönhető. Épp csak pár napja értünk haza a borvidékről (mely kapcsán készül egy egész bejegyzés-ciklus). S rögvest arra jöttünk vissza, hogy itt a fővárosban februárban minden a borvidék fő fajtájáról, a furmintról szól. Ennek kapcsán talán a legkomolyabb rendezvényt Kató András és csapata hozta tető alá, a Terroir Clubbal. Nem csupán hétköznapi furmintokat vonultattak föl, hanem mellettük gigantikus óriásokat is előszedtek, akik azóta a száraz tokaji iskola legendás sarokkövei, mérfölkövei, viszonyítási pontjai lettek az elmúlt fontos évtized alatt. Akinek netán kétségei lennének afelől, hogy a furmint jó eséllyel a világ egyik legsokoldalúbb, legszínpompásabb fehér szőlő fajtája (szárazban, édesben is), javaslom, - akár szép fokozatosan - ismerkedjen meg az alábbi tételek még fellelhető darabjaival!

Kíváncsian vártam ezt a bort, mert a 2000-es évjárat hasonló év is volt, és az az Oremus 3 puttonyos bontotta le bennem anno a falat az édes borok felé (emlékszem, még anno Marci, egy jópár napja nyitva lévő, dugósgyanús palackot hozott el a boltból, melyet egy vevő hozott vissza...még soha addig nem éreztem borban olyan gyönyörű barackosságot, csodás édesség mellett olyan szép egyensúlyt). Színben halványabb borostyán. Ez illatban elég szolid, alig kivehető jegyek. A megszokott kajszibarack például egyáltalán nincs jelen, inkább a narancs(héj) a főszereplő, némi vaníliával. Ízben sem harsány, nem lehet magas a maradékcukra (szinte félédes), abszolút "borszerű", nem annyira aszús vagy végletesen desszertszerű. Savai, alkoholja, záró kesernyéje viszont elég határozott. Fiatal és könnyű édes bor, egy kissé halvány árnyalatokkal (pláne, ha az árát is hozzávesszük). Az Oremustól azt hiszem, nem ezt a 3 puttonyost fogom megjegyezni (a 2000-es, 2002-es talán kifejezőbb lett ebből a műfajból).

Annyit egy borvidékünk sem fejlődött az elmúlt 10-20 évben, mint Tokaj. Vitathatatlanul a legnagyobb (jelentőségű) borrégiónk lett mind hazai, mind lassacskán nemzetközi értelmezésben is. Se szeri se száma az új pincészetek által képviselt új iskola ígéretes bortípusainak. Ma már minden borászat készít legalább egy édes cuvée-t, mely külsőre modernebb, az épp aktuális trendek szerint bármikor, bármilyenre formálható, illetve gazdaságosabban, a birtok ízlésének, filozófiájának megfelelően elkészíthető. E késői szüretelésű birtokborok - szemben a hagyományos aszúval, szamorodnival, fordítással és a többiekkel - szintén nem új keletű dolgok, de épp plasztikusságuk révén egyre jobban megszerzik közönségüket, egyre nagyobb preferenciát kezdenek élvezni mind a borkészítők, mind a borivók körében. Érezhetően elmozdultak valamerre, önállósultak egy kicsit a piacon, s már nem csak a háttérből hódítanak mint választékbővítő, elérhető árú desszertborok, melyek az aszúnál, szamorodninál talán jobban illeszkednek a modern hétköznapjainkba.

Vermuthos...nekem mindenképp, amin nehéz túljutni. Sok a fa, az oxidáltság, kevés a gyümölcs, valahogy ragacsos lesz ettől az egész (vélhetően ez volt a problémám pár hónappal ezelőtt a Degenfeld Szamorodnival is).

Mámorító zamatok, sok-sok kedves, nyári gyümölcs, főleg sárga húsúak, és főleg őszi barack árad szét az ember szájüregében, majd torkában, kiváló ízérzetet hagyva maga után. Nem sok a fa, nem ragacsos, nem mancsos, tökéletesen csúszik.