Hogyan lesz valamiből a világ legjobb száraz fehérbora? Egy termőhelyből, aztán egy brandből, esetleg a fajtából? Egyáltalán hogyan lehet bekerülni az élvonalba, mit kell ahhoz tudnia egy bornak? Mielőtt ma  végigvennénk néhányat a világ fehér csúcsborai közül, akaratlanul is számba veszi az ember, milyen erényekkel bírnak az előttünk járók. - Sauvignon/Loire: fűszeres, de moderált, csiszolt, feszes; sauvignon/Bordó: fás, de intelligensen, miközben élő savú és gyümölcsös is; sauvignon/Új-Zéland: mindenben intenzív - erős illat, ízben gyümölcsözön; rajnai/német: savvezérelt, de közben komplex, feszes, csiszolt; rajnai/osztrák: könnyebb, egyensúlyos, sima, mégis egyenes, élő savú; és végül chardonnay/burgundia: minőségi fa, végtelen komplexitás, termőhelyiség, vitalitás. Nagyon fontos megjegyezni, hogy ezeket az erényeket a legtöbb évjáratban és a legtöbb termelőnél megtaláljuk az adott régióban. Ugyancsak fontos, hogy ezek a régiók noha általában fajtaborokat készítenek, ahogy fent is látjuk, ám alapvetően mégsem fajtáról kommunikálnak, hanem sokkal inkább termőhelyről (többnyire a dűlőt is megnevezve, franciáknál a besorolással együtt). Ez azért fontos, mert hazánkban ez nem tűnik közmegegyezés tárgyának ennyi év után sem (sajnos), hanem sokan még mindig fajták (indokolatlan?) kiemelésén munkálkodnak.

Véget ér a furmint február. Talán lehet Önök közt olyan, aki már kicsit unja is. A mai posztban a furmint szó sem fog szerepelni, megígérem. Ja, de: Furmintfannál kóstoltunk pár hete: az első körben 4 sauvignont kóstoltunk (hármat a jobbak közül a nagyvilágból, a 2013-as évből), ezekről a borokról lesz most szó. Világfajtáról beszélünk, azaz nagy biztonsággal termeszthető gyakorlatilag bármely borvidéken, de a magasiskolából mégis a hűvösebb vagy mérsékelt termőhelyek jutnak róla eszünkbe (Loire-völgy, Marlborough stb). Van (még legalább) egy óriási csúsztatás és prekoncepció a fejekben, mikor a fajtáról van szó (a macskapisi és egyéb csacskaságok mellett): „a jó sauvignont egy éves koráig kell meginni”. Vannak reduktív iskolák és mainstream sauvignon-stílusok, ahol ez igaz is lehet, de ma 3 olyan komolyabb klasszist fogunk bemutatni, melyek tanítani valóan cáfolnak rá a szerencsétlen városi legendára:

A múltkori vörös mélyvíz után most fehérek következtek hasonlóképp vegyesen. Sokan vártuk már a rajnais kört, meg is kaptuk pár bor erejéig és pár nagyon rajnais más fajta erejéig! Látható ebben a sorban is, hogy a rajnais borvidékek sikere nagyon sok olyan borvidéket is inspirál, akik esetenként teljesen más adottságokkal és fajtákkal rendelkeznek. Hazai meglepetés és közel-keleti klasszis is jutott a sorba a fokozva a hangulatot:

Folytatódik nem csak a Herczeg Ági Master of Wine-os kóstolósorozat, de bizony a tavasz jegyében a sauvignonozást is épp csak elkezdtük a korábbi, Cseri-poszttal. Most kicsit körbeutazzuk a világot és a száraz etapban két kakukktojás keresését követően édesbor-klasszisokba folytjuk a virágillatú tavasztól megrészegült, mámoros lelkünket. Csupa fontos leckével tűzdelt borsor. Természetesen most is vakon.

A feketeöves borivóknak már egészen biztosan nem kell bemutatni a Tar Ferenc-jelenséget. Merthogy Tar Feri valóban igazi jelenséggé vált a hazai boros szcénán belül. A riesling.hu és a finewines.hu értelmi szerzője maga szerzi be azokat a külföldi kincseket, melyek websopján keresztül nem ritkán igencsak méltányos árban hozzáférhetők számunka. Nem is akármilyen különlegességekről van itt szó (Dönnhoff, Leitz, Prager, St. Cosmé stb)! Szóval épp eléggé hiánypótló a tevékenység, melyet folytat. A magyar ember még ma is szinte csak magyar borért hajlandó pénzt fizetni, ezért vannak komplett boruniverzumok, melyeknek a legjava itthon gyakorlatilag nem vagy csak alig-alig kóstolható. Tar Feri árral szembeni tevékenysége ezért is fontos!

A világ nagy borvidékein már mindenütt eljutottak oda, hogy a fajta réges régen nem meghatározó paramétere egy bornak. Mármint olyan értelemben releváns csak, mint a maradékcukor-tartalom vagy a bor színe mondjuk. Egy bordói vagy egy burgundi vörös esetében már nagyon régóta nem a fajták közti különbség a fontos üzenet, hanem az hogy a borász a fajtán, az évjáraton, az apró fogásokon keresztül mit tud megvillantani a borvidék és annak szűkebb termőhelyének jellegéből. A szobor anyaga a fajta, de amit a szobor ábrázol az a termőhely egy megnyilvánulása adott évben.

Szeretjük a Zöldveltelinit. Jó látni, hogy immár egyre több a szép példa idehaza is (noha egy-két éve még műholddal kerestük a jobbakat idehaza és Wachauig kellett szaladni, aki igazán jó referenciát keresett). Jött egy pár Szecskő, jöttek a Bott Frigyesek, most a Villa Tolnayk, biztos van, akinek anno a Schellerek okoztak meglepetéseket, de érdemes megnézni, egy fajta hol nyújtja a legtöbbet. Az osztrákok - nem kérdés - csúcsra járatták a fajtát, ami után sok újat már nem nagyon lehet mutatni. A kitekintés végett soha nem árt felmérni (és megérteni) milyen stratégiákból érdemes meríteni ahhoz, hogy például az olaszrizlinggel, a furminttal vagy más fajtánkkal eljussunk odáig, hogy hasonló megbecsülésnek örvendhessen világszerte, mint az osztrák GV-k (tisztaság, mértékletesség, konstans minőség mindenféle árszínvonalon stb).

Bernhard Ott nem a wachaui sztárok közül való. Nem is wachaui. Wagram ugyancsak a Duna mentén, annak két partján terül el (nevét csak 2007-ben kapta meg a borvidék, előtte Donaulandként emlegették). Területe 2451 ha, jellemző talaja, alapkőzete a lösz.
Itt dolgozik Bernhard Ott, akinek családja a http://www.austrianwine.com szerint 1889 óta foglalkozik borkészítéssel. Ő lenne a negyedik generáció. A 90 %-nyi veltelini mellett akad a kertben Sauvignon blanc és Riesling is, három területen: Rosenberg, Spiegel, Stein. Biodinamikus szemlélet. Íme a 3 szintből álló veltelini-sor:

Hiszünk a nagy száraz fehérborok halhatatlanságában. Annyira hiszünk, hogy néha észre sem vesszük, mennyire az út elején tartunk megismerésükben. A 2006-os év például az egyik legfontosabb mérföldkő volt Hegyalján száraz borok terén. A 2003-as után végre ismét egy kimagasló minőséget produkáló évjárat, ahol a pincékben tovább folytatódhatott a dűlős borok minőségi csiszolása. Mindennek már hat éve. Akkor sokan azt gondoltuk, ez a minőség új távlatokat nyit meg érlelhető száraz borok tekintetében.
Az egyéni stílusok még javában formálódtak: a fahasználat és az almasavbontás hatása, a magas szesz több helyen gyermekbetegségekként nyomták rá bélyegüket egyes borokra, de az vitathatatlan, hogy a dűlők föltérképezésében óriási szerepe volt 2006-nak! Ismét borászokkal és bloggerekkel kóstoltuk meg vakon az évjárat legfontosabb tételeit Hegyalján, hogy megtudhassuk, mi maradt a kecses, törékenynek látszó löszös borokból vagy épp a zsírosabb, méregdrága nagyágyúkból.

A kötetlenebb hangulatú nyitott kóstolók évek óta rendszeresen látogathatók a Terroir Clubban. Ilyenkor az épp aktuális újdonságok közül néhány tétel kóstolható meg együtt, jelképes összeg fejében. A napokban ezek az érdekességek kerültek bemutatásra a Csillaghegyi úton:

Pár napja Londonban jártam. Demeter Zoltán egyik ottani kereskedője Mark Savage MW tartott ott szelekciójából egy sétálókóstolót kereskedelmi partnerei, komolyabb vevői számára. Még soha nem jártam Londonban, ahol a Master of Wine-ok népsűrűsége világszerte a legnagyobb, ahol a borpiaci trendek íródnak, s ahol értelemszerűen a borkultúra is olyan szinten rezonál, amire mindnyájunknak érdemes olykor rácsodálkozni. Szóval Demeter Zoltán fölvetette, én pedig mentem, hogy nyitott szemmel, füllel és szívvel lássak egy szeletet mindabból, amitől mi idehaza fényévekre vagyunk egyelőre… S persze kóstoltam is, ha már ott lehettem. Nem akármilyen erősségű fehér sorban lehetett részem Mark Savage jóvoltából (erről fog szólni eheti londoni jegyzeteim első része):