Mádon aztán zajlik az élet mindig. - A borvidék központjává érett 2000-től, a dűlős terroirgondolkodás jelentős borműhelyeivel, 2009 körül egy grandiózus kooperációval (Szent Tamás, mádi palack stb), ami kicsit egész Mádra kihatva sok metamorfózison ment keresztül. A befektető pár hete ránk szabadította a MAD bubbles jelenséget, mely sokakban sokféle érzelmet váltott ki; azt ki lehet jelenteni, hogy osztatlan sikert nem aratott a piacon és erősen szembemegy a második mondatom értékeivel is (aligha lesz azonban mérhető hatása bármire is). Azt tudjuk, hogy a közösségi összefogás nem a kedvenc témája sajnos borászainknak, és én is gyorsan megtanultam az elmúlt 10 tokaji évem alatt, hogy a legfőbb gond a borvidéken az, hogy lassan bármilyen téma mentén képes két hegyaljai borász végtelen vitába bocsátkozni (építő párbeszéd helyett). Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy a piaci pozícionálás terén koncepciózus játékszabályokkal mind a mai napig adós a borvidék (működő eredetvédelem, jól átgondolt termékleírás, dűlők értelmezése, árpolitika stb). Tíz borász így nyilván tízféleképp fog gondolkodni a szőlészkedésről, a borkészítésről, stratégiákról, kb mindenről. Pedig a Mádi Kör egyike a borvidék számos egyesületének, melynek furamód épp a szigorú eredetvédelem az egyik legfőbb programpontja, ezt a borvidéken belül is önállóan (településileg) értelmezi és szervezi, ami zajos visszhangokat generál. Rendszeres tematikus kóstolóinak legutóbbi szeánszán nagyon kíváncsi voltam, hogy a hosszú életűnek tartott mádi szárazak miképp érnek a palackban. A meglepetések nem maradtak el:

Mélyebb szín. Gumis, érett és érlelt, kissé avitt stílus orrban, enyhe oxidált felhanggal. Ízben kesernyés, nem mondanám, hogy szépen érlelt. Édeskés jegyek, kevés eleganciát lehet benne felfedezni sajnos.

Tudják az egyensúly kérdésköre.... Ha édes borról van szó, akkor ez a kulcsa mindennek. - Hogy a cukor mellett a sav mennyire érvényesül és viszont. Talán nem vagyok egyedül azzal a vélekedéssel, hogy akkor igazán szép/eltartható/elegáns/jól illeszthető bármihez (pl. ételhez) egy édes bor, ha a savak repítik, kortalanná teszik, lemossák a cukrot. A decemberi 1999-jubileum kapcsán a sav-cukor témában több oldalról is körbejártuk a témát (érdemes visszalapozni), illetve hamarosan két hűvös évjárat édesborával lesz válasz magas savakkal a mai savszszegény posztra. De mindig elmondom, hogy nincs még egy ilyen borvidéke a világnak, ahol (egyrészt a sav és a cukor ennyire páratlanul tud működni, és) ennyire szépen megjelennek egy borban az évjárat sajátságai, mint Tokajban. Így már fiatalon lehet valamit sejteni abból, milyenek lesznek az idővel. Nos, 2013-at tartjuk aszúban a nagy futó évjáratnak, de az igazság az, hogy számomra egyre kevesebb eleganciát és szépséget hordoznak az évjárat aszúi (szemben mondjuk 2016 vagy 2017-tel), édességben annál többet.

Vannak évjáratok, melyekről csak közhelyekben lehet beszélni. Például, hogy vannak bizonyos borok, melyeknek a kibontása önmagában is ünnep. Egy új korszak hajnala (mely lezárt egy nagyon sötét kort). - A 90-es évek minden idők talán legjelentősebb innovációs évtizede volt Tokajnak, s legfőképpen azért, mert 1999-ig még minden évjárat szinte kizárólag a botrotisz és a nemes rothadás tökéletesítéséről szólt. Az első nagy rácsodálkozás a rendszerváltás után 1993 volt, aztán egy évtizeddel 1989 után a tökéletes aszús évjárat is megadatott a kisebb vagy nagyobb, magyar vagy éppen külföldi tőkével elindított hegyaljai birtokoknak. Azt gondolom, 1999 bizonyította be végleg, hogy a tokaji aszú a világ legkiválóbb természetes édes bora.

Izgalmas bemutatón vehettem részt múlt szombaton a Mádi Kör megtisztelő meghívásának eleget téve. Az eredetvédelmi egyesület borászai ezúttal a tavalyi évet mutatták be, immár palackos tételekkel. Ennek apropóján nálunk is 2018 mélyebb megismerése helyeződik a középpontba erre a hétre. Rövid emlékeztetőként az évjáratról csak annyit, hogy extrém korai, forró évjárattal van dolgunk, ami minden korábbinál gyorsabb érést (itt-ott kényszerérett állapotokat) jelentett a szőlőnek. Április-májusban eleve igen magas évi középhőmérsklettel indult a tenyészidőszak, ami komoly kezdeti löketet jelentett a fakadásban, s az így keletkezett 3 hetes előny egész évben végig meg is maradt. A szárazbornak való már augusztus folyamán leszüretelésre került, de a Royal  Tokaji Kabarból már ugyanebben a hónapban aszúszemeket szedett Mádon (!), sőt aztán mennyiségben rekord aszúszemterméssel zárták a szüretet, ami igen meglepő fejlemény (összeségében véve a borvidéken nem volt erős év aszúban 2018). Jellemző az évratra a magasabb alkohol, alacsonyabb sav, a melegebb tapintás és egyfajta sűrű teltség érzete. A kóstoló folyamán - bor bort követve - a szokásos módon adták egymásnak a szót a borászok. Aztán az utolsó előtti bornál, a Budaházynál történt hirtelen valami ásványosság és kövek témában....(ld. alul).

Két-három borásznál többet aligha tudnék mondani, aki tényleg igazán mély helyi és geológiai ismeretek mentén tudna mesélni Tokaj-Hegyalja termőhelyeinek gazdag kőzettanáról. Árvay János közülük az egyik, noha eddig csak rendezvényeken volt szerencsém összefutni vele, most végre eljött a napja, hogy személyesen is tudjunk beszélgetni. A *Disznókő hőskorszaka után Sauska Krisztiánnal kezdtek birtokot építeni a 90-es években, aztán 2007 körül szétválással ért véget. Azóta töretlenül Rátkára, a családi pincére helyeződik a hangsúly, immár Szabolcs fiával és Angelika lányával vállvetve. Ilyen tudású emberrel mindig élmény kóstolni.

Egyszercsak 2019 lett. Mintha tavalyelőtt lett volna, hogy 2007-ben először odaítélték a Borászok Borásza elismerést (**Demeter Zoltánnak), amolyan „kontra-díjként” elindítva valamit, mely egyértelműen feddhetetlenebb, hitelesebb életműdíj szeretne lenni a boros elismerések valóságos tengerében. Rókusfalvy Pál hívta életre a kezdeményezést, melyet az idő is szépen igazolni látszik. Közben eltelt 12 év, s idén is 50 jelölt közül szavazhattak a hazai borászok egymás közt, hogy aztán áprilisban kiderüljön, ki is lesz a jobbak legjobbja. Gratulálunk minden jelöltnek! A névsoron végigpillantva öröm látni, hogy a hazai élvonal objektív szompontok alapján is szerepelni tud közös platformon, és hogy díjat odaítélni a korszellem értékeinek megfelelően is képes a borszakma. Ebben az évben kicsit komolyabb keretek közt lehetőség nyílt együtt kóstolni a korábbi nyertesekkel és az idei 50 jelölttel, méghozzá nem is akármilyen csillagzáporral, egészen 9 pontig:

Kézdy Dániellel nem rég megjelent egy méltató cikk a Forbes online hasábjain. Stella cikke kétségkívül helyén van, sokban egyetértek, de én teljesen más szemszögből vagy „rokon-szenv” oldaláról látom Danit (minthogy szimplán a gazdagok és a gyűjtők kereskedője). Kézdy Dani borpiaci szerepe és hatása a mai magyar borkörforgásban egészen máshol csapódik le véleményem szerint. Az hogy ő komoly borokat, akár nagyobb tételben megvesz, elhoz magyar borászoktól (éveken át) szinte mint magánszemély, azt gondolom, példaértékű mecénási szerepvállalás is egyben (nincs igazán felnőtt fogyasztói kultúrája ugyanis ennek az attitűdnek idehaza annál a rétegnél, aki ezt megtehetné). Aszú Day, Aszú Prime kezdeményezése Tokaj és a tokaji borászok számára egyaránt nagyon pozitív hozadékokkal bír. Segítségnyújtás is sok kisebb pince számára, új megjelenési felület is, és nem utolsó sorban a legfontosabb tokaji márkát, az aszút is helyzetbe hozza/hozhatja, ami régóta megoldatlan gordiuszi csomója  a borvidéknek. Ezek a szándékok jutnak eszembe nekem először, ha Kézdy Dánielre gondolok. 

Az első generációs borászok közös platformjaként indult el 1999-ben a Pannon Bormíves Céh. A szerveződést tíz komoly hazai családi pince indította, valószínűleg az egyik legrégebbi hasonló egyesület, ami minőség mentén definálja önmagát és a magyar bort. Noha az évek alatt kicsit elhalkultak, a Pannon Bormustra sem nagyon kerül napirendre. Pedig annak kérész életű megújulási törekvései egy pillanatra beengedtek némi nemzetközi levegőt kis hazánk igencsak ellaposodott borversenyeinek terébe. Hagyományos évvégi karácsonyozsára minden decemberben összeverődik a sok neves borász, hogy bevonva a szakmát, borkedvelőket, kicsit visszatekintsenek az év történéseire. Balla Géza, céhtag lett ugyebár az év borásza, Szabó Edit Bussay László emlékdíjat kapott, Mészáros Gabriella pedig megindító módon emlékezett meg az idén fájdalmas hirtelenséggel minket itthagyó Sánta Zoltánról, aki tényleg óriási űrt hagyott maga után ebben a közösségben. 

Borostyán színbe mélyült már a palackom, ezért gondoltam, ideje rányitni. Aztán ahogy beleszaglásztam a pohárba, azonnal tudtam, hogy elhamarkodottan ítélkeztem fölötte. Nemes, meleg tónusú aszúillat, főtt és kandírozott gyümölcsök hangulatával, színtiszta stílusjegyekkel. Mézes, nektáros, hosszú, húsosan gyümölcsös ízek. Szinte harapható bor. Nagyon telt. Fiatal még így 15 év után is. Krémes textúra. Sok a cukor, ahogy 2000-nél mindig, de mégsem nehéz vagy gejl, nagyon finom zamatú (amilyen csak tokaji tud lenni); hibátlan az egyensúly, hibátlan a fókusz és nagyon komoly a szerkezet, tele szépséggel, eleganciával. Néhány éve ajándék áron lehetett hozzájutni az egyik kereskedőnél. Két palackom közül mindkettőtől óriási élményeket kaptam. Ha akkot lett volna egy borbáram, sokat vételeztem volna belőle es fűnek-fának mutogatnám. Nagy borok születtek az Árvay - Sauska összjátékból.