Fiatalon a 7-es Lenkey sor legszebbje volt (egy nagyváradi vinotékában bukkantam egy elfeledett palackra a polcokon). Illatban komoly érleltség, amolyan eltéveszthetetlen érett tokajiság hangulatával, mely szembemegy minden trenddel, de erre a kedves borászra nagyon jellemző stílus. Korát némileg megelőző gondolatiság mentén a bor nem fajta szelekció, hanem terroirszelekció: így lett benne 60 %-ban Hárslevelű, ami szerintem jól áll a bornak ebben a korban, öltözteti és vélhetően formában is tartja. Öszi sárgás gyümölcsök, birsalmasajt, körtekompót, fahéjas alma, golden alma, aszalt barack, karácsonyi fűszerek, gyömbér, ázott kő, de még mindig tömör, szálazható és izgalmasan összetett orrban, megjelent benne persze az oxidáció, de értékei is vannak még a bornak. Ízben is ez a tömör szövet jellemzi 12 év után is, benne citrusok, birs, kesernye, vastag és sűrű test, sóssággal zárva. A bortól frissességet senki ne várjon, van egy diós szamoronis jellege (bőven novemberi szüret, egy forró, aszús évben), de szétesve sincs még. Csupa erő ez a bor. Máig a legjobb Lenkey száraz, amit valaha kóstoltam.

Vannak borsorok melyekhez nagy ívű felvezetés nem szükséges. Ha pedig riesling sorról van szó, kár elaprózni. Tar Ferinél ismét katartikus ívet sikerült húzni a műfajon belül. Ezúttal Rüdesheim egyik legnagyobb becsben tartott termőhelyéről, a Berg Schlossberg vára alóli meredek, 60 %-os lejtőjű rieslingjeiből kóstoltuk meg több évjáratból. A kvarcit és pala alapkőzetű terület mindössze másfél hektár, három borászat készít róla borokat, jellemzően jóval 50 év feletti korú tőkékről. Papírforma szerint a VDP-tag Leitz a nagyobb név (némileg behízelgőbb, femininebb, parfümösebb borokkal), Georg Breuer inkább újító titán (fickósabb, csontosabb szerkezettel). Őket kóstoltuk most össze meg vissza, egy-két igazi kuriózummal a sor végén (megéri tehát a végéig görgetni). Papírforma szerint a páros évek a hűvösebbek (közülük 2014, ami kemelkedik), míg a páratlanok melegebbek, közülük pedig 2015-öt tartják a riesling-rajongók igen nagyra. Nézzük, mi igaz mindebből, s a két nagy név közül melyik teljesített most a jobban a végére...:

Mondanom se kell, mindenki nagy várakozásokkal érkezett meg a csapatból a legendás Joly borászatához. Nicolas Joly a Rudolf Steiner-féle biodinamikus tanok legfontosabb továbbörökítője napjainkban. Mi több igen sok szempontból tovább is fejlesztette a néhol a spiritualitással és kevésbé egzakt tudományosan leírható biodinamikus elméleteket, melyet számtalan könyv formájában kiadott az elmúlt évtizedekben (közülük Az Ég és Föld szülte bor 2006 óta a Borbarátnak köszönhetően magyarul is elérhető). A Coulée de Serrant 1976-ban került a Joly családhoz, 1980-tól teljesen biodinamikusan működik, 1984 óta Demeter védjegyet élveznek és 3 apellációból készülnek boraik. A birtokközpont két épületből áll: az egyik monostor volt, ma Joly él ott, a birtok kastélyszerű nagyobb élülete pedig maga a birtokközpont, ahol Virginie Joly minket is fogadott.

A bor egyik legjobb barátja a sajt, szokás mondani. Tóth Tamás Antal pár éve leköltözött Hegyaljára párjával, Krisztával együtt. Sokakkal megesett persze már az, hogy Tokaj hívószavának nem tudta ellenállni. A média világából érkező Tamás azonban sajátos érzékenységgel közelít a hazai gasztronómiához is: ehhez a kóstolóhoz például ő sütötte az áfonyás kenyeret (és nem adja a fel ambícióit helyi pékség vonatkozásában sem), közben pedig szépen csendben sajtboltot üzemeltet Pesten, Zsendice néven a Hold utcában. De a mai történet onnan indul, hogy a tokaji borászok provokációján felbuzdulva a Kakas-dűlőben Tamás rendezett egy sajt-bor kóstolót, ahova meghívta a környék megbecsült borászain túl Ficsor Árpádot Dunaharasztiból és Buzás Attila Sándort, vagyis az Őrségi Ínyesmestert, hogy meséljenek és persze tehén és kecskesajtokkal kóstolhassuk össze a tokajiakat mindenféle kategóriában. S hogy mi illik a furminthoz ha pezsgő, ha csendes, ha édes. Leírjuk szépen sorban:

Stílusról persze sokat lehet/kell vitatkozni, az elmúlt évek kóstolásai alapján viszont egy dologban egyre biztosabb vagyok: a kortárs tokaji színtéren Bodóék készítik a legszebben érlelhető száraz tokaji borokat. Tán még Homonna Attila borait tenném melléjük. Persze erről is lehet/kell vitatkozni megfelelő körökben, de száraz tokajiakkal kapcsolatban (és különösen árazásuk alapján) nekem a legnagyobb feladvány az érlelhetőség kérdésköre. A legnagyobbaknál is rendre csalódnom kell ezen a téren, a furmint eleve hajlamos (pláne, ha fenolosabb a kelleténél) elindulni egy viaszos, kesernyés, zavaró irányba, amiből gyorsan fogyatkoznak a gyümölcsök, miközben felerősödnek a tercier illatok és ízek, nem sok élvezhető ízjegyet hagyva a borban (melyet sok éve drága pénzért vettünk meg). Nos ez az, amiben a Bott Pince messze kiemelkedik a borvidéki átlagból.

Egyik kedvenc témám az ezredforduló környéki Tokaj villanásai különféle bortípusokban. Betiltják az avinálást 1991-ben és 1999-re az aszú minőségét minden tekintetben sikerült is kimaxolni (megjelennek a dűlős aszúk: Lapis, Kapi és a nagy formátumú eszenciák). Elindulhatott hát az aszú alatti műfajok definiálása. Többek közt ekkor jelent meg az a bor is, mely egyértelműen a száraz terroirborok felé irányította figyelmet (Királyudvar Úrágya 2000), de ekkor indult meg az alternatív édes borokkal is a gondolkodás: mindkét borkategória ugyanazt a célt szolgálta, sikeresnek lenni a piacon (ami láthatóan aszúval akkor még egyáltalán nem volt könnyű).

Ennek az édes álomnak a mentén két irány eszkalálódott: a hagyományos kategóriákkal való minőségi munka: Szamorodni (Disznókő, Oremus), majd a Főbor (Demeter Zoltán); illetve az ezekkel való engedélyezési nehézségek okán megjelent két freestyle irányzat, a késői szüret (Hétszőlő) és a cuvée, melyet Szepsy István saját pincéjében és a Királyudvarban (Ilona Cuvée) kezdett csiszolgatni.

Újra itt. A könyvbemutatók miatt kimaradt ugyan egy hét, de ez éppen azzal magyarázható, hogy most rengeteg dolog történik a TokajGuideTour19 miatt. A legutóbbi száraz TokajMagicen azonban egy igazán rendkívüli sort sikerült megkóstolnunk együtt. Homonna Attila a mádi, bodrogkeresztúri és tokaji-hegyi száraz referencia borok megjelenése közben elsőként villantotta meg, hogy lehet komoly száraz terroirbort készíteni északon is (2005/2006 tájékán). Az Erdőbénye és Olaszliszka közti Határi-dűlőben, a furmint fajtán keresztül megjelent egy olyan következetes, csiszolt, elegáns borstílus, ami a délebbi termőhelyekre kevéssé jellemző. Azóta a sikerek és a nemzetközi visszajelzések mind igazolták Attila borait. Mégis a legfontosabb érdeme az, hogy bár még a legnagyobbak is sokat változtak azóta az idővel, a Homonna Határik szinte minden évjáratban ugyanúgy viselik magukon a terroir, a fajta és a borász természetes, egyedi kézjegyeit. A kezdetektől napjainkig szinte minden évjáratot sikerült összegyűjteni erre a szép estére:

A Furmint Februrárt egy elég szép édes stílusgyakorlattal kezdtük, ahol félszáraztól eszenciáig végigvettük, mitől lett ez a fajta klönleges a világban. Miközben sok törekvés és sok borászat kommunikációja által egyre hangsúlyosabban a szőlőfajtára irányul a figyelem (közben már a szlovénok, horvátok, osztrákok is siponoznak, furmintoznak javában), ne feledjük, hogy a legfontosabb érték, ami az egyediséget, utánozhatlanságot hordozza, az a termőhely vagy terroir. Ezt pedig a borvidékeken és dűlőkön keresztül a furmint is remekül közvetíti. Sőt alapvetően ezt is kellene megmutatnunk, néhány termelő pedig szerencsére ebben gondolkodik, igényes munka mentén.
Bodó Judit és Józsi borászata a TokajKalauz 2016-os kiadásában kapta meg birtokcsillagát. Egyrészt kívülről is minden igaz rájuk, ami miatt a szívünkhöz nő egy pince: remek borok, tisztán végzett munka, szimpatikus emberek, alázat, törődés, de nem csupán a borral és egymással, hanem a szűkebb és tágabb értelembe vett környezet, közösség felé is. Kicsit jobban árnyalva a képet, a borok, melyek jelentős részben sajnos külföldön fogynak el olyan krisztálytiszta és megnyerő formában mutatják be a dűlőket szárazban, Tokajt, a borvidéket magát pedig édesekben, hogy az ember több, mint egy évtizede csak ámul, ahogy ez a két csallóközi ember együtt csodákat művel Hegyalján. A borok minősége mellett egyébként elkészült a Csontos Présház, a hajdani bodrogkeresztúri kerámiagyárban pedig épül a birtokközpont (vendégfogadó, étterem, kóstolóterem stb). 

A tarcali székhelyű *Királyudvarelsők közt kapta meg csillagát a TokajKalauz legelső kiadásában (2014). Az akkor már javában biodinamikus és javában Szepsy, de már javában Demeter Zoltán (és Noel Pinguet – Dom. Huet) nélkül működő borászat minden változás és zajos fordulat ellenére egyértelműen érdemelte ki ezt a kitüntetést. A hőskorszak mérföldkövei persze igen súlyosak: 1999-2007 között az egyik legkomolyabb borműhely működött a királyi udvarház megmentett, felújított falai közt, a borvidék legjobb, említett szakembereinek közreműködésével tehát nem meglepő az a csillag. Azok a borok tényleg grandiózus egyéniségek voltak, sajátos portfólió mentén elkészítve (Sec, Demi Sec, Ilona Cuvée, Lapis aszú). Persze a stílusváltozás nyomonkövetése sem egyszerű. A borok jelentős része, mostanra 90 %-ban külföldön kerül értékesítésre, az eleve kis palackszám (40-45 ezer/év) töredéke pedig a Terroir Clubon keresztül úgyszintén a csúcsgasztró porondján fogy el (zömében vélhetően ugyancsak nem hazai közönség révén). 

Itt is van a furmint hónapja. Tizedszer (tíz éve...)! A kérdéseket és a válaszokat pedig lassan húsz éve vizsgáljuk. Miről is írnánk másról 2019-ben is, mint az aktuális/mindenkori furmintos feladványokról? A borsajtó az interjúk, a forrongások és a sokadik megfejtő, világmegváltó poszt helyett, mi onnan indítjuk a furmintszondánkat, hogy Tokaj (és benne a furmint) azért alapvetően a természetes édes bortípusokkal tört be a világ borpiacára, s mindmáig ebben a műfajban tud igazán egyéniség lenni. Tokaji aszú, tokaji szamorodni, tokaji eszencia, tokaji késői szüret (mit ad Isten: soha nem jelölték rajtuk a szőlőfajtát). Az édes tokaji csillogó drágakő, a száraz bor csipke, millió részlettel díszítve, de mindkettőt meg kell tanulnunk megfelelően hordani. Fölösleges talán egyiknek vagy másiknak a nagyobb jelentőségét bizonygatni, hisz láthatóan mindkettő utat tör(ne) magának. Egymásra épülnek. Elválaszthatatlanok lettek Hegyalján. Együtt kell őket gondozni.