Idén harminc éve történt a rendszerváltás Magyarországon. Tokaj-Hegyalja történelmében óriási fordulatot és átrendeződést jelentett ez a dátum (ha lenne egy képzeletbeli toplista, 1989 biztos hogy a 10 legfontosabb évszám között lenne a helye). – Nem csak a birtokszerkezet formálódott át: a borkombinát átalakult, a jogutódját kereskedőházra keresztelték (hogy aztán pár éve ismét átnevezzék, és igazán nem világos, merre is tart most a Grand Tokaj). Az állami borászatot tehát lélegeztetőre tették a borvidéken, közben privatizáció útján komoly közép- és nagybirtokok alakultak ki (zömmel külföldi befektetések nyomán) bordói chateau-khoz hasonlatos módon (technológiával, nagy reményekkel, zászlajukra pedig az aszút tűzték); majd szépen lassan megjelentek a kisebb családi birtokok is a 90-es években, melyek inkább burgundi kisbirtokokként kezdték csiszolni, renoválni egy elfeledett, megkopott fényű történelmi borvidék értékeit: a minőséget, a terroirt és a Tokaji Aszút (hogy az új évezred teljesen új borkategóriáiról most kivételesen ne is beszéljünk).

Matyisák Gábornál 2015-ben jártam először. Azon kevés tokaji pincék egyike, melynek létezéséről országos borverseny eredményei révén értesültem (ilyen is van). Lertam akkor is, hogy csendes, szerény figurája a tarcali közösségnek, lassan építgeti birtokát, de tele van szép tervekkel. S amellett, hogy hordókat és más szép kádár termékeket is készít, az eszencia készítésében, gyűjtésében találta meg az örömeit, céljait Hegyalján. Csak saját eszenciából 14 évjárata van, s ezek nagyrészt még elérhetőek nála (konvencionális alapborai egyértelműen alá vannak rendelve a legmagasabb minőségű aszúkülönlegességeknek). Szakmájából fakadóan talán nem lep meg senkit, hogy szereti hordóban érlelni borait, melyre pár extrém 99-es kísérletet mindjárt be is mutatunk. Eszencián belül pedig szűrt és szűretlen verziókat is kóstolhatunk nála, ha szerencsénk van:

Egyszercsak 2019 lett. Mintha tavalyelőtt lett volna, hogy 2007-ben először odaítélték a Borászok Borásza elismerést (**Demeter Zoltánnak), amolyan „kontra-díjként” elindítva valamit, mely egyértelműen feddhetetlenebb, hitelesebb életműdíj szeretne lenni a boros elismerések valóságos tengerében. Rókusfalvy Pál hívta életre a kezdeményezést, melyet az idő is szépen igazolni látszik. Közben eltelt 12 év, s idén is 50 jelölt közül szavazhattak a hazai borászok egymás közt, hogy aztán áprilisban kiderüljön, ki is lesz a jobbak legjobbja. Gratulálunk minden jelöltnek! A névsoron végigpillantva öröm látni, hogy a hazai élvonal objektív szompontok alapján is szerepelni tud közös platformon, és hogy díjat odaítélni a korszellem értékeinek megfelelően is képes a borszakma. Ebben az évben kicsit komolyabb keretek közt lehetőség nyílt együtt kóstolni a korábbi nyertesekkel és az idei 50 jelölttel, méghozzá nem is akármilyen csillagzáporral, egészen 9 pontig:

Itt is van a furmint hónapja. Tizedszer (tíz éve...)! A kérdéseket és a válaszokat pedig lassan húsz éve vizsgáljuk. Miről is írnánk másról 2019-ben is, mint az aktuális/mindenkori furmintos feladványokról? A borsajtó az interjúk, a forrongások és a sokadik megfejtő, világmegváltó poszt helyett, mi onnan indítjuk a furmintszondánkat, hogy Tokaj (és benne a furmint) azért alapvetően a természetes édes bortípusokkal tört be a világ borpiacára, s mindmáig ebben a műfajban tud igazán egyéniség lenni. Tokaji aszú, tokaji szamorodni, tokaji eszencia, tokaji késői szüret (mit ad Isten: soha nem jelölték rajtuk a szőlőfajtát). Az édes tokaji csillogó drágakő, a száraz bor csipke, millió részlettel díszítve, de mindkettőt meg kell tanulnunk megfelelően hordani. Fölösleges talán egyiknek vagy másiknak a nagyobb jelentőségét bizonygatni, hisz láthatóan mindkettő utat tör(ne) magának. Egymásra épülnek. Elválaszthatatlanok lettek Hegyalján. Együtt kell őket gondozni. 

Most, hogy a napokban egyéni vállalkozó lettem, nagyon kell figyelnem minden mozdulatomra. Magamért felelek. A 2019-es guide fordítása lezárult, készülnek a térképek és indul a grafikai munka. Közben szépen szerveződnek a TokajMagic-kóstolók, melyek a kevésbé ismert, kevéssé megtapasztalt szépségét szeretnék bemutatni a borvidéknek: ritkaságok, már el nem érhető, nagy borok. - Szoktam mondani, hogy jelen állapotban bizony nincs nekem az ilyen luxusra pénzem, de kevéssel is beéri a tollnok: ha marad a palackok alján egy kis kóstoló mennyiség, azzal már boldog vagyok. Pláne, ha ilyen extra klasszisokról van szó, a kalauzban egy csillaggal kiemelt Királyudvartól, amikbe Kató András bemutatóin már beleszerettem évvekel ezelőtt:

Örömteli, ahogy kezd élettel megtelni Tarcal keresztúri pincesora. Az ifjú Páll Roland például édesapja pincéjét és borászatát vette át, örökölte meg, aki szépen katalogizált évjáratsorral büszkélkedhet a rendszerváltás előtti időkből. Sétál az ember Roland után a pincében és olyan számokba botlik, krétával felírva, hogy 1996, 1985... A hordókba pedig annak a falunak a címere van gondosan belefaragva, ahonnan a szőlő származik. Hasonlóan gazdag saját bortrezorral és megőrzött eszköztárral a kis családi pincék közül csak nagyon kevesen büszkélkedhetnek. Mélyen a hegybe vájt pince, amolyan klasszikus ódon vájt hegyaljai érlelőpince, vastag pincepenésszel. De a borok jelentős része ma már egy másik feldolgozóban készül sterilebb körlmények közt gondozva. A látványos pince megmaradt kóstolóhelyiségnek, illetve trezornak. Roland végtelenül szerény fiatal borász, aki kijárta a borászati iskolákat, megjárta a borvilágot gyakornokként, aztán pár komolyabb környékbeli nagyobb borászatot is, mire végül teljes gőzzel belevetette magát a saját borok készítésébe.
A pince hangulata, a jelenlegi borok karaktere, Roland folyton mosolygó, optimista tekintete mind prózaian mesélik el a nylítszívű látogatónak, hogyan is zajlott/zajlik a rendszerváltás Tokaj-Hegyalján az egymást váltó generációkban, a fejekben, a borokban. Egy ideje terveztem ezt a látogatást, aztán ennek a posztnak a megírását is. Csúszott mindkettő egy kicsit (sorry), hát íme:

Gyakran eltűnődöm, ha már ennyit írok Tokajról: vajon hányan ihattak az olvasók közül mondjuk az elmúlt hónapban édes bort...? De akárhol járunk a világ jelentős édesboros borvidékei közt, így vagy úgy a felszín alatt ott kísérti a pincéket korunk, a mai piaci trend anomáliája: nagyon magas árszínvonalon is sokféle édes bor készül, de mégsincs igazán kereslet rájuk. Elképesztő tradíciók, hihetetlen izgalmas (és drága) technológiák nyomán kerülnek a boltok polcaira, de a többség mégsem kíváncsi rá. A cukor kommersz ellenség, fehér méreg kategóriába került párszáz év leforgása alatt. Azt szoktam viszont mondani, nyilván főként Tokaj kapcsán, hogy ezek a borok tipikusan azok, melyeket meg kell érteni, melyekhez kicsit meg kell érni. Egyszerűen más tudatállapotot követel tőlünk és ebben nem demokratikusak. Ám ha egyszer becsípődik egy tokajinak az íze vagy egy téli estén van szerencsénk egy igazán komoly portóihoz, akkor biztosan nem felejtjük el az ízét soha többé. Ilyet azért a technológiai borok nagytöbbsége nem tud: meddig emlékszünk egy ezer forintos bornak az illatára, zamatára? Talán percekig, egy-két napig? Tokaj, Mosel, Rheingau, Sherry, Sauternes sok száz éve ejti rabul az értő közönséget, rang jelentett fogyasztásuk. Márpedig érteni valamit, érteni valamihez, az önmagában olyan kincs, ami ranggal, intellektussal jár.

Idén több hőskori pionír pince is ünnepli a negyedévzázados évfordulóját.  Nyáron a szintén francia lendületű Disznókő tartott retropsektív kóstolót. Novemberben a Pajzos-Megyer ünnepelt méltó keretek közt. Kilencvenes évelbeli aszúik az első formabontó újaszúk közt robbantak. Mégis, a ’92- utáni Pajzos az egyik legzavarosabb történet a borvidék messzi északi felén. Egy dolog alapítani egy birtokot a rendszerváltás utáni Hegyalján és egy másik dolog mozgásban tartani a bárkát a viharos, háborgó tengeren. Francia alapítók, rengeteg birtokigazgató és borász váltotta egymást, hogy mostanra Laurent Comas irányítsa a birtokot. A tehetséges Bai Istvánt két fiatal sváb srác váltotta nem rég: Espák Pali, szőlész és Naár Ferenc, borász. Így hárman alakítják a jelenkori stílusát a pincének.

Nehéz téma a bikavér. Rögtön egy keserű vallomással kell kedzenem, szinte mindig hiányérzettel gondolkodom a bikavár kapcsán. Kialakult ugyan szabályozás mögötte, de nem tűnik semmilyen szempontból olyannak, amivel az átütő siker garantálható lenne Egerben (vagy akár Szekszárdon). Mert van példásul az egrieknek superior meg grand superior, de érzett már ezek között a kategóriák közt valós színvonalbeli különbségeket bárki? Talán ez a kóstoló eldönti. Az összetétel eleve túl sokféle lehet (ráadásul a magasabb kategóriánál még több fajta bonyolítja a képet). Mindez nagyban megnehezíti, hogy a bornak egységes stílusa, identitása mehessen át a köztudatba.

Nehéz lenne mondani még egy olyan birtokot Tokaj környékén, ahol ennyire stabil és precíz minőséggel volt dolgunk a kezdetek, a rendszerváltás óta. Akármilyen borkategóriáról beszélünk, a Disznókő mindenben nagyon kiszámítható a magas minőséget tekintve. Nyilván az aszú a legfontosabb boruk, de mint nagyborászat, a piac tőlük is elvárja már a megbízható száraz bort, ami náluk belépőbor és nem több, a magaslatokat az édes borok jelentik, melyek late harvest és szamorodni alapokon nyugodnak. Mészáros László bevezetőjében is elhangzott, hogy az AXA Milessimé cégcsoport ugyan számos történelmi borvidéken készít borokat (Bordó mellett, Burgundiában, Portóban is), de Hegyalján kellett a legkreatívabbnak lenniük. Annyival egészíteném ki, hogy a legbátrabbaknak is itt kellett lenniük. Márpedig a Disznókő forradalmat indított a 90-es évek aszúival. Mérföldkövekkel ünnepeltük a 25 év komoly munkásságát: