Történt június közepén egy tikkasztó nyári napon, hogy Demeter Zoltán ellátogatott Budapestre, ügyeit intézni egy külföldi út kapcsán. Összefutottunk, beszélgettünk a Vörösmarty téren, de igazából csak csapongtunk a témák közt, mert az idő mindig túl kevés. Spontán nap volt, egy másik ismerősével kiegészülve végül ebéd után a Széchenyi fürdőben voltunk kénytelenek folytatni az eszmecserét, ahol pedig meghívást kaptam tőle egy hétvégi, szomolyai boros kiruccanásra. S mivel az idő soha nem elég, és Szomolyára kénytelen volt Budapesten át menni, ezért vele tartottam. Nagy szükség van halhatatlan hősökre. Demeter Zoltánnal erről is beszélgettünk a kocsiban útban Szomolya felé. Szerinte ugyan sokkal fontosabbak a borok. - A mögöttük álló személy csak tegye a dolgát, nem ő a fontos. S bár nem Kaló Imre kapcsán került mindez szóba, de szerintem éppen ez az ember a legjobb példa arra, mennyire szükség van a bor mögött álló hősre, akihez robogtunk az országúton. Kaló Imre az a misztikus hős a hazai borászok táborából, akiről úgy esik rengetegszer szó, hogy mindenkinél kevésbé van szem előtt.

Mindenki tudja, hogy hozzá el kell menni személyesen. Borai csak pincéjében elérhetők, s többórás, végeláthatatlan kóstolósorai, végeláthatatlan körmondatai életre szóló élménnyel gazdagítanak minden értelmes, nyíltszívű halandót. Emellett pedig rengeteg ma jól csengő nevű, hiteles borászunknak nyújt nap, mint nap inspirációt, ihletforrást az a tisztaság, ahogy borait készíti.
Ez a szombati ünnep igazából ugyancsak nem volt nyilvános. Kaló Imre számára fontos személyek jöttek el (nyilván nem magamra gondolok, hisz most ráztam kezet vele először). Tavaly ilyenkor járt kinn egy boros küldöttség Brüsszelben, ahol Kárpát-medencei borokat mutattak be. Ugyanezen borászok lettek most igazából Szomolyára meghívva, hogy kicsit megemlékezzenek a tavalyi eseményről. Mikor megérkeztünk, majd amikor teljessé vált a létszám egyre inkább olyan érzésem volt, hogy a lehető legjobb helyre, legjobb emberek környezetébe sikerült csöppennem. Csupa egyenes, őszinte és tiszta tekintetű embert vonz/vonzott be ismeretségéből Kaló Imre Szomolyára, ami nem véletlen és a házigazdáról is sokat elárul. (A tiszta tekintetekre persze az este végére azért a borok is hatást gyakoroltak.)
Egyben a létező legtisztább, leghitelesebb magyarságtudattal is itt szembesülhettem. Semmiképpen nem üres Nagymagyarországos, tarsolylemezes vagy árpádsávos közhelyes modorosságról volt szó, hanem faltól falig tiszta és kitöltött érzelmekre a fejben és a szívben. „Országhatárok csak a térképeken vannak magyar és magyar között, a jóisten gyermeke pedig soha nem kerül válságba, csak legfeljebb az ördög gyermeke.” Így kerülnek a helyükre a dolgok Kaló Imre ízig-vérig természetes és csodálatos világában.
Persze a borai is hasonlóan természetes szépséggel szólalnak meg. Legyen szó az előétel mellé 2000-es Zenitről, vagy akár előtte aperitifnek 97-es Királyleánykáról, sherryket zavarbeejtő 2007 Syrah – Turán aszúról (aszúszemeinek feltárásakor kivételesen még a többnyire szüretkori porosodó prést is elő kellett ásnia Kaló Imrének, mert annyira kötött volt nedvességtartalma). A 2006-os Kékfrankos az Imola udvarház hátszínjével, a rosés árnyalatú szürkebarát a zöldséges gyöngytyúklevessel alkotott mesés párt az ünnepi, zártkörű ebéd alkalmával. És mi mást is ehettünk volna fináléként a már említett Syrah-Turán aszúhoz, mint Kaló Imre anyósának elképesztő szomolyai fekete cseresznyés rétesét (hiába minden próbálkozás, semmilyen csúcsgasztronómiai steril remekmű nem képes lépést tartani a gondos hazai kezek által készített finomságokkal). Frenetikus. Mekkora lehetőségek rejlenek egy táj számára akár egyetlen gyümölcsfajtában is! Erre az i-betűre egyébként a szintén rokoni körben készült ágyas cseresznyepálinka mesés illatai tették föl a pontot.
A fogások és borok közt pedig szintén nem akármilyen lélekemelő, inspiráló szinten folyt a társalgás nem elhanyagolható értékekről, témákról. Meg kellett élnem, mindenkinek át kell élnie Kaló Imre világát...s lehetőleg az életben nem is csak egyszer.
Ezek a borok, ezek az emberek nem éppen hétköznapi párbeszédeket, találkozásokat hivatottak generálni. Ilyenkor az ember hálás a sorsnak, hogy részese lehet ilyesminek. Kaló Imrének is csak ennyit voltam képes mondani búcsúzásképp: „Öröm volt itt lenni!” Egy meg nem értett géniusz, egy olyan egyéniség, akihez hasonlóból sokkal többnek kéne lenni a világon.